2016. szeptember 14., szerda

[vc_row][vc_column width=”1/2″][bsf-info-box icon=”Defaults-heart” icon_size=”32″ icon_color=”#81d742″ icon_animation=”fadeIn” title=”Névnap” hover_effect=”style_3″]Szeréna – latin eredetű; jelentése: derűs, vidám.
Roxána – perzsa-görög eredetű; jelentése: (ismeretlen).[/bsf-info-box][/vc_column][vc_column width=”1/2″][bsf-info-box icon=”Defaults-user” icon_size=”32″ icon_color=”#81d742″ title=”Idézet” hover_effect=”style_3″]

„Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.”

Antoine de Saint-Exupéry

[/bsf-info-box][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_tabs interval=”0″][vc_tab title=”A nap aktualitása” tab_id=”1401028353-1-93c24f-0c65″][vc_column_text]EZEN A NAPON EMLÉKSZÜNK RÁ:

Sztáray Mihály, gróf (?, 1749 – Bécs, 1798. szeptember 14.) Ugocsa megyei főispán, Sztáray Imre gróf, ungi főispán fia. 1770-ben a Tiszán inneni kerületi tábla ülnöke, majd cs. királyi kamarás tanácsos és a kassai kamara igazgatója. Szabolcs és 1782 előtt Ugocsa megye főispánja. Közismerten franciabarát és Habsburg-ellenes politikai nézetei miatt II. Lipót a főispánság alól felmentette.

Forrás: Keresztyén Balázs: Kárpátaljai Művelődéstörténeti Kislexikon (Hatodik Síp Alapítvány – Mandátum Kiadó, Budapest – Beregszász, 2001.)

MAGYARORSZÁG KULTÚRTÖRTÉNETÉBŐL:

– Czakó Gábor író, kritikus születése (1942)

– A Sidney-i olimpián 8 aranyat nyertek a magyarok (2000)

Forrás: Magyarország kultúrtörténete napról napra, Honfoglalás Egyesület 2000.[/vc_column_text][/vc_tab][vc_tab title=”A nap igéje” tab_id=”1401028353-2-7c24f-0c65″][vc_column_text]A SZÉPSÉG BELÜLRŐL FAKAD

„Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul arcuk.” (Zsoltárok 34:6)

Azt mondják, hogy a szépség a szemlélőn múlik, de nem érdemes éveket pazarolni arra, hogy tetszeni próbálunk a rossz szemlélőnek. A keresztyén író mondta: „A szépség vonatkozásában mindannyian hordozunk gyermekkorunkból származó terheket… én türelmetlenül teleaggattam mindenféle méretű ruhákkal a szekrényemet… hosszasan vacakoltam a sminkeléssel, miközben elég lett volna, ha egy kis naptejet felkenek, és máris kimehettem volna játszani a szabadba. Szinte semmit nem ettem, hogy kicsi mar4adjak… rengeteg időt pazaroltam és az aggodalomra, hogy nem vagyok elég csinos, amikor inkább élveznem kellett volna azokat a dolgokat, melyek érdekessé tették személyemet. A történelem folyamán a szépség fogalma sokat változott, tükrözve az adott társadalmat. Néha gömbölydednek kellett lenni hozzá, máskor deszkavékonynak, néha napbarnítottnak, máskor sápadtnak, néha hosszú hajúnak, néha rövid hajúnak… Minden energiánkat arra áldozzuk, hogy a legújabb kívánalomnak megfeleljünk, és tudod mit? Mindig lesznek más követelmények… ez egy hiábavaló és véget nem érő küzdelem. Komolyan fontolóra kell vennünk, hogy kinek a szívét próbáljuk megnyerni. Hiszen Istené az egyetlen, melynek megéri kedvébe járni.” Pál azt mondja: „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” (Róma 12:2). „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2Korinthus 5:17). A belső szépség és a lelki nyugalom titkát nem fogod megtalálni, ha a címlapokon szereplő modellek retusált képeihez hasonlítod magad. Az efféle kép hosszú távon nem tartható fenn. Békességre akkor találsz, ha kéred Istent, hogy vegye le a „hályogot” a szemedről, és mutassa meg, ő milyennek lát! „Akik őrá néznek, ragyognak…” (Zsoltárok 34:5 NIV). A szépség egyetlen egészséges és időtálló definíciója Istentől ered, mert „az Úr azt nézi, ami a szívben van” (1Sámuel 16:7).

A fenti elmélkedés a Keresztyén Média UCB Hungary Alapítvány napi elmélkedése (honlap: maiige.hu), melynek írója Bob Gass. Magyar nyelven negyedévre szóló kiadvány formájában megrendelhető az említett honlapon, vagy a következő címen: Mai Ige, 6201 Kiskőrös, Pf. 33.

 [/vc_column_text][/vc_tab][vc_tab tab_id=”05a52131-18cb-2c24f-0c65″ title=”A nap liturgiája”][vc_column_text]Szent Kereszt felmagasztalása

A szent keresztet ünnepeljük ma az Egyházban.

Ha a kereszt eredetét kutatjuk vissza kell mennünk egészen az Ókorba, a perzsákhoz. A perzsáktól terjedt el a kereszt, amely kivégzési eszköz volt. Tőlük vették át többek között a rómaiak is ezt a kivégzési módot. A keresztutak szokásos ábrázolásával ellentétben az elítélt nem az egész keresztet vitte a vesztőhelyre, hanem csak a vízszintes szárát, amelyet kiterjesztett karjaira kötöttek, s amelynek súlya jó 30-40 kg-ot tett ki. A vesztőhelyen szögezték kezeit a vízszintes gerendába, majd illesztették azt a mindig a vesztőhelyen beásott függőleges oszlopba, s végül a lábát is odaszögezték az elítéltnek. Az elítéltnek rettenetes kínokat kellett kiállni, mire elérkezett a halál, s ez a haldoklás sokszor napokig is eltartott. Oly rettenetes kivégzési mód volt, hogy a Római Birodalomban ezt a római polgárokra nem volt szabad alkalmazni. Csak a gyilkosok, lázadók, rabszolgák, bűnösök kivégzési módszere volt, amint az Kr. e. 71-ben történt, amikor Crassus leverte a Spartacus féle rabszolgafelkelést és elrettentésül az egyik Rómába vezető út mellett 6000 ragszolgát feszített keresztre. Akárhogy is szépítenénk a dolgot, a kereszt végső soron eredetét tekintve egy bitófa. Olyan bitófa, kivégzőeszköz a kereszt, mint ma az akasztófa, vagy a villamosszék. S ez a rettenetes kínzószerszám csak azért maradt meg az európai kultúrában, mert Jézus Krisztus, a Megváltó, ezen szenvedett és halt meg.

Kereszt, akasztófa vagy villamosszék – egy lényeges a keresztnél: egy bitófa lett a kereszténység legfőbb szimbólumává. Mert Jézus Krisztus, az Isten Fia szenvedett és halt meg rajta. És valóban szenvedett, nem csak egy látszattestben volt, nemcsak látszólag vérzett és haldoklott, ahogyan oly sokan tévesen hitték már a kereszténység története során a kezdetektől napjainkig. Mert ha belegondolunk igazán, hogy kicsoda Jézus Krisztus, akkor még annak a gondolatától is elborzad tisztességes érzésű ember, hogy az Isten szenvedjen. Mert Jézus valóban Isten Fia volt, nem pedig egy különleges képességekkel rendelkező ember, próféta.

De szenvedhet az Isten? Muszáj volt ilyen utolsó módon megváltani a világot, a mindenható, mindentudó Istennek nem lett volna lehetősége arra, hogy másként váltsa meg az embereket? Ne ennyi szenvedés, botrány árán? Ne egy gyilkosoknak, gazembereknek fenntartott utolsó bitófán?

A megdöbbentő az, hogy Istennek lett volna más módja az emberek megváltására. De hát akkor miért ezt az utolsó, megbotránkoztató módszert választotta?

A választ hallottuk a mai evangéliumban: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen.” A szeretet a kulcsszó tehát ebben a keresztáldozatban. Mert tévesen benne maradt az emberek tudatában az ősidők óta meglévő vallásos jelenség az áldozattal kapcsolatban. Eszerint az áldozat azt jelenti, hogy az ember valamit leöl, feláldoz, megsemmisít, hogy kiengesztelje az isteni erőket. A pogányok állatokat, vagy némely vallások embereket áldoztak az isteneknek, hogy ezzel kedvükben járjanak. Jézus Krisztus keresztáldozatánál még véletlenül sem lehet erre gondolni, mert könnyen úgy jöhet ki a végeredmény, hogy az Atyaisten feláldozta Fiát, egy embert, egy tökéletes embert, hogy az emberiség az Isten kedvében járjon. Ez a gondolat egy tökéletesen elferdített dolog. Jézus keresztjénél nem erről van szó, nem arról, hogy a mi Istenünk ilyen véreskezű lenne. Nem, véletlenül sem. A keresztáldozatban arról van szó, hogy Isten Fia önként, saját elhatározásából belehal a szeretetbe. Nem ismeretlen számunkra a szeretetnek ez a magasfoka az emberek között, mert gondoljunk a szerelmesekre, vagy a házastársakra, vagy a gyermekéért aggódó anyára amikor art halljuk, hogy „belehalnék, ha történne valami bajod, belehalnék, ha elveszítenélek”. Ez történt a kereszten: Jézus bele is halt ebbe az aggódásba, ebbe a mindent féltő szeretetbe. Mert „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen.”

Szeretet – ez a szó manapság igencsak sokat cseng a fülünkbe, úton-útfélen. De a legnagyobb baj nem is az, hogy a szót rosszul értelmezik, hanem az, hogy meg sem tudják már élni az igazi önzetlen szeretetet. Mai teljesítményekre törekvő korszellemünk megfertőzte a szeretet igazi értelmét is. Az hisszük, hogy a szeretet olyasvalami, amit mennyiséggel lehet mérni, mint a pénzt: ha kiadjuk kezünkből, akkor kevesebb lesz. Emiatt nem tudnak önzetlenül, szeretetet adni sokan másoknak. Feltételeink vannak: elfogadlak, szeretlek, ha ezt meg ezt megteszed.

Kedves testvérek, a valódi szeretet nem mérhető le mennyiségben, nincs feltételhez kötve. Nem fogy el, ha adjuk, hanem éppen akkor növekszik, ha másokkal is megosztjuk, ha másokon gyakoroljuk önzetlenül, feltétel nélkül. Ezt mutatta meg Jézus a kereszten, azt az igazi, tökéletes szeretetet. Hiszen ő mondta: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. Ő életét adta, mindent kiadott magából önzetlenül. És szegényebb lett általa? Nem! Hiszen hány, meg hány millió ember szeretetét szerezte meg ezzel az önzetlenségével. Hányan voltak készek életüket is érte adni a keresztény vértanúk között. Hány millióan szeretik napjainkban is ezért az önzetlenségéért őt a keresztények.

Ez tehát a kereszt üzenete, ennek a két egymásba rakott fagerendának. S így lett az utolsó bitófából a szeretet felkiáltójele. Tekintsünk ezentúl úgy a keresztre, akár itt a templomban, vagy házaink, szobáink falán függő keresztre, mint annak jelére, hogy ennyire szeret minket az Isten. S ha ennyire szeret minket, akkor nem maradhat ez viszonzás nélkül. Életünkben, hétköznapjainkban válaszoljunk Isten szeretetére felebarátaink és Isten önzetlen, feltétel nélküli szeretetével.

bacskaplebania.hu

 [/vc_column_text][/vc_tab][/vc_tabs][/vc_column][/vc_row]