„Ember tervez – Isten jobban végez!” Interjú a Victor nagycsaláddal

Rendszeres Olvasóink már ismerik a Nagycsaládok Kárpátalján című rovatunkat, amelyben igyekszünk olyan családokat bemutatni Önöknek, akik az átlag egy-kettőnél több gyermeket nevelnek. Bár mostani interjúalanyaink nem kárpátaljaiak – az anyaországban élnek –, mégis érdemesek olvasóink figyelmére: Victor István református lelkész és felesége, Judit néni tizenhét (!) gyermek boldog szüleinek vallhatják magukat. Becsületesen megvallom, mikor leültünk beszélgetni, arra számítottam, talán látni fogok a szemükben némi fáradtságot. Elvégre tizenhét gyerek mégiscsak tizenhét gyerek! De amit a szemükben láttam, valami egészen más volt: szeretet, öröm, hála – és alázat. Mikor a beszélgetés végén felálltam, kicsit sajnáltam, hogy nem televízió számára készítettünk interjút, mert mindenkinek látnia, tapasztalnia kellene ezeknek az embereknek a viselkedését, lelkületét, csendes mosolyát, hitét. Egy biztos: igazi élményt jelentett számomra a velük való beszélgetés. Kívánom, hogy Önöknek is javukra váljék e heti olvasnivalónk!

– Arra kérem Önöket, néhány szóban mutatkozzanak be a Kárpátalja.ma olvasóinak!
István bácsi: Victor István vagyok, református lelkipásztor. Jórészt kis falusi gyülekezetekben szolgáltam, a végén 14 évig a Sárospataki Református Kollégiumban voltam vallástanár. Édesapám is lelkészember volt, úgyhogy sokmindent tudtam a Bibliából – ami nem volt hatással rám. Pataki (Sárospatak – a szerk.) diák koromban aztán megérintett az Ige, az érvényességét tudomásul vettem, és nagyon boldoggá tett, hogy Isten szeret engem, és örök életet szerzett az Úr Jézusban.

– Ekkor döntötte el azt is, hogy lelkészi pályára lép?
István bácsi: Hajlamom volt már azelőtt is: tetszett, ahogy édesapám megy be a templomba, lobog a palástja, és az orgona tust húz… Amikor aztán hitre jutottam, elém jött az Ige, hogy „Kiki a mely hivatásban hívatott el, abban maradjon”, és szinte magától igazodtam ehhez.
Végül a pesti teológiát végeztem el, mert az érettségim után egy évvel a pataki teológiát bezárták. Segédlelkész voltam Pesten, aztán a Kiskunságban Szabadszálláson, aztán három Tolna megyei kis faluban, onnan kerültünk Abaúj megyébe, Hejcére.

– Hogyan ismerkedtek meg Judit nénivel?
István bácsi: Még gimnazista koromban láttam meg Judit nénit, és abban a pillanatban tudtam, hogy ő lesz a feleségem.

– Abban a pillanatban?
István bácsi: Olyan biztosan, hogy hét évig nem beszéltem erről sem vele, sem másokkal. Ez el volt döntve!

– De hát mégiscsak a tudomására kellett valahogyan hoznia!
István bácsi: Meg-meglátogattam a családjukat. Hatan vannak testvérek, de azért kettőnknek mindig több beszélgetnivalónk volt. És kialakult a végén. Mikor már elvégeztem a teológiát, akkor eljegyeztük egymást, és egy év múlva megesküdtünk.

– Amikor meglátta Judit nénit, akkor tényleg egyből…?
István bácsi: Igen. Előtte, mikor hitre jutottunk többen barátaimmal, kerestük a Bibliában, hogy mit mond az életünk kérdéseire, persze a társválasztás, -keresésben is, és egyikünk tanácsára abban maradtunk meg, ami a 127. zsoltárban van, hogy az Úr az ő „szerelmesének álmában ád eleget”. Nem úgy értettük, hogy megálmodjuk, ki lesz az, hanem hogy mi alhatunk nyugodtan, mert ezt Ő elintézi. Ahogy Ádámnak az Éden kertjében: csak le kellett feküdnie aludni, és reggelre ott volt mellette Éva.

– Judit néni hogy élte meg ezt az időszakot? Hét év nem kis idő.
Judit néni: Nekem természetes volt, hogy Istihez tartozom. Valahogy ez belső rendezés volt. Én írtam a naplómat, és írtam a nagy érzéseimet és gondolataimat bele…

– Judit néni is már akkor tudta ezt, mikor Isti bácsi?
Judit néni: Nem, én még nagyon kölyök voltam. Inkább a fiúkkal verekedtem, minthogy ilyenekkel foglalkozzam. Aztán mégis úgy alakult, hogy csapták a fiúk jobbról-balról a szelet, de nem kapcsolódtam senkihez sem. Kaptam tőle azért egy pár ceruzát, amelyeket nagyon szépen kifaragott. De azt sem úgy vettem, hogy ez valami szerelemnek a jele, annyira gyermeklelkű voltam. Nem, csak örültem neki, meg szerettem, meg tetszett. A szerelmet később érlelte meg Isten bennem. Csakugyan Isten érlelte meg, és nagyon szép életet adott.

– Mindig nagy családot szerettek volna?
István bácsi: Amikor összeházasodtunk, akkor még nem számítottunk családra. Leültünk együtt, nem terveztünk mi semmit. Csak olvastuk a Bibliát, és először megint a 127. zsoltárban találtuk, hogy „az Úrnak öröksége a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom”. És nagyon megütődtünk: mi az, hogy jutalom? Mi Isten kegyelméből élünk, bűnös gyermekei vagyunk, nekünk semmiféle jutalom nem jár, nem beszélhetünk jutalomról. De hát aztán beláttuk, hogy Ő beszélhet. Ha Ő leíratta a zsoltárban, akkor van. Viszont ezzel azonnal kitöröltük a szótárunkból a vállalás szót. Mert a jutalmat nem vállalja az ember, hanem örömmel elfogadja.Úgyhogy ilyen sosem volt nálunk, hogy „válallunk-e” egy vagy több gyermeket.
Aztán amikor csakugyan kezdtük várni, megint olvastuk a Bibliát.

Judit néni: Olvastuk, minden reggelt azzal kezdtünk, hogy leültünk, és együtt olvastuk a Bibliát. Akkor olvastuk azt, hogy „…minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége”. Ugyan meg sem fordult még bennünk, hogy ennyi gyerekünk lesz. Akkor csak éppen egyről volt szó. De ez mindenesetre nagyon jó gondolat volt. Arra is kaptunk figyelmeztetést, hogy Isten munkája látszódjék az életünkben: amit olvasunk, azt csakugyan éljük is, és törekedjünk arra. Már felnőttek a gyerekek, és az egyik gyerekünk még messze van az Úrtól. Nem istentagadó, de hitélete sincs. Azt mondja, köszönöm, hogy így elfogadtatok, mert azt látom azért, hogy amit mondtok, azt nemcsak beszélitek, hanem élitek is. Megalázkodva fogadtuk, hogy látták ezt, és csak Isten felé viszi ez, reméljük, mindegyiküket.

István bácsi: Mikor kicsöppentünk a pesti gyülekezetből, és elhelyeztek a Kiskunságba, Szabadszállásra, megszületett az első és a második gyermekünk. Onnan is tovább kellett menni, akkor Tolna megyébe jutottunk, oda, ahol Petőfi A négyökrös szekér-t írta, Uzd és Borjád között. Ott született meg a harmadik. Aztán onnan kerültünk a mostani helyünkre, az Abaúj megyei Hejce nevű kis faluba. Hozzánk a legközelebbi város Kassa. Közel vagyunk a határhoz. Ott születtek aztán sorban a gyermekeink.

– Hány év telt el az első három-négy gyermek születése között?
Judit néni: Másfél év.
István bácsi: Néha kettő. Volt, hogy még másfél sem.
Judit néni: Az első és a legkisebb között 24 év van. A legnagyobb fiúnk elment ösztöndíjjal Hollandiába, és vitte a családi képet, amelyen ott volt a kisöccse is. Mindenki azt kérdezte tőle, hogy miért tagadja le, hogy nős? Képtelenség volt a szemükben.
István bácsi: Az egyik egyhetes erdélyi utam során – sokat jártunk oda néhány lelki barátommal, hogy erősítsük atyánkfiai lelkét a nehéz helyzetben, de rögtön kiderült, hogy ők erősítik a mi lelkünket – azt kérdezték, hány gyerekünk van, erre azt feleltem, hogy nem tudom. Mire hazaértünk, eggyel több lett.

– Soha nem volt olyan érzésük, hogy túl nagy feladat ez Önöknek? Azért kérdezem ezt, mert gyakran tapasztalom, hogy fiatal családok nem mernek egy-két gyermeknél többet vállani – mindezt Kárpátalján, amely területről azt tartják, hogy konzervatív, hagyományos vonalat követ.
István bácsi: Azt mindig tudtuk, hogy a mi erőnkhöz túl nagy feladat. De ez alapszabály volt más területekre is, hogy amivel Isten megbíz, ahhoz hozzá is segít. Ahhoz értelmet is meg erőt is ad.
Judit néni: Az soha nem volt bennem kérdés, hogy miért adott nekünk Isten ennyi gyermeket. Örültünk neki, örültünk mindegyiknek.
István bácsi: Az Úr Jézus más dologról beszélve ezt hasonlatnak mondta el, hogy az asszony, mikor szül, szomorkodik, hogy eljött az ő órája, de mikor világra hozza a gyermekét, nem emlékezik többé a kínra az öröm miatt, hogy ember született a világba. Egy ember, aki nem volt, és most van. Ezzel Isten a teremtés dicsőségéből adott nekünk részt. Erre egyszer úgy rácsodálkoztunk, és akkor többé nem lehetett sokallni. Soha nem tartottuk mintának magunkat, és senkinek nem mondtuk, hogy járja ugyanezt az utat. De örültünk neki, hogy mi megkaptuk. Jöttek sokan hozzánk – nemcsak kérdezni, hanem lebeszélni is. Nagy szeretettel, komoly felelősségérzettel. De hát a Bibliánál nem tudtak fontosabbak lenni.

– Kimondottan támadás érte Önöket?
Judit néni: Annyira nem. Egy orvos nagyon csúnyán beszélt a szokásos terhesvizsgálaton. Kiabált velem, hogy azért van annyi gyerekem, hogy az állam eltartson, így meg úgy…. Nagyon közönségesen és durván beszélt, mire mondtam, hogy én abba a kórházba nem megyek szülni. Ezért elmentem egy kis szülőotthonba Sárospatakra, mert a mi körzetünkben lévő szülőotthont, ahová addig jártam, pont bezárták.
István bácsi: Ott nagy jóakarattal voltak irántunk. Azt mondta a főorvos, hogy ezt a fajtát szaporítani kell!
Judit néni: Mindenütt sok-sok szeretetet kaptam. Ez volt a kivétel, aki nagyon csúnyán letámadott. Nem is tudom, hogy merészelt ilyet.

– És egészségileg bírta, Judit néni?
Judit néni: Igen! Ez rendkívül nagy csoda. Én sem értem, hogy hogy. Ez külön kegyelem, és bizonyíték arra, hogy Isten meg tud tartani ennyi gyermekben is egészségesen.
István bácsi: És el is tud tartani. Ezt mindig tapasztaltuk: sosem éltünk kiszámítható jövedelemből, de Isten megőrzött attól, hogy bárkitől bármit kérnünk kellett volna.
Judit néni: Olyan csodák történtek, amikor Isten pont tudta, hogy mire van szükségünk!

– Azok az úgynevezett „csodálatos véletlenek”..
István bácsi: Ő vélte!
Judit néni: Egyszer egy kárpátaljai házaspáron keresztül segített Isten minket, mikor elfogyott a kenyerünk. Valamit biztos kotyvasztottam volna másnap reggelre a gyerekeknek, nem haltak volna éhen, de kenyerünk nem volt. A házaspár teljesen ismeretlenül jött hozzánk.
István bácsi: Nagydobronyiak.
Judit néni: Három nagy kerek kenyeret hoztak nekünk!

– Önök így élték meg ezeket a dolgokat. Hogy élték meg a gyerekek azt, hogy olyan sokan vannak testvérek?
István bácsi: Szeretik egymást. Felnőttek, kirajzottak. Két csoportban élnek: Miskolc környékén meg Pesten és Pest környékén, de állandóan összejárnak! Szóval igazán testvérnek tartják, érzik magukat. Segítik egymást, ahogy csak lehet.
Judit néni: Gyerekkorban voltak huzakodások meg hasonlók. De aztán felnőttkorukra nagy örömmel vannak. Az egyikük, egy érzékenyebb lelkű gyermekünk, egyszer azt mondta, hogy aggódott, mikor babát vártam, hogy majd megbetegszem, és meghalok, de aztán azt mondta, annyira örül, hogy ilyen sokan vagyunk!

– Őket nem támadták, velük nem gúnyolódtak más gyerekek?
Judit néni: Ágnes lányunkat egy tanárnő. Németet tanított, és olyasvalamit fordíttatott a gyerekekkel, hogy a szüleim már megint nem gondolkoznak. Egyszer bementem a gyerekekhez az iskolába, épp nagy pocakom volt – mert az elég gyakran volt –, akkor a tanárnő odajött, megbökött, hogy „Na, már megint gyereket vársz?”. Emlékszem, ijesztő és bántó volt. Egy ilyen eset volt a tanárnő részéről. A diákok tettek megjegyzéseket a gyerekeknek, de nem sokat adtak ők arra.

– Mit tanácsolnának kezdő családoknak?
István bácsi: Olvassák a Bibliát. Abból hitre, bizalomra jutnak, hogy az ő mennyei Atyjuk mindig jót mond, és jót ad nekik. Aztán eljutnak ezekhez az Igékhez is, amelyek minket eligazítottak. Elsőzör Isten megváltó szeretetével találkoztunk mi is, és akkor jutottunk bizalomra, hogy ahogy Ő vezet, az jó út lesz.
Judit néni: Sokszor nem értjük Isten útjait, döntéseit, de ha az ő Fiának nem kedvezett, hanem mindannyiunkért odaadta, akkor mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? Nehézségeket is, de a legjobbat, a Fiát adta értünk, annál nagyobbat nem adhat. Nem gondol rosszat felőlünk, hanem eleve elrendelte ezeket a dolgokat.
István bácsi: Leegyszerűsítve: ember tervez, Isten jobban végez! Elképzelhetetlen jó az, amit végzett, hogy az Ő Fiát bünteti meg a mi bűneinkért. Ilyen nincs – de mégis van!

– Legyen ez a végszó! Köszönöm szépen az interjút!