Odatettük szívünket-lelkünket – Interjú a Credo együttes tagjaival

Több mint két évtizede fáradhatatlanul járják a Kárpát-medencét, hogy Kárpátaljáról, az itt élő magyarok sorsáról énekeljenek. Nemzeti kultúránkat gazdagító tevékenységüket tavaly Magyar Örökség-díjjal jutalmazták. Dalaik nem vidám témákról szólnak, mégis, ahogyan a Credo név is tükrözi, hittel töltik el azokat, akik őket hallgatják. Az együttes tagjaival, Ivaskovics Józseffel, Varga Katicával, Nagyné Fekete Zsuzsannával és Soós Líviával beszélgettünk.

– Idén huszonegy éves a Credo. Kérem, meséljen a kezdetekről, mikor, hogyan alakult meg az együttes?

József: Amikor az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában dolgoztam,alapítottunk egy kamarakórust. Ezen belül volt egy háromtagú énekegyüttes, amely találkozott a Tavaszváró című könyvemmel, és megkért, hogy egy rendezvényen énekeljünk el együtt egy dalt. Kányádi Sándor egyik versével készültünk. Óriási sikerünk volt.

– Ön szerezte a zenét a versekhez?

József: Igen, a dalok többsége már korábban elkészült, és néha elő is adtuk ezeket az Ivaskovics-trióval (István öcsém, unokatestvérünk, Attila és jómagam tartoztunk az együtteshez). Tehát volt előzménye a Credonak, és ott volt egy kötetnyi megzenésített vers, amely állítólag kézről-kézre járt. Sokszor karvezető óra helyett is verseket énekeltünk.

– Mikor kezdett verseket megzenésíteni?

József: Az már nagyon régen volt. Amikor megszületett a kislányom, mesét, verseket olvastam neki, de a szűkös irodalmi készlet hamar kifogyott, és ismétlés helyett inkább elénekeltem egy-egy versikét. Gyerekkölteményekkel kezdtem, aztán jött a többi… Vári Fábián László Hajnali virágének című versének megzenésített változatával léptünk először a nagyközönség elé.

– Maradjunk még kicsit a kezdeteknél. Hogyan lett Önből zenész?

József: Autodidakta voltam sokáig. Igaz, jártam zeneiskolába, ahol trombitán és klarinéton játszottam, de több hangszeren, így gitáron is egyedül tanultam meg játszani.

– Hány hangszeren játszik?

József: Szinte mindegyiken egy kicsit. Kivéve a hegedűt. Amikor kiskoromban kaptam egyet, nagyon fájt tőle a fülem…

– A többiek hogyan csatlakoztak a Credohoz?

Zsuzsa: 2001-ben csatlakoztam az együtteshez. 1998-ban felvételiztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába, ott találkoztam a többiekkel. Igaz, hogy Jóska éppen akkor került el onnan, mert Kisgejőcön alapított zeneiskolát, de azért néhányszor összefutottunk. Már iskolás koromban hallottam az Ivaskovics-féle megzenésített verseket. Nagyon szerettük a Mert a haza nem eladó és a Levél című dalokat. Ezeket slágerként énekeltük az iskolában, mivel a magyarságról, tehát rólunk szóltak. Végre szabad volt énekelni arról, amit olyan sokáig tiltottak.

Katica: Az együttessel 2000-ben találkoztam Beregszászban a Kárpátaljai Magyar Dalversenyen. Népdal kategóriában indultam és első helyezett lettem. Valamivel később az ungvári református gyülekezetben futottunk össze Jóskával, ott működött egy énekkar, amelyhez csatlakoztam, akkor ismerkedtünk meg. Természetesen korábban is ismertem a Credot, de álmodni sem mertem róla, hogy esetleg valamikor majd velük énekelhetek. Egy alkalommal, amikor hazafelé indultunk az énekkari próbáról, Jóska megkérdezte, hogy lenne-e kedvem helyettesíteni az együttes egyik tagját egy fellépés erejéig. Adott nekem egy kazettát és egy könyvet. Azt mondta, hogy ha megtanulom, akkor jöhetek énekelni. Ki ne kapott volna az alkalmon? Egész héten tanultam. Jóska megdicsért, hogy jól sikerült a szereplésem. Ezt kétlem, de valóban minden erőmmel azon voltam, hogy jól teljesítsek. Így 2001 óta velük énekelek. Akkor még csak tizenkét éves voltam.

Lívia: Én is az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában tanultam karvezetői szakon, mellette énekeltem és a zongoráztam is. Ott találkoztam a csapattal, akikkel Baróton fel is léptem. Aztán a kamarakórus további működését nem engedélyezte az igazgatóság, így lassan lemorzsolódtunk. Amikor az együttes egyik tagja férjhez ment, akkor én léptem helyébe. Ez 1997 körül történt.

– Az együttesen kívül is zenészként dolgoznak?

Lívia: Zongoratanár vagyok.

Zsuzsa: Jelenleg gyesen vagyok, három gyermekem van. Korábban zenetanárként dolgoztam a Kisdobronyi Művészeti Iskolában. 2007-ben alapítottuk meg Szalókán a Nyitnikék Művészeti Iskolát, mely a Credo Alapítványhoz tartozik, és melyet gyermekeim születése óta már a tanítványaim visznek tovább. Nagyon büszke vagyok rájuk.

Katica: Újságíróként dolgozom. Azt hiszem, én vagyok a kakukktojás a csapatban, mivel én tényleg autodidakta vagyok, hiszen még a zeneiskolát sem fejeztem be, mert „normális” zenére vágytam.

– Milyen hangszereken játszanak?

Zsuzsa: Az együttesben hegedülök.

Katica: Én a hangommal játszom, meg néha gitározok vagy furulyázok.

József: Ha nem felejti otthon a hangszert.

Lívia: Zongorázok.

– Az évek során számtalan fellépése volt az együttesnek. Mi a Credo sikerének titka?

József: Talán kuriózum volt, hogy Kárpátaljáról is jöttek olyanok, akik el akartak mondani valamit zenével, verssel. Talán szokatlan volt a műsorválasztásunk, a dallamvilág puritán, lemeztelenített kifejezési módja, a verssorok alá/mögé helyezett zenei alázat. Nem a divatot követtük, hanem azt csináltuk, amit fontosnak tartottunk. Bejártuk az egész Kárpát-medencét, sok helyen megfordultunk Gyergyószentmiklóstól Brüsszelig. Voltunk Bécsben, Zentán, Lendván, Székelyföldön, Felvidéken és természetesen az anyaországban. Néha engem is meglep az a rendkívül pozitív fogadtatás, amelyben többnyire részesülünk… No, azért nem mindenütt; rettegünk a falunapoktól, fesztiváloktól, ha van rá mód, nem fogadjuk el a meghívást.

– Mit tudtak elmondani Kárpátaljáról ezeken a helyeken?

József: Nem nagyon van mit mondanunk, hogy ne legyen „ünneprontás”, hogy ne álljunk be a folyton siránkozó-kéregető honfitársaink sorába. Inkább nem mondunk semmit, csak elénekeljük a dalainkat. Többnyire ez elég, ma az emberek jól informáltak.

– Összefoglalható, mi ezeknek a zenés verseknek a legfőbb üzenete?

József: Az, hogy VAGYUNK.

Zsuzsa: Amikor Püspökladányban énekeltünk, visszafogott, kissé passzívnak tűnő közönség hallgatott bennünket. Azt hittük, nem értik azt, amit énekelünk. Egy hét elteltével beszéltünk a lelkésszel, aki szintén ott volt a koncertünkön, és ő elmondta, hogy egy egyszerű énekkarra számítottak, a mi fellépésünk pedig nagyon meglepte és megfogta őket. Hozzátette, hogy mi olyasmiről énekeltünk, amiről nem nagyon szoktak, nem nagyon szabad.

Lívia: Többen mondták, hogy szívükig hatolnak a versek.

József: Megható, amikor iskolások előtt énekelünk. Szinte ijesztő, amikor nagyon figyelnek. Ez olyan, mintha egy zsűri előtt vizsgáznánk. Ha a diákok türelemmel, csendben végig tudják hallgatni műsorunkat, akkor nagy baj nem lehet.

– Ki választotta az együttes nevét?

József: Dinnyés József zeneszerző és énekes (daltulajdonos) ötlete volt. Akkoriban gyakran találkoztunk a magyarországi verséneklőkkel. Egyszer Dinnyés megkérdezte tőlem: „Te Jóska, hogy mutassalak be? Mondjam, hogy most következik Ivaskovics és a barátnői?” Volt az ungvári magyar iskolában egy gyerekcsapatom, amelynek Credo volt a neve, hát hívjuk így az együttest is.

– Tavaly Magyar Örökség-díjat kapott a Credo együttes. Hogyan fogadták ezt az elismerést?

Lívia: Nagyon meglepődtünk.

József: Tulajdonképpen, nem is tudtuk pontosan, hogy mit jelent ez a díj. Csak az Akadémia dísztermében döbbentünk rá, hogy valami nagy dologról van szó, mert ott ült mellettem Cseh Tamás. Ekkor kérdeztem meg magamtól, hogy mit is keresek én itt. Hát abban a pillanatban egy kicsit büszkék voltunk magunkra.

– Ha újrakezdhetnék ezt a 21 évet, ugyanezt tennék?

Lívia: Ugyanezt, nem változtatnánk semmin.

Jószef: Így volt jó minden.

– Hogyan lehetne tömören jellemezni ezt a bő két évtizedet?

Zsuzsa: Nehezen.

Lívia: Hit, remény, szeretet.

József: Gyönyörű ámokfutás a sorstalanság hálójában vergődve.

– Mit sikerült átadni a közönségnek?

József: Azt nem tudom, mit sikerült átadni, de mi odatettük szívünket-lelkünket, mindenünket, amink volt.

– Mik a további terveik?

József: Pihenés. Egyébként nekünk, bizonytalan helyzetünkből kifolyólag, soha nincsenek terveink, amivel eléggé megkeserítjük meghívóink/barátaink életét. Néha álmodunk valamiről, de még magunk előtt is titkoljuk… jó lenne például megismételni a szimfonikusokkal előadott Fohász a hazáért oratóriumot (a felvidéki Bodnár Éva verseire).

– Milyen gyakran születnek új dalok?

József: Tavaly is készült egy, a Kilencvenöt gyertya. Amikor megszáll az ihlet, akkor írok. Manapság viszont ritkán születnek új dalok. De a zene mindig ott van velem. Amikor a Tisza-hídon ücsörgünk több órán át és tehetetlen düh mardos, akkor felmerülnek keményebb hangok. De amint átérünk a túloldalra, és feltárulnak előttem a gondozott kertek, gyümölcsösök, búzamezők, a rendben tartott, kátyú nélküli utak, szinte bőrömön érzem a „világosságot”, máris elszállnak a dübörgő dallamok és inkább a Házi áldás dallamát dúdolgatom.

– Hogyan látják a kárpátaljai magyarság jövőjét?

Zsuzsa: Mi szeretnénk bízni a jövőben, de nehéz megmaradni.

József: Nehéz erre válaszolni,amikor kiürülnek a falvak, az ifjaink elmenekülnek. Persze máshol sem könnyű. Viszont itt van ez a Credo fesztivál, amely szerintem az életről szól. Ezért hiszem azt, hogy van feltámadás, van újjászületés. Látom a sok népzenei együttest, amelyek mostanság alakulgatnak. Látom, hogy van rá igény. Mintha a zenei szakma életre kelne. A fesztiválon is csak füttyentettünk egyet: „Ki játszik táncházat?”, rögtön nyolc zenész állt ki a színpadra és gond nélkül muzsikált. Az is biztató, hogy itt nyomul az életre való, edzett utánpótlás. Olyan gyorsan nőnek a gyerekek, hogy betöltik a megüresedett helyeket. Én bizakodó vagyok.

Katica: Én is. Elnézve a magyarországi templomokat, sokkal üresebbek, mint itt. És amíg a templomainkban tudunk együtt imádkozni, kicsik és nagyok, addig van esély.

– A Credo Művészeti Fesztivál, Népzenei- és Néptánctábor is kapcsolódik az együtteshez. Miről szól ez a rendezvény?

József: A Credo Alapítvány által működtetett zeneiskolák, zenei műhelyek (Kisgejőcön, Ráton, Szalókán, Mezőváriban, Tiszasalamonban) növendékeinek és azok kórusainak találkozója ez, melyet ezen intézmények tanárai működtetnek. De jöhet bárki, aki szeret zenélni, táncolni. Ilyen állandó résztvevőnk a Napraforgó néptáncegyüttes. Évente rendezzük meg ezt a tábort, ahol a gyerekek, ifjak és felnőttek (akár családok) együtt tanulnak és tanítanak, nagyon jól érzik magukat, sokat zenélnek különböző stílusban, néptáncolnak. Az elmúlt években több zenekar is alakult a fesztivál ideje alatt. Sok neves zenész és táncos is eljön, hogy foglalkozzon a gyerekekkel, ifjakkal – ingyen. Minden este koncert van, ahol bemutatkozhatnak a gyerekek, kórusok, illetve vendégelőadókat is meghívunk. Idén például az Emília vonósnégyes, a Csipkés együttes, a Beregszász Dixieland Band és sok más kiváló zenész látogatott el hozzánk. Vannak kiállítások, találkozók költőkkel, kézműves foglalkozások stb. Nagyon sok vendég fordul meg a műsoros esteken, nem csak a környező falvakból, hanem más országokból is. Az esti táncház igazi népünnepély.

– A Credo már több lemezt is kiadott.

József: A tizenegyediknél tartunk.

– Hol kaphatóak ezek a lemezek?

Katica: Csak a Credo-koncertekre viszünk belőlük. Ha valaki CD-t szeretne, minket keressen..

Bundáné Fehér Rita
Kárpátalja.Ma