Magyar feltalálók: Jedlik Ányos és a dinamó

„…minden tudományban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok és egyszersmind mulatok, gyönyörködöm is.” (Jedlik Ányos)

A mult-kor.hu oldalán a következő adatokat olvashatjuk a feltalálóról. A nagyszombati, majd a pozsonyi gimnáziumban tanult. 1817-ben lépett be a Szent Benedek-rendbe, tanulmányait Pannonhalmán fejezte be. 1822-ben doktorált bölcsészetből, 1825-ben áldozópap lett. Előbb öt évig tanított fizikát Pannonhalmán, majd a győri gimnáziumban, a Pozsonyi Királyi Akadémián, 1840-78 között pedig a Pesti Egyetemen, melynek 1863-64-ben a rektora is volt. 1826-ban szódavízgyártó gépet szerkesztett, s ennek volt köszönhető az első szikvízüzem létesítése. 1850-ben jelent meg A súlyos testek természettana című tankönyve. Szabadságharc alatti magatartását nehezen bocsátották meg neki, mégis, 1867-ben tanácsosi címet és Vaskorona-rendet kapott. A Magyar Tudományos Akadémia 1858-ban választotta tagjául.

Jedlik legfontosabb találmányaként a dinamót tartjuk számon. Mit is köszönhetünk a találmánynak? A gépjárműipar számára előállított villamos energiát mindenképpen. A ’60-as évek végéig (a generátor megjelenéséig) a személygépkocsikat és a régebbi villamosokat is a Jedlik által felállított elv alapján megépült motordinamók látták el energiával. A teljesség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ő nem magát a dinamót, mint villamos gépet találta fel, hanem felismerte az öngerjesztés elvét, s ennek alapján a világon elsőként írta le a dinamóelvet. Erről az első írásos bizonyíték egy, a Magyar Királyi Tudományegyetem szertárából származó 1861-es leltárjegyzék, melynek a negyedik pontjában Jedlik aprólékosan kitér a dinamóelv részletezésére – olvashatjuk Köteles Viktória 88 magyar találmány című könyvében. Sajnos felfedezésének jelentőségét nem ismerte fel, így a működőképes dinamóra hat évvel később Werner Siemens és Charles Wheastone nyújtotta be a szabadalmat.

1878-ban Jedlik nyugdíjba vonult, s professzori helyét az akkor 30 éves Eötvös Lórándnak adta át, utolsó éveit pedig a győri rendház falai között töltötte. Találmányait soha nem szabadalmaztatta, s ennek oka zárkózott személyisége mellett a korabeli hazai viszonyokban keresendő. Eötvös Lóránd a következőket mondta a tudósról: „Előadása a kutató tudós előadása volt, ki hallgatóihoz úgy beszél, mint tudóstársakhoz, kik előtt nem rejt el titkot, hanem felhívja leplezetlenül a maga gondolatmenetét… Behozatta az eszközt, működésbe hozta hallgatóságának szeme láttára úgy, hogy a kísérlet nekik nemcsak mutatványul, hanem igazi tanulságul is szolgált. Valóban kísérleti előadásokat tartott már olyan időben, amikor még többnyire csak kréta és spongya járta”.

Jedliket már a győri bencés gimnázium tanáraként is foglalkoztatta az a gondolat, hogyan állíthatna elő szóda- és mesterséges savanyúvizet oly módon, melyet a későbbiekben ipari körülmények között is hasznosítani lehet. A fiatal pap kísérletei csakhamar eredményre vezettek, és olyan készüléket szerkesztett, mely segítségével a vizet csekély költséggel lehetett szén-dioxiddal megtölteni. A készülék, melyet először a rendház falain belül használtak, sikeresen működött, a felfogott szikvíz pedig üdítő és kellemes ízű volt. Jedlik Ányos orvos barátai elismerően szóltak találmányáról, s a szódavizet egyre szélesebb körben kezdték el alkalmazni. A szikvíznek sokan gyógyító hatást tulajdonítottak. Az 1831 és 1832 között dúló, napkeleti járványnak, illetve epekórságnak is nevezett kolerajárvány idején ugyanis kevesebben betegedtek meg a szódát fogyasztók közül. A savanyú kémhatású hűsítő folyadék – a tiszta vízzel ellentétben – nem terjesztette a kórt. A tömegeket gyorsan meghódító szódavíz a múlt század fordulóján már a szegények italának számított, a leleményes kocsmárosok hamarosan szörpökkel ízesítették, ami kiindulópontja volt a hamarosan óriási iparággá fejlődő üdítőital-gyártásnak.