Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: fordító

Szeretettel ajánlom az Olvasók figyelmébe a Kárpátalja.ma egyik nagyon kedves munkatársáról, Onufer Györgyről készített interjút, amely a felvidéki Carissimi folyóirat októberi számában jelent meg Palackba zárt szellem címmel.

 

Az igazi sikertörténetek nem a filmvásznon születnek, hanem a valós életben.

Ez a gondolat jutott eszembe, ahogy a Beregszászban élő mozgássérült Onufer Györggyel és édesanyjával, Zitával találkoztam. A 20 éves fiatalember egy orvosi műhiba következtében vált egész életére mozgáskorlátozottá, azonban a fizikai kötöttségek nem akadályozták meg abban, hogy szellemileg kiteljesedjen, s megvalósítsa álmait.

Minderről az otthonukban meséltek nekem. Zitával szóban beszélgettem, míg Gyuri – mivel könnyebben fogalmaz írásban – leírta a gondolatait.

Ismerjük meg őt!

 

– Zita, mit kell tudni Gyuri születéséről?

Zita: – Gyuri az egyetlen gyermekünk a férjemmel. Húsz évvel ezelőtt jött a világra Beregszászban. Egy orvosi műhiba miatt súlyos agykárosodást szenvedett születése közben, ezért csecsemőkorától ápolásra szorult. Először gyógyszeres kezelést kapott, majd következtek a gyógytornák és a masszázsok. Egész szépen növekedett, azonban néhány hónaposan Munkácson a kórházban egy vírusos fertőzés következtében leállt a mozgásszervi fejlődése. Hála Istennek ez a szellemi képességeire nem hatott ki.

 

– Hogyan fogadtátok a férjeddel mindezt?

Zita: – Az életünket lelkileg, fizikailag és anyagilag is Gyuri gondozására és fejlesztésére tettük fel. Sajnos kilenc évvel ezelőtt a párom elhunyt. Nagyon szép házasságban éltünk, támogattuk egymást. A halála után nehéz volt egyedül folytatnom a Gyuriért vívott küzdelmet.

Azonban mindig azt vallottam, hogy nem szabad elengednünk, sajnáltatnunk magunkat. Emellett sohasem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy „Miért pont én?” Az egyik szanatóriumi kezelés során felfedeztem, hogy vannak olyan gyermekek, akik sokkal súlyosabb állapotban vannak, mint Gyuri.

Nem hiszek a csodákban, azt vallom, hogy mindent meg kell tennünk a cél érdekében.

 

– Ez Gyuri esetében mit jelentett?

Zita: – Mindent kipróbáltunk, amiről csak azt hallottuk, hogy segíthet. Még akkor is belevágtunk egy kezelésbe, ha nem hittünk benne, hogy használhat. Terápiákra, szanatóriumba jártunk, itthon tornáztunk. Megtanultam injekciót adni, masszázst végezni.

 

– Volt segítségetek?

Zita: – A férjem, aki vámparancsnok volt, nagy tiszteletnek örvendett. Amíg élt, sok barátunk volt. Sajnos a halála után kevesen maradtak meg mellettünk. Azonban arra a néhány emberre, illetve a szomszédjainkra mindig számíthatok. Gyuriban kisebb gyermekként kialakult egy olyan félelem, hogy eleshet, ezért sokáig inkább négykézláb közlekedett. Emiatt azonban a jobb lábfeje eldeformálódott, s nehezére esett a járás. 11 éves korában megműtötték a lábát, s utána megtanult járókerettel közlekedni. Mindez rengeteg erőfeszítésbe került.

 

– Milyen gyermekkora volt Gyurinak?

Zita:– Szép gyermekévei voltak. Sohasem úgy kezeltük, mint egy beteg gyermeket. Vittük magunkkal a társaságba, nem szégyelltük őt. Ha rosszat tett, ugyanúgy büntetést kapott érte, mint bármelyik gyermek.

 

– Gyuri, te hogy látod?

Gyuri: – Jó gyermekkorom volt, a szüleim – lehetőségük szerint – mindent megadtak nekem, amire vágytam: főképpen szeretetet, amely szerintem a legfontosabb. Hétvégenként utazgattunk, leggyakrabban az édesapám szülőfalujába mentünk, ahol meglátogattuk a nagynénémet és a nagymamámat. Sok időt töltöttünk az erdőben és a vízparton. Miután iskolás lettem, már kevesebb idő maradt az utazgatásra.

 

– Sohasem érezted, hogy más vagy, mint a veled egykorú gyerekek?

Gyuri: – Úgy nevelkedtem, hogy nem éreztem ezt. 12-13 éves lehettem, mikor már egy kicsit kezdtem észrevenni, hogy nem olyan vagyok, mint a többi gyerek, és akkor magamba zárkóztam. Azonban most – felnőtt fejjel – megértettem, hogy nagy hiba volt magamba fordulni, ezért próbálom leküzdeni magamban a komplexusaimat. Ebben sokat segít édesanyám buzdítása.

 

– Meséljetek az iskolai évekről!

Zita: – Gyurinak mindig is jól vágott az esze: három és fél évesen már ismerte az órát, ötévesen olvasott. Két nyelven beszélt kicsi korától, mert az apja ukránul, én pedig magyarul kommunikáltam vele. Hétéves korában a kortársaihoz hasonlóan ő is megkezdte az általános iskolai tanulmányait.

 

– Hogyan tudtátok megoldani, hogy iskolába járjon Gyuri?

Zita: – A Beregszászi 5. Számú Középiskolába írattuk be Gyurit. Az intézmény vezetése sokat segített: a földszintre tették az osztályát, rámpát tettek a lépcsőre. Az első hónapban az udvaron ültem az órák alatt, hogy ha Gyuri kinézett az ablakon, láthasson és biztonságban érezze magát. Ha rossz idő volt, a tanító néni jött el hozzánk.

 

– Nem volt benned félelem attól, hogyan fogadják majd őt a társai?

Zita: – Dehogynem. Azonban a gyerekek elfogadták őt, s ha kellett, meg is védték másokkal szemben.

Gyuri: – Az osztálytársaimmal jól kijöttünk, sokat viccelődtünk, segítettünk egymásnak. Ha például valaki otthon hagyta az uzsonnáját, megosztottuk egymással. Volt, hogy együtt készítettük el a házi feladatot. Többségük segítőkész, megbízható volt, de olyanok is akadtak, akik nem nagyon szerettek. Mikor már felsőbb osztályokban tanultunk, érezhetővé vált, hogy eltávolodunk egymástól, egyre halványabbak lettek a kapcsolatok, s aztán teljesen megszakadtak. Sokukról a szüleik vagy a közösségi oldalak által tudom, hogy merre vannak és mivel foglalkoznak.

 

– Hogy ment a tanulás?

Zita: – Szeretett tanulni és nagyon jól teljesített. A felső osztályt már itthon végezte el. Minden tantárgyból külön tanár tanította. Sohasem fizettem az órákért, mégis lelkiismeretesen foglalkoztak vele a pedagógusok. Az igazgató is rendszeresen meglátogatta. Kitűnő bizonyítvánnyal érettségizett le.

 

– Gyuri, mi volt a kedvenc tantárgyad?

Gyuri: – Az ukrán és az informatika.

 

– Mióta érdekel a számítógép kezelése?

Gyuri: – Nyolc-kilencéves koromtól. Az elsődleges célom az volt, hogy megkönnyítsem vele az írást, ugyanis balkezes vagyok és mindent nehezebben és lassabban csinálok. Először írásra és játszásra használtam a komputert, de mikor megjelent az internet, egy számítógép-szerelő rámutatott az akkor még számomra ismeretlen lehetőségekre, s elkezdtem kutatni, hogyan is épül fel a számítógép. Természetesen számtalan hibát követtem el, sokszor kellett szerelőt hívni, de idővel már tudtam, mit szabad és mit jobb kikerülni. Ma már el tudom hárítani a kisebb számítógépes hibákat. Gyakran fordulnak hozzám segítségül a szomszédok. Keresztanyám kis hackernek hív.

 

Zita: – Gyuri hétéves volt, amikor karácsonyra megkapta az első számítógépét a beregszászi diakóniai osztálynak köszönhetően. A fiunk majd kiugrott a bőréből, olyan boldog volt. A komputer használatát is egyedül sajátította el. Később addig gyűjtögette a zsebpénzét, amíg meg nem tudott venni egy jobb gépet. Sohasem követelőzött, mindig megértette, ha valamire nem futotta.

– Milyen a kapcsolatotok egymással?

Zita: – Barátok vagyunk, nincsenek egymás előtt titkaink. Mindig van egy közös célunk, amiért együtt küzdünk. Sohasem adjuk fel. Már számtalanszor megtapasztaltuk, hogy a legelkeserítőbb helyzetben is érkezhet segítség.

 

– Így volt ez a továbbtanulással is…

Zita: – Sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen irányban induljon el Gyuri. Olyan szakmát kellett választania, amellyel mozgáskorlátozottként is elboldogul. Így jutottunk el arra az elképzelésre, hogy legyen fordító. Ez egy olyan munka, amelyet otthon is végezhet, nem igényel mozgást. A cél érdekében Gyuri 10-11. osztályosként magyar nyelv különórákra járt. A tanárnője, Pápai Ilona felfedezte, hogy milyen jól ért a fordításhoz, közösen készítettek is egy magyar–ukrán olvasókönyvet. Arra gondoltak, hogy kiadják. Ebből a célból dr. Orosz Ildikót, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF) elnök asszonyát keresték fel. Ő nagyon segítőkésznek bizonyult: a könyv kiadásában nem tudott ugyan segíteni, de munkát ajánlott Gyurinak. A Kárpátalja.ma internetes hírportál számára kellett újságcikkeket lefordítani.

Ez azt jelentette, hogy a fiam 18 évesen, a mozgáskorlátozottság ellenére dolgozó ember lett. Nagyon büszke voltam rá.

 

– A munka mellett továbbra is készültetek a felvételire?

Zita: – Igen. Azonban felkerestem dr. Orosz Ildikót, s megkérdeztem tőle, hogy tudnak-e megfelelő feltételeket biztosítani ahhoz, hogy Gyuri a Rákóczi-főiskolára járhasson? Ő megígérte, hogy mindent megtesznek ennek érdekében. Ez így is lett. Gyuri óráit a földszintre tették, rámpával látták el a lépcsőt a tolókocsi számára, s a lift építése is folyamatban van.

 

– Milyen szakra jár Gyuri?

Zita: – Nappali tagozaton ukrán, levelezőn magyar nyelv és irodalom szakos. Már harmadéves. A bejutáshoz szükséges független érettségin nagyon jó eredményt ért el: ukrán nyelvből 192 pontot szerzett a 200-ból, magyar nyelvből 190 pontot ért el.

 

– A tanulás és a munka mellett hogyan tudtok kikapcsolódni?

Zita: – Sokat kimozdulunk itthonról. Szeretünk kimenni a beregdédai bányatóra, de messzebbre is elutaztunk már: meglátogattuk a nővéremet, aki Oroszországban él. Emellett mindketten szeretjük a zenét. Gyuri nemrég letöltött egy karaoke programot, így együtt énekelünk. Az orvosunk szerint sokat segít az ének a levegővételben és a beszédfejlődésben. Már közös szerzeményünk is van: Gyuri lefordította az egyik magyar dalt ukrán nyelvre, én pedig elénekeltem.

 

– Hogyan képzelitek el a jövőt?

Zita: – Csak arra kérem a Jóistent, hogy találjon Gyuri egy olyan lányt, aki el tudja őt fogadni. Talán azért is bízom abban, hogy ez sikerülhet, mert az én édesapám is mozgássérültként – szintén egy műhiba következtében lett felnőtt korában mozgáskorlátozott – talált rá az édesanyámra.

Gyuri: – Szeretném, ha az országunk kilábalna ebből a nehéz helyzetből, hisz részlegesen ettől függ a jövőnk. Ami engem illet: szeretném befejezni a tanulmányaimat, s a szakmámnak megfelelően plusz munkát, esetleg egy szerkesztő-korrektor állást találni.

 

– Isten adjon erőt mindkettőtöknek mindehhez! Köszönöm, hogy megosztottátok velünk ezeket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma