Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: népzenész

A magyar kultúrától elválaszthatatlan a népzene és a néptánc, mely apáról fiúra szállva évszázadok óta átszövi népünk életét, végigkísérve azt a bölcsőtől a szemfedélig.

A népzene és a néptánc által betöltött közegben nőtt fel Pál István Szalonna, aki népdalgyűjtőként Vikár Béla, Lajtha László, Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomdokain halad, népzenészként pedig olyan mesterei voltak, mint a tiszaújlaki Murzsa Gyula cigányzenész, illetve az erdélyi zene ismerői, Blaskó Csaba és Kálmán Péter.
Vele beszélgettem.

– Kárpátalján, az egykori máramarosi koronavárosában, a magyarság egyik fellegvárában, Visken születtél.

– Tősgyökeres viski vagyok, a szüleim és a felmenőim is itt éltek. Hatéves voltam, amikor a családunk átköltözött Tiszapéterfalvára, ahol édesapám, Pál Lajos másfél évtizeden át volt a helyi zeneiskola igazgatója, emellett a Tisza Ének- és Néptáncegyüttesben zenélt, illetve édesanyámmal, Jancsó Katalinnal létrehozták a tiszapéterfalvi Gyermek Népzene- és Néptáncegyüttest.

– Ezek szerint a zene és a tánc szeretete a véredben van.

– Bár a szüleim és a húgom, Eszter zenészek, a nagyszüleim egyszerű földműves emberek voltak, akik nem foglalkoztak muzsikálással. Az ő korukban ez a cigányok mestersége volt. A szüleim mindketten az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolában tanultak, majd édesapám a Kijevi Zeneakadémián karvezetői, illetve opera és szimfonikus karnagyi szakon szerzett diplomát. Édesanyám pedig szolfézstanár és karvezető lett. Az apai nagybátyám, Pál Károly is nagyszerű harmonikás volt, édesapám szerint mi csak az árnyékai vagyunk. Sajnos már nincs közöttünk.

– Hogyan kezdődött a hegedűvel való kapcsolatod?

– Öt éves korom körül kezdtem el zenélni. A péterfavi zeneiskolában tanultam hegedülni. Nem mondom, hogy csak ezzel akartam foglalkozni, valójában mindig is focizni szerettem volna, de a családban az volt az elv, hogy amit elkezdtünk, azt befejezzük, s ez nem kedv kérdése. Ma már tudom, hogy ez volt a helyes pedagógia a szüleim részéről, hiszen tanárként én is megtapasztaltam, hogy amelyik tanítványom otthagyta a zeneiskolát, utólag mindig megbánta a döntését. Egyébként sem kell mindenkinek zenésznek lennie.

– A hegedű mellett játszol más hangszeren is?

– A szüleimmel ellentétben – akik harmonikán, zongorán is játszanak – én csak a hegedűhöz értek.
Viszont nagyon érdekel a hegedű készítése. Nagyon leköt. Órákat tudok eltölteni a hegedűm állítgatásával.
Több hegedűm is van, ezeket folyton cserélgetem, mert mindig egy másiknak tetszik meg a hangja. Azt hiszem, hogy egész életemben keresgetni fogom az igazi hangszert.

– Milyen utat jártál be Péterfalvától napjainkig?

– Péterfalván jártam általános iskolába, de az utolsó évet már Magyarországon, Bodrogolasziban fejeztem be. Ezt követően a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának diákja lettem. Közben nem hagytam abba a zenével való foglalkozást. A népzenét legfőképpen idős muzsikusoktól tanultam szerte a Kárpát-medencében. Mint például Tiszaújlakon Murzsa Gyula cigányprímástól. Ők azok az emberek, akik értelmet és tartalmat adnak muzsikámnak.

– Hol folytattad a tanulmányaid a középiskola után?

– Bár az tűnhetett kézenfekvőnek, hogy a zenei pályán képezzem tovább magam, én mégsem ezt tettem, hanem az Általános Vállalkozási Főiskola vállalkozásszervező szakára jelentkeztem. Néhány év múlva azonban beláttam, hogy nem ez az én hivatásom, hanem a zene.

– Melyek a zenei pályád fő állomásai?

– 1999-ben felvételt nyertem a Magyar Állami Népi Együttes zenekarába. Az évek folyamán pedig rengeteg muzsikus barátommal játszottam együtt: tercprímás voltam a Fonó zenekarban, zenéltem a Jártató, a Galga, a Csík zenekarokkal, a Kispál és a borz együttessel, együtt dolgoztam többek között Pély Barnával, Presser Gáborral, Kiss Tiborral. A muzsikálás mellett népzenei gyűjtéseket készítettem Erdélyben és Kárpátalján. 2007-ben a Nyíregyházi Főiskola ének-zene és népzene szakán tanári diplomát szereztem, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem hallgatója lettem, ahol, 2012-ben végeztem népi vonóstanári szakon.
Ma már olyan tanítványaim is vannak szerte az ország területén, akik szintén ezt a szakmát, ezt a hivatást választották.

– Időközben zenekart is alapítottál…

– 2004-ben a Magyar Állami Népi Együttes muzsikusaiból hoztam létre a saját zenekaromat, mely a Pál István Szalonna és bandája nevet viseli. Az autentikus népzene mellett népzenei feldolgozásokat is hallhatnak tőlük. A húgom, Eszter az énekesünk, Gera Attila fúvós hangszeren, Karacs Gyula brácsán, Ürmös Sándor cimbalmon, Doór Róbert pedig nagybőgőn játszik.
A zenekarom mellett a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímásaként dolgozom.

– A neved mellett rendre megjelenik a „Szalonna” becenév is, sőt sokan már csak így szólítanak.

– 1992-ben ragasztották rám ezt a nevet egy focimeccsen, ahol kapus voltam. A focipálya mellett szalonnát sütöttek, én pedig egy idő után már több időt töltöttem a szalonna mellett, mint a kapuban. Aztán az egyik cimborám „Szalonnának” kezdett becézni, s rajtam maradt a név.

– A neved mellett nívós díjak is szerepelnek.

– Számos díjat, elismerést kaptam, kaptunk az évek folyamán: 1991-ben a Pro Cultura Hungarica díjat nyertük el a Tisza Együttessel, majd 1993-ban az Országos Ki Mit Tud? versenyén mi kaptuk meg a Duna TV különdíját. Nagy elismerés volt, amikor 1999-ben átvehettem a Népművészet ifjú mestere címet. Ezt követte 2000-ben a hamburgi Európa Díj a Népművészetért. 2006-ban a Fonó zenekarral EmErToN díjat nyertünk, s ugyanebben az évben én kaptam az Artisjus Az év előadója címet. A következő esztendőben a Magyar Állami Népi Együttes tagjaként Prima Primissima közönségdíjjal jutalmaztak. A családom sem maradt ki a kitüntetésekből, 2010-ben elnyertük a Bezerédj díjat. Ezt követte 2011-ben a Fonogram díj (Az év hazai autentikus népzenei albuma) és a Magyar Köztársasági Érdemkereszt.

– A zenélés által nemcsak kitüntetéseket kaptál, hanem beutazhattad a világot. Merre fordultál meg az évek alatt?

– Nem is tudnám felsorolni az összes országot, ahol a zenélésnek köszönhetően jártam. Afrika és Ausztrália kivételével minden kontinensen megfordultam. Az európai országok mellett többek között Japánban, Kínában, Azerbajdzsánban, Oroszországban, Indiában, Quatarban, Mexikóban, Venezuelában. Nemrég jöttem haza egy több hónapos észak- amerikai koncert körútról.

– Milyen gyakran tudsz Kárpátaljára hazalátogatni?

– Bár Budapesten élek, amikor csak tehetem, hazajövök Kárpátaljára. Ez sajnos nem túl gyakori, hiszen elég sokat utazom. Amikor otthon vagyunk, akkor vagy a családdal töltjük az időnket vagy tanítunk. Viskhez való kötődésem a mai napig megvan, hiszen a feleségem is onnan származik, illetve sógorommal, Ötvös Sándorral Péterfalva után most már Visken is szervezünk nyaranta népzenei és néptánc tábort. Igyekszem mindent megtenni, hogy ezen a téren előrébb lépjünk. Azt hiszem, hogy a következő néhány esztendő sorsfordító lesz ezzel kapcsolatban. Örülök, hogy egyre több olyan fiatal csoportot látok, akik valóban értékes táncanyaggal lépnek a színpadra.

– Említetted a párod. Ő is szakmabeli?

– Hála Istennek az életben megtaláltam az igazi páromat. Idén nyáron, júniusban volt az esküvőnk Visken. Ez egy hihetetlen szép nap volt az életünkben. A párommal, Czébely Beátával ott állni a szülőfalunk református templomában – elmondhatatlan érzés. Bea a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója. Külön is jó, hogy tudunk együtt muzsikálni, így folytonossá válik családunkban a szüleimtől tanult életmód. Természetesen mi is tervezünk gyermekeket egy-két esztendő múlva, miután Bea befejezi a tanulmányait.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– A legközelebbi tervek egy új kárpátaljai lemezhez kötődnek, amelyben bemutatnám Kárpátalja zenei sokszínűségét. Erre a muzsikára az Állami Népi Együttessel készítünk egy táncos előadást is. Ez egy elég komoly feladat a jövőben.

– Isten áldását kívánom a terveid megvalósításához, a munkád folytatásához és a családod életére!

Marosi Anita
Kárpátalja.ma