Nagycsaládok Kárpátalján: a Fekete család

Fekete József évfolyamtársam volt a beregszászi Kossuth Lajos középiskolában. Az érettségi után szétváltak útjaink, kikerült a látókörömből. Ma Rahón él igazi nagycsaládban, ugyanis feleségével tíz gyereket nevelnek. Ezúttal vele beszélgettem az életről, a családról, a gyerekekről.

– Mióta éltek Rahón?
– 2013-ben költöztünk át Rahóra.

– Kifejezetten azért költöztetek oda, hogy nevelőszülők lehessetek?
– Tulajdonképpen már 2008. október 10-től nevelőszülők vagyunk a feleségemmel, de bővíteni szerettük volna a családot újabb rászoruló gyerekekkel.

– Honnan jött az ötlet? Mi inspirált arra, hogy gyerekeket vegyél, vegyetek magatokhoz?
– A saját gyermekünk, Dávid nagyon szeretett volna testvéreket. Miután elhelyezték nálunk a lányokat, Diát és Gabicát, az ő történeteik ösztönöztek minket arra, hogy további gyerekeken segítsünk. Közben megszületett a második gyermekünk, Rebeka.

– A saját gyerekeitek nem szoktak féltékenyek lenni a többiekre, vagy fordítva?
– Nem jellemző. Dávid nem, mert ő már nagy. Rebekánál észreveszem néha, de ő még csak hatéves.

– Azt mondod, 2008-tól vagytok nevelőszülők. Korábban hol éltetek?
– A Beregszászi járásban található Balazséron.

– Neked vagy a feleségednek van valamilyen szakmai végzettségetek nevelés-oktatás terén?
– Nem, nincs, én esztergályos vagyok, a feleségemnek középfokú végzettsége van.

– A gyerekek mellett tudtok dolgozni is? Úgy értem, hogy van-e állásod?
– Mi főállású nevelőszülők vagyunk, tulajdonképpen ez a hivatásunk.

– Van olyan nevelt gyermeketek, aki már nem él veletek egy háztartásban?
Egy gyereket, Gabicát már „kibocsájtottunk”, ő férjhez ment. Most a két Demeter, Paulina, Okszana, Lacika, Karolina, Marina és Dia van nálunk elhelyezve.

– Miután saját lábukra állnak, az egykori neveltjeitekkel továbbra is tartjátok a kapcsolatot?
– Igen. Gabica lányunk másfél éve házas, de a mai napig szoros kapcsolatot ápolunk vele. Rendszeresen látogat minket, telefonon és interneten pedig napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

– A nevekből kiderül, hogy nemcsak magyar árvákat vettetek magatokhoz. Nálatok számít-e, s ha igen, mennyiben, a gyerekek nemzeti hovatartozása? Gondolom, mindketten jól beszélitek az ukránt, tehát nincs gond azzal, ha egy gyerek csak az államnyelvet beszéli.
– Nálunk nem számít a gyerekek nemzeti hovatartozása. Mi a családban magyarul beszélünk, a nálunk elhelyezett gyerekek pedig megtanulnak magyarul, sőt, ők már magyarnak vallják magukat. Döme fiam tavaly megnyerte a felső-Tisza-vidéki adventi magyar szavalóversenyt, idén pedig a második lett. Ő nálunk tanult meg magyarul. Emellett római katolikus templomba járunk, a gyerekek katolikus neveltetésben részesülnek. Rahón négy osztályig van magyar tannyelvű iskola, a kisebbek ott tanulnak, a nagyobbak pedig a Rahói Római Katolikus Plébánián, vasárnapi iskola keretében tanulják a magyar nyelvet. Az ukrán nyelvet mi most tanuljuk, hisz az iskolás éveink alatt az orosz volt a hivatalos államnyelv a Szovjetunióban, ennek ellenére nincsenek nyelvi problémáink.

– Beszélnél bővebben erről a programról? Ki finanszírozza? Hogyan kerülnek a gyerekek hozzátok?
– A gyerekek nevelését az állam finanszírozza. Az illetékes hivatalok szerveznek találkozót az állami gondozásban lévő gyerekekkel. A sikeres ismerkedés után kezdődik az ügyintézés, majd ezt követően kerül sor az elhelyezésükre.
Az ingatlan, azaz a Páli Szent Vince nevét viselő gyermekotthon a Rahói Római Katolikus Plébánia tulajdonában van. Mikulyák László főesperes ötlete volt, hogy családi típusú gyermekotthont nyissanak Rahón, mi pedig jelentkeztünk nevelőszülőnek. Munkánkat segíti a plébánia, a Budapest V. kerülete – Lipótváros önkormányzata, a szintén magyarországi VONESZO Alapítvány (http://www.voneszoalapitvany.hu/index.php?oldal=kapcsolat.php), illetve magánszemélyek.

– Gondolom, egy nagyobb házban éltek, a gyerekek mellett ezt is fenn kell tartani. Eszerint a nap 24 órájában el vagy foglalva. Hogy bírod? Hogy bírjátok a nejeddel?
– Egy négyszintes kertes házban lakunk, és bizony ennek elég magas a rezsije. Vegyes tüzelésű kazánnal fűtünk, és a nap 24 órájában tüzelnünk kell. A mindennapi teendőket jól koordinált csapatmunkával oldjuk meg. Csak így lehet ezt energiával bírni.

– Hogy telik egy átlagos napotok?
– Pörgősen. Ébresztő, mosakodás, reggeli, készülődés iskolába, óvodába. Míg a gyerekek távol vannak, lehet vásárolni, főzni, rendet rakni, az éppen aktuális hivatali ügyeket elintézni, évszaktól függően kertészkedni, illetve fát vágni. Iskola után ebéd, utána zeneiskola, szakkörök, ki hova jár, majd házi feladat. Uzsonna után szabadfoglalkozás, játék, tévézés stb. Vacsora után mosakodás, esti ima és alvás. Azt, hogy mennyit főzünk, és hogy mennyi ruhát kell kimosni, illetve mennyi edényt kell elmosogatni, most nem részletezem.

– Nem várom el… Nagy hangsúlyt fektettek a vallásos neveltetésre, már csak a fenntartóra való tekintettel is. Mennyiben szól bele a nevelésbe a plébánia és mennyiben az állam? Tart nálatok ellenőrzést az illetékes hivatal?
– A gyerekek nagyon hamar megkedvelték a katolikus neveltetést, amely a gyerekek oktatásában is meghatározó. Az elvárások úgy az egyház, mint az illetékes állami hivatal részéről csak a gyerekek javát szolgálják. Ellenőrzések rendszeresen történnek.

Lengyel János

Kárpátalja.ma