Az aétáktól a tasmánokig – Szigetlakók, akik sohasem tudtak hajózni

Új-Guinea, a Fülöp-szigetek, illetve az Új-Hebridák feltárásakor a nyugati felfedezők apró termetű, sötét bőrű bennszülöttekre bukkantak a szárazulatok belsejében, akik máig a kőkorszak szintjén leledznek, halász-vadász, gyűjtögető életmódot folytatnak, és nem ismerik sem a földművelést, sem az állattenyésztést, sem a fémeket – sem a hajózást, ami szigetlakók esetében meglehetősen különös. Önként adódik a kérdés: hogyan kerültek az óceánok habjaitól körülölelt szárazulatokra?…

A burmai partok mentén sorakozó Andamán-szigeteken, a Maláj-félsziget esőerdőinek mélyén, a Fülöp-szigetek, az Új-Hebridák, illetve Új-Guinea belső hegyvidékein élő, sötétbarna bőrű, gyapjas, fekete hajú, 147-139 cm átlagmagasságú bennszülötteket – összefoglaló nevükön – negritóknak nevezzük. Ők Ázsia és Óceánia pigmeusai, akik negroid vonásaikkal igencsak elütnek szom­szé­daik­tól: a mongoloid malájoktól és filippinóktól, valamint a negroid és ausztraloid vonásokat ötvöző pápuáktól és melanézektől. Őseik az első, Afrikából kirajzó embercsoportok között, 50-60 ezer éve hagyták el őshazájukat, az idő tájt, amikor a pápuák és az ausztráliai őslakók távoli felmenői is nekivágtak hosszú útjuknak. E rajok – köztük a negritók elődei is – Ázsiába átvándorolva, az Indiai-óceán partjai mentén vándorolva érték el Elő-, majd Hátsó-Indiát. De miként juthattak el az ázsiai szárazföldtől keletre, dél-keletre sorakozó szigetekre, illetve Ausztráliába? A válasz a jégkorszak tengerszint-ingadozásaiban rejlik.

Földünkre több, mint két­millió éve szakadt rá a legutóbbi, ma is tartó jégkorszak, melyben el­je­ge­se­dé­sek (gla­ciá­lisok) és jégmentes periódusok (in­tergla­ciá­li­sok) váltogatják egymást (mi is egy interglaciálisban élünk). Az eljegesedések idején pedig annyi vizet kötnek le – fagyott állapotban – a hatalmasra hízó jégmezők, hogy hatalmas mértékben lecsökken a világóceán szintje. A legutóbbi, 20 ezer éve tetőző, és 10 ezer évvel ezelőtt véget ért glaciális, a Würm-eljegesedés idején 130 méterrel volt alacsonyabb a tengerszint, mint napjainkban, így a szárazföldek partvonala is nagymértékben különbözött a jelenlegi helyzettől. Az indonéz szigetvilágot, vagyis a Nagy- és a Kis-Szundákat, valamint a Molukka-szigeteket, továbbá a Fülöp-szigeteket ma sekély tengerrészek övezik, melyekről a világóceán szintjének lecsökkenése során visszahúzódott a tenger, és mind az indonéz szigetvilág, mind a Fülöp-szigetek sora egy-egy hatalmas szárazulattá állt össze. Az indonéz szigeteket magába foglaló szárazföld – a geológusok Szundának nevezték el – összekapcsolódott a Maláj-félszigettel, az indonéz Borneótól északkeletre fekvő, a Fülöp-szigetekhez tartozó Palawan körül pedig szárazzá vált a tenger, s így egy, a szigetet is magába foglaló földhíd kapcsolta össze Szundát a Fülöp-szigetek helyén kialakult jókora szárazulattal. Az aéták ük-ük-ük-ükszülei így juthattak el – száraz lábbal – a Maláj-félszigetről mai hazájukba. Mikor történhetett ez? Nos, Palawanon 30 ezer éve ott élt ember nyomaira bukkantak, így ez idő tájt vándorolhattak be az aéták a Fülöp-szigetekre.

Emellett Szun­da és Új-Gui­nea között is szá­raz­földi összeköttetés jött létre – így ván­dorol­hattak be a pápuák az utóbb említett hatalmas szigetre, mely egyébként Ausztráliával is összekapcsolódott. Az ausztráliai bennszülöttek ősei azonban nem ezen az úton vonultak végig, hanem Szunda délkeleti csücskéből, a mai Timor szigetét magába záró területről keltek át – tutajokon – Ausztrália északkeleti partvidékére. Ezt az elméletet támasztja alá az a tény, hogy Északkelet-Ausztráliában találták meg az ausztráliai őslakók legkorábbi, 50-60 ezer évvel ezelőttről származó nyomait.

De miként jutottak el az Új-Hebridákra az ott élő negritók? Hiszen még a jégkorszaki tengerszint-csökkenés sem volt elegendő ahhoz, hogy földhíd képződjön Új-Guinea és a nevezett szigetcsoport között. Ám több geológus is egyetért abban, hogy egykor egyetlen, hatalmas szárazföld fogta egybe az Ausztráliától északra, keletre és délkeletre sorakozó szigeteket: Új-Guineát, a Bismarck-, a Salamon-, a Santa Cruz- és a Fidzsi-szigeteket, továbbá az Új-Hebridákat, Új-Kaledóniát és Új-Zélandot, melyek együttesen alkotják Melanéziát. A hipotetikus, hajdan volt szárazulat, Melanézisz széttöredezése több millió évvel ezelőtt kezdődött meg, néhány, mára hullámsírba merült földdarab azonban megérhette az ember ideérkezését is, csak így képzelhető el az új-hebridáki negritók bevándorlása. A szigetcsoport lakosságának nagy többségét kitevő melanézek már később és hajókkal érkeztek a szigetekre…

Még egy ősi népcsoport tartott az Afrikából leghamarabb kirajzó vándorokkal: a mára, sajnos, kihalt tasmániai bennszülöttek, akik éppúgy nem tudtak hajózni, mint az aéták vagy az Új-Hebridák sötét bőrű, apró termetű bennszülöttjei. Tasmánia szigetét az utolsó eljegesedés idején földhíd kapcsolta Ausztráliához, a tasmániai őslakók azonban mind külsejükben, mind nyelvükben, mind kultúrájukban eltértek az ausztráliai bennszülöttektől, ugyanakkor hasonlítottak Új-Kaledónia őslakóihoz. Valószínű hát, hogy a tasmániaiak a széttöredező Melanézisz földdarabjain keresztül vándoroltak be szigetükre. Majd a földhidak elsüllyedtek, 7-8 ezer évvel ezelőtt, a tengerszint emelkedése során Szunda is különálló szigetekre tagolódott, akárcsak a Fülöp-szigetek tömbje, Új-Guinea is újból sziget lett, s körülfogta őket az óceán végtelen kéksége…

Lajos Mihály