Kijevben jár a tavasz – városkalauz kezdőknek és haladóknak

Ha valaki vonakodva indul valahova, gyenge érv, hogy jól fogja érezni magad. Nehezen hihető, hogy majd pont az a hely kavarja fel és ejti rabul egy kis időre. Pedig Kijev pont ezt teszi a vonakodó látogatóval.

Állunk a kétszer négysávos autóút egyik oldalán, velünk szemben a Verhovina Hotel óriási táblája. Szépen csillog a szűrt fényben is. Szerda van, délután három körül jár az idő, kétes kinézetű kisbuszok, hatalmas terepjárók, marsrutkák, trolik zúgnak el mellettünk, megbecsülhetetlen sebességgel. Mi meg csak állunk tétován a kerekes bőrönddel, mintha a csapóra várnánk egy filmforgatáson. És most hogyan tovább?

Valahogy át kellene kelnünk a túloldalra is, azt követően, hogy másfél órás bolyongás után (egy ukrán tömegközlekedést tervező programnak köszönhetően), a város másik végéből, egy másik negyedből idekavarogtunk. Egyelőre azonban úgy tűnik, a másik oldalra, ahogy a klasszikus vicc is mondja, születni kell. Itt aztán hiába veti az ember a tekintetét balra, jobbra, a kilométereken keresztül egyenes úton nyoma sincs zebrának, felüljárónak. Semmi, de semmi. Csak a végtelen kocsisor, a por és a szürkeség. Hát klassz. Nem tart sokáig újra felidéznem és halkan elrebegni magamban, hogy mondtam, mondtam, ugye megmondtam… De ha mégiscsak Ukrajna kellett, Kijev, akkor tessék, itt van. Valóságosabban, mint reméltem.

Amikor a megállótól nem messze levő útszéli büfében bátortalanul kérdem meg, hogy a túloldal elérhető-e innen viszonylag egyszerűen, az aranyló mosolyú büfésnő a lehető legtermészetesebb hangon kérdez vissza, hogy aluljáróról hallottam-e már. Merthogy az is van, szinte a megállóban. Bólogatok, azért visszakérdez, hogy mindent értettem-e, da-da – vágom rá, és újra nekilendülünk. Aztán a földalatti, gyakorlatilag töksötét alagútban, a csőben szinte csak átsuhanunk. Rendben, ezzel fogunk megküzdeni nap mint nap, a többi innen már tényleg gyerekjáték lesz.
Megérkeztünk a majd 3 milliós ukrán fővárosba, a Dnyeper által kettészelt Kijevbe, ahol már tart az idei (Divízió 1/a csoportos) hoki VB. Szurkolni jöttünk a magyar válogatottnak.

Közlekedés: itt mindenki fizet

Tavaly Péterváron már belekóstoltunk a trolikon és az iránytaxikon (marsrutka) zökkenőmentesen működő rendszerbre, aminek alapja a becsület, azaz, hogy az emberek többségének esze ágában sincs bliccelni. Igaz, a jegyárak is meglepően barátságosak 5-6 hrivnyát azaz 55 -66 forintot fizetünk egy-egy útért fejenként, a metróban pedig 44 forintnyi összeget, amiért gyakorlatilag átszelhetjük az egész várost és akár is ki is próbálhatjuk az összes vonalat. Megtesszük, Kijevben kipróbáljuk például az Arsenalna megállót, ahol Európa legmélyebben fekvő metró állomása van – négy és fél percen keresztül mozgólépcsőzünk lefelé a mélybe.

Meglepő módon roppant ismerős a metrópénztárosok fanyar és határozott stílusa. Nincs kecmec, magyarázkodás, hiába a roppant udvarias kérés (oroszul), miszerint négy darab zsetont kérek (ez a jegy), mindösszesen kettőt kapok, és a visszajárót. Eltelik még egy nap, mire megértem, hogy itt egy embernek egyszerre csak két zseton jár. Nincs felhalmozás, négy vagy több darab vásárlása, majd legközelebb megtehetem egy új megállóban – újabb sorállás után.

Ami még inkább érthetetlen, az az esti totális csúcsforgalom a metróban. Azt hinnénk, hogy este kilenckor azért már a kijeviek is otthon tévéznek, de tévedünk. Ha nem állunk közvetlenül a peron szélére, biztosra vehető, hogy csak a következő vonatra férünk fel – annyian vannak, minden korosztályból. Viszont hiába a tömeg, mindenki próbál udvariasan, nyugodtam, de határozottan préselődni. Még valamit az udvariasságról: majd minden állomáson elhangzik, a záródnak az ajtók mondat után, hogy a gyerekes anyáknak és az időseknek kéretik átadni a helyet..

Marsrutkával útra kelni gyakorlatilag annyi, mint elmerülni a tömény izgalomban. Részben azért, mert a kisbusz száma, útvonala nincs feltüntetve a megállóban, itt vagy tudja az ember, hogy milyen járatra kell felszállnia vagy örökre ott marad, ahol van. Másrészt azért, mert gyakorlatilag le kell vadászni őket, ugyanis csak akkor állnak meg, ha leszálló van, vagy ha a buszmegállóból leinti őket valaki. Néhány perces intenzív beilleszkedési gyakorlat, a landoló buszon levő oldaltáblák cirill betűs feliratainak tanulmányozása után persze meg lehet találni a megfelelőt, amihez viszont hajszálpontosan kell tudni legalább egy utca nevét, amit érinteni szeretnénk. Vagy legalább felismerni a “bukva M” betűt, ami egyértelműen a metrót jelzi.
Még egy apró érdekesség a marsrutkák világából: mindegy, hol szállunk fel, hogy mekkora tömeg, a viteldíj, amit készpénzben fizetünk, kézről kézre vándorol a vezetőig és a visszajáró, hiánytalanul, ugyanígy érkezik meg. Ha a vezető nem ér rá a váltásra, hát megteszi helyette egy elől levő utastárs…

Majdan és a pravoszláv húsvét

Kijev, akárcsak bármelyik nagyváros a világon valószínűleg a nap bármely szakában zakatol. Első kirándulásunk a belvárosba vezet, nekifeszülünk a feltámadt, dacos szélnek, a Majdan Nezalezsnosztyira, a Függetlenség terére indulunk. A térre, amit mindenki csak Majdanként (térként) hív, ahova fekete márványba gravírozott fényképek erdején vezet az út. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, az áldozatok tekintete kísér a lejtős utcán, egészen a térig, ahol lassan három éve a barikádok és a mesterlövészek árnyékában kormányt buktattak a kijeviek. Az emlékek előtt mindenütt friss virágok, koszorúk fekszenek, mécsesek lobognak.
Az Ukrajna szállodától lenézve ma már nyoma sincs az akkori döbbenetes állapotnak, a kiállított fotók alapján próbáljuk beazonosítani az épületeket, s valahogy rendet tenni a gondolataink és az emlékeink között. Mindössze három év telt el azóta.

Lentebb már a hamarosan kezdődő Eurovíziós Fesztivál óriás betűi előtt pózolnak a fiatalok, a Kresatyikot, Kijev legnagyobb bevásárló utcáját már hét közben lezárták az autós forgalom előtt, millió fiatal sétál, ücsörög a szobrok előtt, a kávézók, a kisebb éttermek megteltek. Most úgy tűnik, a belváros csupán épületeiben különbözik mondjuk Budapesttől, elég nagy a nyüzsgés, az áruházak forgóajtajai csak a záráskor állnak meg.

A Majdan fölé emelkedő Szent Mihály székesegyház vakító kék falaihoz hosszú emelkedő vezet, de a látvány majd mindenért kárpótol. Előtte még festőművészek díszítette óriás tojásokra csodálkozunk, a pravoszláv húsvéti időszak még tart, a játszótéren hatalmas műanyag nyulak, tojások és kissé tájidegen kenguruk ácsorognak megadóan. A kiállítás mellett egyébként minden a gyerekekről szól, alkalmilag felállított századelős hangulatot idéző körhinta, óriás színes ceruzákkal védett akadálypálya várja őket. A székesegyház kapuján átlépve azonban minden kint reked. A nyugalom, a megfoghatatlan idő tekintélyt parancsol, elcsendesedik az ember – belülről is.

A XII. században épült aranykupolás, freskókkal gazdagon díszített templom a szláv építészet egyik remeke, lélegzetelállító, mellette a különleges fekete fazsindelyes refektórium épülete húzódik. Az egyre jobban feltámadó szél a falak mellé hajtja a késői vendéget, lassan alkonyodik. Mire a Szent Szófia székesegyházhoz érünk már csak a hét órai harangzúgást halljuk, a kapu bezárult, hirtelen nehéz eldönteni kívül vagy bentebb tágasabb-e a világ, de nincs mit tenni, menni kell. Egyre hűvösebb lesz, egy a kolduló rend pópája próbál barátságos viszonyba kerülni a pénztárcánkkal, de még idejében elszelelünk.

Az kijevi Operaház épületénél a műsort tanulmányozva, tűnik fel, hogy miért is szól Mozart Requiemje aznap. Április 26-a van, pont 30 éve a csernobili atomkatasztrófának, pont ennyi ideje, hogy 1986 tavaszán, a történtek után napokkal(!) később értesülhettünk arról, amit tőlünk északabbra már tudtak. Hogy nagyon nagy a baj.
Később látunk még olyan plakátot, amelyen a katasztrófaturizmus jegyében elég húzós áron kínálják az egy napos kirándulást a szellemvárosba. Nyilván akad, akit ez vonz, akik számára ez a tragédia már csak egy esemény a közelmúltból.
Néhány pillantást vetünk a fénylő, lüktető belvárosra, összébb húzzuk a kabátot, hogy aztán egy étteremben a langyosra melegített Szoljanka átjárja a testet és a lelket is.

Szomorú összecsapás, most még a himnusz sem szól

A jéghoki világbajnokság magyar szurkolótáboráról kizárólag szuperlatívuszban érdemes beszélni. Ők azok ugyanis, akik gyakorlatilag mindenhova elkísérik kedvenceiket, ők azok, akik ott vannak, ha baj, ha öröm éri a csapatot. Ők azok akik saját rigmusokkal éltetik a fiúkat, akik úgy tudnak örülni egy-egy gólnak, mintha a boldogság tízes skáláján minimum a húszas szintet érnék el.

Szóval nagyon tudnak örülni, láttuk őket, szurkoltunk már velük Krakkóban, Szentpéterváron és most Kijevben. Lehetetlen nem mosolyogva nézni őket, és nem velük szurkolni minden erőnkből. Vagy ezren lehetünk, ismerős arcok is akadnak tavalyról, összeszokott társaság. A lengyel-magyar összecsapás történelmi jelentőségű, abszolút baráti, ugyanakkor persze nem tét nélküli. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag pont ez utóbbi, amit a jégen levő fiúk most nem éreznek, hiába szól a hangorkán, dübörög a Hajrá Magyarország! ezerféle változatban, csak nem akar magyar gól születni. A játék gyatra – még egy laikusnak sem élvezhető – minden helyzetnél azt érezzük, hogy talán most, de a most egyre csak késik, végül elmarad. Kettő nullás vereséggel zárul a buli. És most fordul elő az is, ami vélhetően eddig még nem.

Hagyománnyá vált ugyanis, hogy a vb meccsek után, ha nyert, ha vesztett a magyar csapat, a szurkolók a jégen felsorakozott hokisoknak elénekelték a magyar himnuszt. Kivéve ezt a mostani meccset. Álltak, csak álltak a hokisok, a lelátó viszont hallgatott. Jelzésértékű volt, szinte kényelmetlen, fájó pillanat. Aprócska üzenet abban a nagy csendben. Valami elveszett, valami, amiért több ezer kilométert átszelve igyekszik az ember, az az érzés, hogy együtt minden könnyebben megy. Amiben, úgy tűnik, ezután a meccs után a szurkolók egyedül maradtak. Nagy a szomorúság, jogosan morognak a srácok lefelé tartva a lelátóról. A másnapi kazah meccs csöppnyi gyógyírt hoz, bár itt is kikapunk, de legalább a küzdés a mienk.

És a miénk az ezernyi mosolyba forrt arc, jópofa piros-fehér-zöld hajkorona, sapka, hímzett sál, smink, óriás bajusz – amelyről jól beazonosíthatóak a magyar szurkolók, akikről lassan a világ összes hokis oldalán megemlékeznek, mint a legszenvedélyesebb és legaktívabb szurkoló csapatról. Akik bizony legalább annyit érnek, mint a csapat, amelyért a szívük dobog.

Amit Kijevben nem szabad kihagyni

Először is: a Pecserszka Lavra, vagy ahogy a helyiek röviden emlegetik, Lavra, a Barlangkolostor. A város fölé emelkedő szent helyet 1051-ben alapította meg két szerzetes, az újonnan létre jött keresztény vallás innen terjedt el a Kijevi Ruszban, így lett a Lavra az ortodox egyház egyik fontos központja.

A szerzetesek a templomok alá épített barlangokban éltek, itt imádkoztak, és végül itt haltak meg. Testüket bebalzsamozták, üvegkoporsókba helyezték – a szűk járatú barlangokban, igaz, hogy letakarva, de mai napig megtekinthetők. Ahogy az ember kezében egy szál gyertyával, annak imbolygó fényében jut el egyik imádságos helytől a másikig, hosszú időre megszűnik az idő és a tér. Csak haladunk előre (visszafelé lehetetlen) az ismeretlen, árnyakkal teli, egyre hűvösebb barlangrendszerben, remélve, hogy idővel elérjük a fényt. A sarkokban, a beszögeléseknél, a mécsesek fényeinél, a koporsók előtt imádkozó nők, fejükön kendő, kivétel nélkül mind szoknyát viselnek.
Nehéz innen a visszatérés a valóságba, ez az időutazás a XI. századba talán egyike kijevi látogatásunk legmeghatározóbb élményének.

Mint ahogy a harangok zúgása is, ha éppen a Lavrán ér minket a dél. Talán itt érti meg igazán az ember igazán miszerint “harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban … Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket. Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.”

Nem véletlen, hogy ezt a szakrális, különleges hangulatú helyet 1990-óta a UNESCO a Világörökség részének tekinti.

A végére marad egy fekete macska

Térben is nagy a távolság a Lavrán túl, Brezsnyev lányáig. Ezzel a névvel illették a monumentális Rogyina Maty (Haza anyácska) nevű nő alakot formázó 106 méter magas szobrot. Lentről próbáljuk megsaccolni, vajon a derék résznél vagy nyaknál lehet-e kiszállni a panoráma liftből, végül a szobor melletti jelentéktelenségünk tudatában lemondunk a magasba repítésről. A II. világháborús múzeum, a téren található tankok, ugyancsak gigantikus nagyságú harcosokat formázó szoborcsoportok és feljebb elterülő szabadtéri kiállítás harci relikviái minden bizonnyal megnyerő programot jelentenek a ma már kevésbé harcedzett férfiaknak.

S ha utunk végére egy szívet-lelket melengető kirándulást szeretnénk, az csak egy helyre vezethet Kijevben: Az Andrejevszkij szpuszk (András lejtő) 13-ba. Mihail Bulgakov szülőházába. Itt, mintha díszletek között sétálgatna az ember, úgy lépdelünk időben és térben is: az egyik szobából egy szekrényen át például Moszkvába vezet az út, Bulgakov életének különböző állomásait ismerhetjük meg idegenvezetéssel. Mint később kiderül, a szocialista minta alapján társbérletekre szabdalt házat a kijevi önkormányzat állíttatta helyre, s rendeztek be múzeumot. Itt minden eredeti, Bulgakov asztali lámpájától kezdve, egykori rendelőjének berendezési tárgyain át édesanyja szobájáig.

Ma Bulgakov-rajongók őrzik elkötelezetten a házat, vezetik a kisebb-nagyobb csoportokat, szerveznek immáron hagyománnyá vált szombati zenés esteket, a verandán pedig olyan teákat, lekvárokat lehet kóstolni, amelyek receptjeit az asztalon heverő egykori füzetekbe rögzítették.
S ha az irodalmi séta után a lejtőn felfelé igyekszünk, megízlelve az itteni festők utcájaként emlegetett világot, megpihenhetünk Bulgakov mellett egy padon. Így tényleg azt érezhetjük a megannyi addig gyűjtött emlékkel, hogy Kijev még egy pár napos felfedezés után is igazi időutazással ajándékozza a vonakodó idegent is, aki ezt a helyet is oda rejti, ahova való: a szíve egyik csücskébe.