Versvándor – Interjú Tóth Péter Lóránttal

Rendhagyó irodalomórát tartott gyerekeknek és felnőtteknek Tóth Péter Lóránt Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó 2018. november 16-17. között Kárpátalján, a nagyszőlősi járásban. Előadásait az érdeklődők a Csepei Oktatási Nevelési Központban, a Szőlősgyulai Általános Iskolában, a feketeardói és a tiszabökényi református parókián hallgathatták meg. Az előadássorozatot Nagy Alexandra, a feketeardói iskola tanára szervezte meg.

– Hogyan és mikor kerültél először kapcsolatba a versekkel?

– Tulajdonképpen az anyatejjel szívtam magamba, hiszen édesanyám meg a nagymamám nagyon sokat mesélt esténként nekem és a három évvel fiatalabb ikeröcséimnek. Ezek az élmények egy képzeletbeli világba vittek el minket, mert a mesék és a versek szárnyán az ember bárhova eljuthat vagy bármi lehet. Lehet királyfi, lehet óriás, lehet vitéz és csak a fantázia szab ennek határt. Éppen ezért én nagyon korán megszerettem a verseket és a meséket, s ahogy cseperedtem egyre inkább lehetőségem nyílt arra, hogy ne csak én olvassam, hanem mondjam el ezeket másoknak is. 10-11 éves koromban elkezdtem verseket mondani és valahogy sikerült olyan szövegeket választani – vagy a szövegek választottak ki engem, nem tudom –, hogy azt éreztem, mindez hatással van az emberekre.

– Volt egy nagy kitérőd a sport világa felé.

– Igen, 14-15 éves koromban mégis elkezdtem a sport felé orientálódni. Nálunk, Kunszentmiklóson – a rendszerváltást követően, az új élet reményével – már lehetett nézni az észak-amerikai profi kosárlabda mérkőzéseket és én nagyon-nagyon beleszerelmesedtem ebbe a játékba. Michael Jordan, híres kosárlabdázó akartam lenni! Amikor játszottunk, hétvégenként 400-500 ember is eljött a mérkőzéseinkre, és ez nagy szó volt a kisvárosban. Én mindig úgy álltam hozzá a mérkőzéseken, hogy ezek az emberek azért jöttek, hogy örömet szerezzünk nekik azzal, hogy győz a csapat, azzal, hogy jól játszunk. Ilyen szempontból a kosárlabda és a vers párhuzamba állítható, hiszen a versmondásnak is az a lényege, hogy az embereket kiemeljük a szürke hétköznapjaikból. Aztán körülbelül 10 éve újra visszaszippantott magába a versmondás.

– Hogyan tudnád megfogalmazni, mi a te küldetéstudatod?

– Az az igazság, hogy nincs küldetéstudatom. Úgy gondolom, hogy az ember nem véletlenül csinálja azt, amit. Az ember a Jóistentől kap valamiféle tálentumot, én a versmondást kaptam. Az a lényeg szerintem, hogy az emberben levő tehetséget hogyan tudja a köz javára fordítani. Azt hiszem, akiben küldetéstudat van, az fontosabbnak tartja önmagát annál, amit csinál. Én azt vallom, hogy eszközök vagyunk, s minden arra fut ki, hogy ezt a világot egy picit jobbá, élhetőbbé, szebbé tegyük. A titok pedig az, hogy ne csak a saját dolgaimmal legyek elfoglalva, hanem azt is figyeljem, hogy mit tudok tenni a közösségért. Én magam szeretném azt elérni, hogy minél több kárpátaljai településre eljussak ezekkel a rendhagyó irodalom- és történelemórákkal. Nem gondolom, hogy ettől a világ meg fog változni, abban viszont bízom, hogy az emberekben sikerül megerősíteni a jót.

– Úgy tapasztaltam az előadásaid során, hogy hiszel a versek erejében és abban, hogy ha a határon túli magyar gyerekek a magyar költők verseit megismerik, akkor az hatással lehet az életükre – ahogy az előadások végén mondani szoktad –, így van esély arra, hogy 10-20 év múlva is magyar szót lehessen hallani a településeken.

– Igen. Ezekben az előadásokban én a múltról beszélek, mert Arany János már 200 éve élt, József Attila is több mint 100 éve, Radnóti Miklós, Ady Endre szintén, és így tovább. Mi azért beszélünk most ezekről a költőkről, mert egyrészt olyanokat írtak, hogy nem csak 200 évvel ezelőtt voltak aktuálisak, hanem minden korban, a jelenben is. A másik pedig az, hogy azért jutottak el hozzánk ennyi év után is, mert őseink ezeket továbbadták „szájrúl szájra”. Manapság, amikor olyan felgyorsult világban élünk, ahol mindent az internet és a közösségi oldalak határoznak meg, kicsit el vannak veszve a mai fiatalok. Márton Áron, Erdély nagyhatású püspöke mondta, hogy ne tegyünk úgy, mintha ezek a mai fiatalok most pottyantak volna ide a Holdról. Ezek a gyerekek olyanok, mint amit kapnak, amit látnak, amit hallanak. Nincs más teendő, mint megmutatni nekik az irodalmat. Azt gondolom, hogy az egyszerű puszta szónál, az egyszerű őszinte beszédnél nincs fontosabb. Hiszen bár a világ felgyorsult, de az emberi lélek nem változik ilyen gyorsan. A szónak az ereje, a hatalma az emberiséggel egyidejű, ahogy József Attila is mondja, a szónak varázsa van.

– Most a nagyszőlősi járásban Arany Jánosnak az élettörténetét és verseit mutattad be. Miért pont őrá esett a választásod?

– Arany Jánosról sokszor mondják azt, hogy archaikus, régies, és így nehezen érthető egy-egy kifejezése. Ott van például az Ágnes asszony vagy A walesi bárdok, szerintem tökéletesen érthetőek és máig hatnak, csak be kell helyettesíteni bizonyos dolgokat benne. S ha már Kárpátalján járunk – ezt az előadásomban is elmondtam –: ma nem walesi tartománynak hívják, hanem Kárpátaljának. Úgy gondolom, Arany János minden korban aktuális, és verseit fontos, hogy megismerjék az emberek. Arany költészete által olyan csillogása, olyan ereje van a mi anyanyelvünknek, amit nem szabad aprópénzre váltani! Ezt Magyarországon nem mindig értik, inkább az elszakított területeken nagyon égető kérdés, amikor az embert veszélyezteti az asszimiláció, az államnak a kisebbségi politikája, hogy tényleg mit is jelent az ott élő magyarok számára anyanyelvük megőrzése.

– Előadásaidban sokszor említetted Arany János és Petőfi Sándor barátságát. Két ellentét, amely mégis kiegészítette és tisztelte egymást. Hiszen Arany nyugodt és megfontolt személyiség, Petőfi pedig az örök lázadó. Te melyik jellemvonáshoz állsz közelebb?

– Petőfi Sándor január 1-én született én meg január 3-án. Igaz, hogy van köztünk párszáz év, de nyilván, mint magyar ember magamon viselem azt az igazi lázadó szemléletet, amit Petőfi is magán viselt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az a szerencsés dolog, ha az emberben mind a két jellem megtalálható. Megvan a Petőfi-féle önfeláldozás, a töretlen elszántság, a hit és az akarat a hazáért, a szabadságért, a meg nem alkuvás, az eltántoríthatatlanság, hogy az ember elérje a céljait. Ugyanakkor nagyon fontos Arany visszafogottsága, bölcsessége, szerénysége.

– Mikor láthatunk újra a Nagyszőlősi járásban?

– Én nagyon szeretek Kárpátaljára járni, szoktam mondani, hogy Kárpátalja nekem olyan, mint a legkisebb testvér, akit a legtöbbször át kell ölelni és leginkább oda kell felé fordulni. Én mindig nagy örömmel és várakozással jövök ide, szinte zavarba ejtő az a szeretet, az az odafigyelés, amit az emberek itt felém nyújtanak. Ez egy olyan tisztelet, amit én nem győzők meghálálni ezekkel az előadásokkal. Bízom benne, hogy január közepén, kedves délvidéki színész barátommal, Kálló Bélával el tudunk jutni Kárpátaljára. Szabadságharc címmel készítettünk egy színpadi játékot, amiben korabeli feljegyzések, dokumentumok és levelek segítségével Arany János és Petőfi Sándor barátságán keresztül mutatjuk be az 1848-49-es eseményeket.

Az előadássorozatot a Bethlen Gábor Alap és a Rákóczi Szövetség támogatta.

András Hanga
Kárpátalja.ma