Nemszeretem főnök, nemszeretem munka

A felmérések szerint igen sokan vannak, akik nem szeretik a munkájukat. De hiába kínszenvedés minden munkahelyen töltött nap, mégis viszonylag ritkán szánjuk rá magunkat a váltásra, nézünk új állás után.

Erika egy kávézóban dolgozott felszolgálóként heti hat napon át, havi 800 hrivnyáért. „Egy évig bírtam – meséli. – A vendégek gyakran durváskodtak, de sokkal rosszabb volt, hogy a tulajdonos folyton csak a hibát kereste a munkánkban, soha egy jó szava nem volt senkihez. Az sem volt rendjén, hogy amikor valaki kilépett vagy megbetegedett, a többieknek kellett helyettesíteniük, néha hetekig is, pedig úgyis kevesen voltunk a munkához. Amikor aztán egy év után kiderült, hogy egyelőre nem mehetek el szabadságra, mert már megint nem vagyunk elegen, nem bírtam tovább és felmondtam. Ne higgye, hogy én vagyok az összeférhetetlen. A nevetséges fizetés és a rengeteg munka miatt sokan 4-5 hónap után otthagyták a kávézót. Az ajtón mindig ott virít a hirdetés: „Pincért felveszünk”.”

Egy a HeadHunter toborzócég által az irodai dolgozók körében végzett felmérés szerint, melyet a segodnya.ua portál közölt minap, csupán a megkérdezettek 14,72 százaléka boldog mindig a munkahelyén, 37,4 százalékuk néha, 17,16 százalékuk soha, 8,12 százalék pedig elismerte, hogy csak a pénz miatt dolgozik. Minden ötödik megkérdezett egyáltalán nem tudott válaszolni a kérdésre. Legalább ennyire elgondolkodtató a rabota.ua portál statisztikája, mely szerint az ukránok 41 százalékát nem köti munkahelyéhez sem a beosztása, sem a fizetése. Csupán a munkavállalók 16 százaléka maradna egyértelműen jelenlegi munkahelyén, míg 13 százalékuk kijelentette, hogy első adandó alkalommal munkahelyet vált.

A szakértők azt mondják, nem holmi ukrán sajátosságról van szó, hanem világjelenségről. Egy 30 országra kiterjedő nemzetközi felmérés adatai szerint a munkavállaló lakosság több mint egyharmada kész munkahelyet váltani. Az elégedetlenség Európában a legmagasabb, ahol a megkérdezettek 43 százaléka nyilatkozta, hogy gyakran elgondolkodik a munkahelyváltoztatás lehetőségén. Ugyanakkor az amerikai kontinensen csupán 28 százalék a változtatást fontolgatók aránya, míg az ázsiai-csendes óceáni térségben mindössze kilenc százalék.

A szakértők szerint a munkahellyel való elégedetlenség okai nagyjából azonosak az egész világon, bár léteznek nemzeti, regionális sajátosságok is. Hogy Ukrajnában is magas az elégedetlenek aránya, az több okra is visszavezethető. Az egyik, hogy a 20 évvel ezelőtti rendszerváltás óta a munkavállalók gyakorlatilag teljesen ki vannak szolgáltatva a munkáltatóknak. A munkát szabályozó törvények sok tekintetben nem reflektálnak a realitásokra, de egyébként sem létezik olyan hatóság vagy akarat, amely minden körülmények között betartatná azokat – állítják a hozzáértők. Hiányzik a hatékony munkavállalói érdekvédelem is, a szakszervezetek éppenséggel nem állnak a helyzet magaslatán – már ahol vannak egyáltalán. Végül a kiszolgáltatottságot fokozza a negyedik éve tartó pénzügyi-gazdasági válság miatti igen magas munkanélküliség.

Ilyen körülmények között nem csoda, mondják a szakemberek, hogy a munkahelyeken sokfelé hűbéri viszonyok uralkodnak. A tulajdonosok és vezetők félredobva minden létező korlátozást, gyakram visszaélnek helyzetükkel, valóban úgy viselkednek, akár a hűbérurak. Az illetlen és durva bánásmód, a kiszolgáltatott munkavállaló rendszeres megalázása csupán a jéghegy csúcsa ebben a tekintetben. A nemegyszer elviselhetetlen munkakörülmények, a munkavédelmi előírások gyakori megsértése, a túlóráztatás, a szabadnapokon való munkavégzés kényszere, méghozzá gyakorta bármiféle külön bérezés nélkül – elsősorban ez az, ami miatt oly sokan váltanának munkahelyet, ha tehetnék.

Korunk egy másik nyugtalanító jelensége, hogy még a civilizáltabb munkáltatók is egyre inkább rátelepednek munkavállalóikra, hovatovább nemcsak a munkaidejüket használják ki, hanem a szabadidejükre is igényt tartanak, folyamatos „rendelkezésre állást” várnak el. „Hála” a mobiltelefonoknak, s egyéb modern hírközlési eszközöknek, a vezetők a nap 24 órájában bármikor elérhetik alkalmazottaikat, s a helyi munkakultúra teljes hiányának egyik jele, hogy semmiféle (ön)korlátozást nem ismernek ezen a téren.

Az összkép azért nem ennyire reménytelenül tragikus. Az országban megjelenő nemzetközi vállalatok például rendszerint egy a helyitől alapjaiban különböző munkakultúrát honosítanak meg. Szó se róla, az olcsó munkaerő miatt idetelepülő multik is a maximumot igyekeznek kipréselni alkalmazottaikból minimális bér fejében. Ám ezek a munkahelyek a katonás fegyelem és szigor ellenére kiszámíthatóságuk és szabályozottságuk miatt valamivel mégiscsak elviselhetőbbek a munkavállaló számára, mint azok a helyi tulajdonú vállalatok és cégek, ahol például „egy vezetői székbe ültetett paraszt basáskodik” – ahogyan egy munkavállaló lapunknak szakmai ismeretekkel és vezetői képességekkel nem rendelkező, kapcsolatai miatt kinevezett főnökét jellemezte.

Ezzel el is érkeztünk az ukrajnai munkahelyek egy másik gyakori sajátosságához: elsősorban a kis- és közepes vállalkozásoknál fordul elő, hogy a vezetői posztok betöltésénél nem csupán a képzettség és rátermettség játszik szerepet, hanem a „megbízhatóság” és az a bizonyos kapcsolati tőke is. Pedig kimutatták, hogy minél többen vannak a vezetői székbe ültetett rokonok és bizalmi emberek egy vállalatnál, cégnél vagy hivatalnál, általában annál kevésbé alkalmas a munkahelyi klíma a hatékony munkavégzésre. És nem csak azért, mert a „főnök retyerutyája” sok mindent megengedhet magának, amit halandó emberfia nem, hanem például azért is, mert az érdemtelenül kinevezett, előléptetett vezetők megnehezítik, adott esetben teljesen lehetetlenné is tehetik a munkahelyi előmenetelt, a karrier lehetőségét.

Láthatjuk, hogy az elégedetlen alkalmazott kevésbé lelkesen és odaadóan, magyarán kevésbé hatékonyan és kreatívan dolgozik, mint tehetné, a munka helyett arra összpontosít, miként találhatna másik munkahelyet.

Hogy milyen az ideális munkahelyi környezet, amely a munkavállalónak és a munkaadónak egyaránt megfelel? A témával foglalkozó szociológusok szerint nem a fizetésemelés a munkaerő megtartásának egyetlen módja. Mint rámutatnak, a munkavállalók többsége nem szereti feladni az ismertet az ismeretlenért. Vagyis ha barátságos, mégis hatékony munkavégzésre ösztönző környezetet teremtünk a számára, még változatlan bér mellett is maradásra bírható a munkavállaló, már csak azért is, mert nem tudhatja, milyen munkahelyi környezet fogadja majd egy új helyen. A munkaadónak ugyanakkor nem lehet közömbös, hogy a „szeretett” vállalat iránti munkavállalói lojalitás, odaadás olyan érték, amelynek jelentőségét nehéz túlbecsülni a cég prosperálása szempontjából.

Más kérdés, hogy amíg egy gyengén fejlett gazdaságban a képzetlen és kiszolgáltatott munkaerő éhbérért történő foglalkoztatása hajtja a legnagyobb hasznot, addig aligha várható, hogy a munkaadó az alkalmazottak lelki világával foglalkozzék. Ráadásul az éremnek van egy másik oldala is. Feltehetjük ugyanis a kérdést, mennyiben okai maguk a munkavállalók annak, ha sehol sem képesek vagy csak nehezen tudnak gyökeret verni, egyik munkahelyről a másikra vándorolnak? Ez azonban már egy másik írás témája lehetne. Most csak egy világot látott magyar tapasztalatát idéznénk, aki megfigyelte, hogy gazdasági visszaesés idején, amikor napirenden vannak az elbocsátások, az amerikai nagyvárosok üzleteiben az eladók sokkal figyelmesebbek és udvariasabbak, mint fellendüléskor, amikor könnyebb továbbállnia a munkavállalónak…

ntk
Kárpátalja