Hatvan éve robbantották fel a Cár-bombát

Hatvan éve, 1961. október 30-án a Jeges-tengerben fekvő Novaja Zemlja északi szigete fölött egy erre a célra átalakított szovjet Tu–95V katonai repülőgép nagy magasságban egy 27 tonna tömegű hidrogénbombát oldott ki, amely a föld felszínétől négyezer méterre robbant fel. A valaha megépített legnagyobb, 50 megatonnás termonukleáris fegyver a történelem legnagyobb robbanását okozta.

Az elképesztő méretű, a szovjet nukleáris arzenál erejét demonstráló, Nyugaton Cár-bombának nevezett robbanószer ledobása után már egyik szuperhatalom sem növelte kísérleti robbantásainak nagyságát, két évvel később aláírták a légkörben, víz alatt és a világűrben végrehajtott atomrobbantásokat betiltó részleges atomcsendegyezményt. Az MTVA Sajtóarchívumának anyaga:

Az első atombombát a második világháború utolsó napjaiban, 1945. augusztus 6-án a japán Hirosima fölött robbantotta fel az Egyesült Államok, a másodikat három nappal később Nagaszakira dobták le. Sok történész szerint a cél csak részben volt a japán ellenállás megtörése, legalább annyira Sztálinnak is üzentek. Az amerikai atommonopólium 1949-ben ért véget, amikor a Szovjetunió is felrobbantotta saját (részben a kémkedéssel megszerzett amerikai terveket felhasználva megépített) atombombáját. Az első sikeres hidrogénbomba-kísérletet is az amerikaiak hajtották végre 1952 novemberében, a szovjetek tíz hónappal később tettek szert erre a fegyverre.

Az első bevethető méretű hidrogénbombát az Egyesült Államok 1954-ben a Bikini-atollon próbálta ki. A vártnál jóval erősebb és máig legnagyobb, 15 megatonnás amerikai termonukleáris robbanás radioaktív szennyezést idézett elő, amely egy japán halászhajót is beterített, több ezer szigetlakót kellett kitelepíteni. A következő években erejének demonstrálására mindkét fél minél nagyobb erejű fegyvert akart előállítani, és gyors ütemben növelte kísérleteinek számát is, mígnem 1958-ban – bevonva a harmadik atomhatalmat, Nagy-Britanniát is – hallgatólagos moratórium vette kezdetét.

Ezt törték meg a szovjetek az addig és azóta is legnagyobb termonukleáris fegyver felrobbantásával. A Nyikita Hruscsov pártfőtitkár 1956-os utasítására indított projekt hivatalosan a 27 000-es terv, AN602, RDSZ-220, illetve RDSZ–202 és Iván fedőnevet viselte. Nem hivatalosan a Kuzkina Maty (Kuzkin anyja) néven futott, utalásként egy Hruscsov által szívesen használt, fenyegető tartalmú orosz mondásra (magyarul talán „megtanítalak kesztyűbe dudálni”), de végül a Nyugaton használt Cár-bomba elnevezés vált általánossá.

A munka az Arzamasz–16 zárt városban folyt, a Julij Hariton vezette tudóscsapatban fontos szerepet játszott Andrej Szaharov, a későbbi Nobel-békedíjas fizikus is. A bombát háromfázisúnak szánták, de végül – mivel így jelentős mennyiségű radioaktív kicsapódás keletkezett volna – a 238-as urán izotópból készült köpenyt elhagyták, és ólommal helyettesítették. (A kétfázisú nukleáris fegyverben egy atombomba indítja be a fúziós láncreakciót, amelynek során a hidrogénatomok héliummá egyesülnek.) A szovjetek kacérkodtak a 100 megatonnás, a Hirosimát romba döntőnél hatezerszer nagyobb robbanóerejű bombával is, de inkább az 50 megatonnánál maradtak. A bombát többéves előkészítés után 112 nap alatt építették meg, robbantása pedig egybeesett a szovjet kommunista párt XXII. kongresszusával.

A 8 méter hosszú, 2,1 méter átmérőjű, 27 tonna súlyú szerkezet még a szovjet légierő legnagyobb gépébe, a Tu–95 nehézbombázóba sem fért bele, ezért egy gépet át kellett alakítani: törzsét megerősítették, az üzemanyagtartályok egy részét kivették, így tudott a levegőbe emelkedni az aljára felfüggesztett bombával. Ahhoz, hogy a személyzetnek legalább 50 százalék esélye legyen a túlélésre, a bombára esést fékező, egytonnás ejtőernyőt rögzítettek, hogy a detonáció előtt időt nyerjenek.

A hőhatás minimalizálása érdekében speciális fehér festékkel bevont Tu–95V a Kola-félszigetről szállt fel, nyomában egy magasabban repülő Tu–16 géppel, amelynek feladata a robbanás filmre vétele volt. A bombát 10,5 kilométer magasságban, a lakatlan Szevernij sziget fölött oldották ki, a robbanás négy kilométer magasságban következett be. A lökéshullám száz kilométerrel arrébb érte utol a gépet, amely pillanatok alatt ezer métert zuhant, a személyzet három tagja elvesztette eszméletét, de a pilóta végül stabilizálta helyzetét, ezért később magas kitüntetést kapott. A robbantásról készült, sokáig szigorúan titkosnak számító felvételeket tavaly hozták nyilvánosságra.

A detonáció ereje nagyobb volt, mint a második világháborúban felhasznált összes robbanóanyagnak, ha Párizs fölött dobják le, a teljes várost megsemmisítette volna. A gombafelhő 70 kilométeres magasságig emelkedett és 30 kilométer széles volt, 100 kilométeres távolságból is harmadfokú égési sérüléseket tudott okozni, ezer kilométeres távolságból is látható volt, a lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet, az ablakok még egy 900 kilométerre fekvő faluban is betörtek. A robbantás tényét eltitkolni nem lehetett, a helyszín közelében tartózkodott egy amerikai megfigyelőgép is, ennek adataiból számították ki az 50 megatonnás hatóerőt, amelyet utóbb megerősítettek.

A bomba éles bevetésre alkalmatlan volt, ezt készítői és az amerikaiak is tudták. Ekkora hatóerőnek értelme nem sok volt, ahhoz pedig a szerkezet túl nagy volt, hogy használni lehessen, hiszen csak korlátozott hatótávolságú repülőgéppel lehetett volna célba juttatni. A Szovjetunió ugyanakkor elérte célját, demonstrálta erejét, a tudósok pedig meggyőződtek arról, hogy elméletileg bármekkora hidrogénbombát lehet építeni. Hasonló nagyságú termonukleáris bomba már nem készült, a három atomhatalom 1963-ban aláírta a részleges atomcsendegyezményt.

Forrás: hirado.hu