A sámánok útján – interjú Hoppál Mihály sámánkutatóval

A magyar ősvallásról, a sámánhitről beszélt márciusban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán tartott előadásában Hoppál Mihály néprajzkutató, aki a szibériai sámánizmus kutatása által vált világhírűvé.

A néprajzról, a kutatási sikereiről beszélgettünk a néprajzkutatóval, aki több évtizedes pálya után még mindig igen tevékeny, s gazdagítja szakirodalmunk tárházát.

– Sárospataki diák voltam. Mindig volt bennem egyfajta történelmi érdeklődés, és a pataki szellem, az iskola gyönyörű könyvtára a filológia irányába terelt engem. Először Pesten felvételiztem az egyetemre, de nem vettek fel – szerencsére, mert így kerültem Debrecenbe, ahol felvételt nyertem néprajz szakra, mert a felvételiig a magyarság néprajzának a köteteit, amelyek nekünk is megvoltak, kijegyzeteltem és megtanultam.

– Igen, a szakdolgozatomat a zempléni népi gyógyászatból írtam. Apám Abaújszántón volt orvos, onnan jártam gyűjteni, így bejártam lényegében Zemplén minden faluját.

– Azt hiszem, ez nem befolyásolt. Gunda Béla professzorom javasolta a témát. Az azonban kétségtelen, hogy ez a gyűjtés megtanított a rendszeres munkára, ugyanis az összegyűjtött anyagot, amely később bekerült az archívumba, „cédulákon” kellett leadni az egyetemen.

– Abban az időben absztrakt képeket is festettem. 1962-ben volt egy kiállításom Debrecenben. Ez volt a városban az első absztrakt kiállítás.

Továbbá a 60-as években alakult az akadémia néprajzi kutatócsoportja, ahová engem is felvettek. Fiatal kezdőként én leltároztam a gyűjtéseket, többek között a néphittel kapcsolatos kérdőíveket. Ezáltal megtudtam, hogy kik a közlékeny adatközlők, akiket felkértem, felkértünk, hogy írják meg a saját paraszti önéletrajzukat. Lényegében ezzel kezdődött a paraszti önéletrajzok kutatása.

Szintén az elején született egy falumonográfia Visontáról, merthogy a települést a külszíni fejtés miatt el akarták törölni a föld színéről. Aztán a falu határában megállt a fejtés, de az előtte való években már felmértük a települést, s abból született az Egy falu monográfiája című kiadványom, amely egy rövid, százoldalas monográfia, de a legtöbbet hivatkozott munkám.

A fent említett kutatásokkal kezdtem, majd tudományos titkár lettem Ortutay Gyula mellett, és rengeteg feladat hárult rám, melyek által egyre jobban belemélyültem a néprajzi kutatásba.

– Ez is érdekes helyzet volt. Diószegi Vilmos, aki a főnököm és mesterem volt, hirtelen meghalt. Rám maradt egy hatalmas kézirata a sámánokról, melyet nekem kellett megszerkesztenem. Ez volt az egyik vonulat, amely közel vitt a sámánokhoz, mert a szerkesztés során gyakorlatilag beletanultam a samanizmus-kutatásba. Közrejátszott az is, hogy megszereztem Eliade sámánizmusát (Mircea Eliade: A samanizmus – a szerk.) Mindemellett az orosz kollégákkal is jó kapcsolatot ápoltam, akikkel közösen sikerült megszervezni egy konferenciát Sárospatakon a sámánkutatás témakörében.

Akkor tudtam igazán elkötelezni magam a sámánkutatás mellett, amikor egy fél évre Moszkvába mentem, s az ottani kollégáktól megtudtam, hogy még mindig vannak sámánok, akik aktívan tevékenykednek. Rövidfilmet is láthattam az egyik utolsó nagy nganaszan sámánról, amely felkeltette az érdeklődésemet, s kutatás céljából többször is visszajártam hozzájuk.

– Számomra kicsit unalmas volt, ha szabad így mondanom. Mindig ugyanaz a betegség, ugyanaz a ráolvasás… (Jóllehet az első nagy munkám e témakörben jelent meg.) Továbbra is írtam a népi gyógyászatról, elemeztem hiedelemmondákat, de egyre inkább a sámánkutatás felé fordultam.

– Mikor elmentem a Szovjetunióba, látnom kellett, hogy hiába jutottam el Burjátiába, és hiába ígérte meg a burját kolléga, hogy bemutat nekem egy sámánt, ez mind kevésnek bizonyult, sok akadályba ütköztem. Nem volt egyszerű bejutni egy múzeumba, vagy részese lenni egy sámánszertartásnak. Az ottani kollégák segítségével azonban mégis sikerült. Nemcsak egy útról van szó, hiszen többször is visszamentem, s az idők során jó kapcsolatokat építettem ki, melyek által sikerült elérnem a célomat. Úgy tartották rólam, hogy „ти уже наш” (közénk tartozol – a szerk.). A kutatás során Leningrádba (Szentpétervárra) is eljutottam, ahol a kapcsolatok révén sikerült bejutnom a levéltárba, s ott olyan dokumentumokat fotózhattam, melyeket máig sem láthatott senki.

– 1991-ben voltam először Kínában. Ott szintén azzal kezdődött, hogy nem engedtek sehová. Aztán valahogy mégis oldódott a hangulat, jó barátságba keveredtem az ottaniakkal. Oda is visszajártam. Amikor már harmadszor voltam ott, akkor mondták el, hogy azért vittek ki a terepre egy sámánhoz, mert nem voltam olyan „pushy” (rámenős – a szerk.), mint más kutatók. A keleti emberrel nem lehet másként: rájuk mosolyogni kell, és beszélgetni velük, és ha látják, hogy jó ember vagy, akkor önként visznek, s mutatnak be a sámánnak.

– Először mindig alkalmazkodni kell a helyi emberekhez. A sámánoknál viszont nem volt annyi időm, hogy beépüljek közéjük. Ráadásul nem vagyok annak a híve, hogy csak a terepen, csak beépülve lehet hitelesen kutatni. A kevés idő, amelyet ott töltöttem, csak arra volt elég, hogy a lényegre koncentráljak. A sámánt pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy ott van egy magyarországi kutató. Ő a szellemekkel volt elfoglalva. Azt sem tudta, hogy hol van Magyarország.

Az egyik találkozáskor a sámán elkezdte a szertartást, és egy ponton mintha elvágták volna, abbahagyta. Nem értettem, hogy miért nem folytatja. A tolmácsom adta a választ: nem lehet a szellemeket csak úgy meghívni. Ez mutatja, hogy a sámán nemcsak színjátékot adott elő, nem miattam végezte a szertartást, hanem azért a beteg lányért, aki éppen elment hozzájuk.

– Nem azon múlik, hogy beépülök-e a kutatott csoport közé vagy sem, hanem azon, hogyan lopja be az ember magát a szívükbe. A másik nagyon fontos dolog, hogy én újra és újra visszatértem hozzájuk. Amikor a keleti ember látja, hogy visszamész, akkor barátként tekint rád. Amikor már másodszor vagy harmadszor is visszatértem, testvérként kezeltek.