Kárpátalja várai: A háromszor született erődítmény

Az ungvári várkertben sétálok az erősség ősi magja, a négy sarokbástyás belső vár felé, melynek kapuja előtt hosszú fahíd íveli át a várpalotát övező szárazárkot.

A kapuzat fölött az erősséget 369 évig uraló Drugeth család (mára csonkává lett) seregélyes címere vonja magára a tekintetemet. A bejárat két oldaláról – a kőfalba mélyedő nyílásokon át – a híd utolsó harmadáig ívelő láncok pedig azt jelzik, hogy a híd említett része eredetileg csapóhíd volt, mely hajdan nyikorogva ereszkedett alá, miközben mögötte kinyíltak a vasalt, nehéz kapuszárnyak. S a középkorban gyakorta tollforgós sisakkal, fényes páncélzattal ékeskedő lovagok, később zsinóros mentét viselő huszárok, II. Rákóczi Ferenc Pro Patriás zászlait emelő kuruc vitézek robogtak ki az Ung-vidék legjelentősebb erődítményéből, a háromszor született ungvári várból.
Sorozatunk előző részében már írtam a mai megyeközponttól nyugatra álló, földből emelt első ungvári erősségről, melyet elpusztított a mongol-tatár hordák áradata. Batu kán támadása bebizonyította, hogy a földvárak alkalmatlanok a határok, illetve a haza belsejében sorakozó települések hatékony megvédésére, és csak masszív kőfalak képesek feltartóztatni az ostromló seregeket. Ezért a Magyarországot a tatárjárás után romjaiból újjáépítő IV. Béla királyunk, „a második honalapító” kővárak építését rendelte el, illetve engedélyeket adott magánkézben lévő, kőből emelt főúri erősségek felépítésére. Az 1250-ből származó krónikákban már olvashatunk a második ungvári erődítményről, melynek kőfalai a megyeközponttal mára egybeépült Gerény község területén, egy dombon nyúltak a magasba. Az erősség számára természetes védelmet nyújtott a magaslat déli lábainál folyó Ung, mégsem létezett tovább egy bő fél évszázadnál.
1301-ben férfiágon kihalt az Árpád-ház, megindult a trónkövetelők vetélkedése a koronáért, mialatt a király nélküli időszak, az interregnum zűrzavaros viszonyait kihasználó, egész országrészeket birtokló, tartományuraknak is nevezett oligarchák (kiskirályok) minden addiginál nagyobb hatalomra tettek szert, s szinte darabjaira szaggatták Magyarországot, szabályos háborúkat vívva egymás ellen. Minden bizonnyal a kiskirályok torzsalkodásának esett áldozatul a XIV. század elején romba dőlt második ungvári vár. Az 1926-ban végzett ásatások során néhány épület, bástya, illetve egy masszív kőfal maradványai kerültek napvilágra. Majd a további feltárások eredményeként a régészek szeme előtt kibontakoztak a várkápolna alapfalai, az őrség szállásául szolgáló torony omladékai, és feltérképezték valamennyi egykori bástya nyomvonalát. Ennyi maradt a második ungvári várból
1308-ban trónra lépett a francia Anjou-dinasztia nápolyi, elolaszosodott ágából származó Károly Róbert, Árpád-házi V. István királyunk dédunokája, s hamarosan megkezdte harcait a kiskirályok ellen. A Felvidék szinte egész északkeleti részét, benne az Ung-vidéket is az oligarchák egyike, Aba Amadé uralta, aki összetűzésbe került a kassai polgárokkal, ez utóbbiak pedig városi kiváltságaik védelmében megölték a kiskirályt. A kassaiak és az Abák közötti konfliktusban az uralkodó az előbbiek mellé állt – nem véletlenül: a basáskodó oligarchák ellenében természetes szövetségesekre talált a szilárd központi uralmat óhajtó papságban, köznemességben és polgárságban –, mire Amadé fiai segítséget kértek és kaptak a Felvidék északnyugati területeit birtokló Csák Máté tartományúrtól, aki tekintélyes sereggel támogatta az Abákat. A királyi csapatok azonban 1312-ben, a roppant heves küzdelmet hozó rozgonyi csatában szétverték az oligarchák hadait. A csatában igencsak kitüntette magát Károly Róbert hűséges lovagja, az urát a Nápolyi Királyságból Magyarországra követő Philippo Drugeth, akiből új hazájában Drugeth Fülöp lett, s vitézsége jutalmaként az uralkodó neki adományozta Ungvárt és környékét. Az új földesúr pedig 1320 körül az Ung jobb partja fölé magasodó, vulkanikus eredetű várhegyen belevágott az immár harmadik, ma is álló ungvári erősség falainak a felhúzásába, mely kezdetben csak a jelenlegi belső várat jelentette. A munkálatok azonban elhúzódtak, és csak egyik unokaöccse, László fejezte be – harminc év múlva – azokat.
A Drugethek – a fejlődő ostromtechnika miatt – az új védelmi követelményeknek megfelelően többször is átalakították az erősséget. Közben a XV. században Magyarországon is megjelent, a következő évszázadban pedig még szélesebb körben elterjedt az Itáliából kiinduló reneszánsz, s az ungvári belső várat is reneszánsz várpalotává alakították át. Ma is a korszak hangulatát árasztják a reneszánsz stílusú ablakok, több, a központi udvarra néző ajtó, a kapu faragott kőkerete. Az eresz alatt a külső falba mélyedő lőrések sora pedig jelzi, hogy a várpalota akkor még megőrizte védelmi funkcióit. A legjelentősebb építkezéseket Drugeth István végeztette el a XVI. század második felében, aki 1587 és 1605 között Ung és Zemplén vármegyék főispáni tisztségét is betöltötte. Ő húzatta fel a külső vár falait, a maguk korában korszerűeknek számító, Itália földjén feltalált, rombusz alakú új-olasz rendszerű sarokbástyákkal, melyeket fülesbástyáknak is neveznek. De mitől füles a fülesbástya? Nos, a védmű rövid nyakkal kapcsolódik a falak síkjához, és ágyúkat telepítettek a nyakba, melyekkel oldalirányú tűz alá vehették a falakra, illetve az átellenben emelkedő bástyákra felhágni akaró ostromlókat, az említett ágyúkat és a bástyák nyakát pedig kiugró kőépítményekkel, ún. fülekkel védték az ostromtüzérség lövedékeitől. Visszatérve az ungvári erősséghez: a belső vár északkeleti falához egy háromszögletű bástyát kapcsoltak, s míg a nevezett oldalon a várhegy meredek sziklafalai nehezítették meg az ostromlók dolgát, a többi oldalon a falak előtt egy 15-20 méter széles, 8-10 méter mély árkot ástak, mely fölött egyetlen masszív kőhíd ível át, s ma is ezen végighaladva érjük el a külső vár bejáratát. A fülesbástyák egyikét viszont később átépítették, ma kisebb, mint eredetileg volt, és fülek nélküli, ún. ó-olasz rendszerű bástya lett. Drugeth István azonban nemcsak építkezéseiről vált híressé. Amikor 1566-ban, a török-hűbéres Krími Kánságból kiindulva, egy krími tatár sereg tört rá Északkelet-Magyarországra, Ungvár ura saját katonáival és felfegyverzett jobbágyaival a Kapos folyóig szorította az ellenséget, majd ott szétverte a dúló, pusztító, a felégetett falvak megannyi, rabszolgának szánt lakosát rabszíjra fűző hadat.
1646. április 23-án Partén Péter ortodox püspök hatvanhárom papjával együtt a hajdani vártemplomban, Jakusics római katolikus egri püspök jelenlétében elismerte maguk fölött a pápa főhatalmát, s ezzel megszületett a görögkatolikus egyház. A templomot a XVIII. században – rossz állaga miatt – lebontották. A vár területén a közelmúltban végzett ásatások során azonban feltárták a gótikus szentegyház alapfalait.
A XVII. század utolsó harmadában kibontakozott a kuruc mozgalom, s mivel az erősséget akkor birtokló Drugeth Zsigmond a Habsburg császár-király (német-római császár, magyar király), I. Lipót híve volt, ezért az első Habsburg-ellenes kuruc szabadságharc vezérévé vált Thököly Imre 1679-ben elfoglalta Ungvárt, az erődítményt is bevette, az elfogott várurat pedig Habsburg-párti mivolta miatt 1684-ben Kassán kivégeztette. Drugeth Zsigmondnak nem voltak fiúgyermekei, így vele fiágon kihalt a nagy múltú főúri família.
1691-ben a törököt Magyarországról kiűző háborúban vitézül küzdő, s érdemei elismeréseként örökös ungi főispáni címet és grófi rangot is szerzett Bercsényi Miklós benősült a Drugeth-családba, s ő lett az ungvári erősség új ura. A palotát fényesen berendeztette, jelentős műkincsgyűjteménnyel gazdagította. Ám látva, mint zsigereli ki a Habsburg-hatalom Magyarországot, hamarosan szembefordult a császársággal. Igaz barátra és fegyvertársra lelt II. Rákóczi Ferencben, akinek a vezetése alatt több, északkelet-magyarországi főúrral együtt összeesküvést szőttek hazánk felszabadítására. A mozgalom azonban 1701-ben lelepleződött, Rákóczit nagysárosi kastélyában letartóztatták, az összeesküvés második számú vezetője, Bercsényi azonban idejében értesült a történtekről, és Lengyelországba menekült, s ott találkozott azután a bécsújhelyi börtönből kalandregénybe illő módon megszökött Rákóczival. 1703 nyarán, az új kuruc szabadságharc kezdetén előbb a Nagyságos Fejedelem tért vissza Magyarországra, majd a lengyel földön zsoldosokat toborzó Bercsényi is követte. A kurucok a júliustól szeptemberig elhúzódó harcok során felszabadították Ungvár városát, és ostrom alá vették a császári őrség által védett erődítményt. Csaknem félévig tartott a várvívás, ám 1704. március 16-án végül is kitűzték a falakra a fehér zászlót. Ungvár a szabadságharc egyik központja lett, II. Rákóczi Ferenc többször is lengyel, francia, illetve orosz követségeket fogadott a várpalotában, mely a barokk korban, a XVII-XVIII. században barokk stílusjegyekkel gazdagodott.
A nagymajtényi fegyverletétel után Ungvárt is feladta a kuruc őrség, császári katonaság költözött az erődítménybe. 1776-ban azonban Mária Terézia német-római császárnő, magyar királynő a Munkácsi Görögkatolikus Püspökségnek adományozta a várat, mely a püspökség új központja lett, s papneveldét alakítottak ki a várpalotában. Ám miután 1945-ben Kárpátalját bekebelezte a Szovjetunió, s négy év múlva betiltották a görögkatolikus egyházat, a várban létrehozták a Kárpátaljai Honismereti Múzeumot, mely ma is itt működik, túlélve az összeomló szovjet rendszert. Ahogy maga a vár is tanúja a történelem viharainak, s ma köveivel hétszáz évről mond mesét.