Baszkföldtől Andalúziáig – Vendégmunkán Spanyolországban

A Szovjetunió széthullását követő gazdasági válság következtében vidékünk sok ezer lakosa vett vándorbotot kezébe, hogy külföldön vállaljon munkát. Az itthoni megélhetés nehézségei miatt pedig ma is rengeteg honfitársunk dolgozik nemcsak egy, de nemegyszer hetedhét határon túl. S nem kevesen kontinensünk délnyugati szegletében, Spanyolországban vállalnak mezőgazdasági idénymunkát, konkrétan birkanyírást. De miként vetődtek e távoli, mediterrán országba?

– Már korábbi lakóhelyemen, Nagypaládon is foglalkoztam birkanyírással az ottani kolhozban, míg csak 1992-ben fel nem bomlott a kollektív gazdaság. Akkor átköltöztem ide, Nevetlenfaluba, s évekig Magyarországon dolgoztam a különböző építkezéseken – idézi fel a közelmúltat a Hispániában vendégmunkát vállalók egyike, Illés Csaba. – 2000-ben azután ukrajnai toborzóútra érkezett egy Spanyolországban élő lengyel kisvállalkozó, Henryk Golab, aki már az 1980-as években áttelepült a távoli országba, ahol előbb birkanyíróként dolgozott, majd Aragónia tartományban, egy Zaragoza melletti kisvárosban, Sarinenában megalapította saját cégét, a birkanyírással foglalkozó Finca „El Corullo” vállalatot. Amikor tizenhárom éve új munkásokat jött toborozni Kárpátaljára és Lemberg megyébe, egy, már nála dolgozó ismerősöm felhívta rám a figyelmét, hogy én is járatos vagyok a szakmában, így Golab úr engem is felkeresett, munkát ajánlva nekem. Ő is, én is jól tudtunk oroszul, így – mivel a két nyelv hasonlít egymáshoz – megértettük egymást, leszerződtem a cégéhez, azóta is a kisvállalatánál dolgozom. Ez idő alatt pedig 40-50 százalékban már a lengyel nyelvet is elsajátítottam.

A cég az újonnan felvett munkások – köztük a nevetlenfaluiak – számára elkészíttette a munkavállalási engedélyeket, majd az illetők Spanyolország kijevi nagykövetségén 90 napra szóló, D-típusú munkavállalási vízumot kaptak, amit évente újra és újra be kell szerezni. Mikrobusszal utaznak Hispániába, Magyarország, Ausztria, Olaszország és Franciaország érintésével. 32-36 órát tart az útjuk, két, egymást váltó gépkocsivezetővel, s eközben – takarékossági megfontolásból – csak otthonról hozott hideg élelmiszert és üdítőt fogyasztanak. A cég telephelyén azután hatfős csapatokra osztják őket, s úgy indulnak el az 500, 600, 1000, maximum 2500 juhot tartó gazdaságokba.

– Már jó tízezer kilométert megtettünk Spanyolországban, bejárva azt az északkeleti Aragóniától – az északi Baszkföldön és a középső területeken elhelyezkedő Kasztília-La Manchán át – a déli Andalúziáig – meséli beszélgetőtársam. – Az ország nagy része csupa hegy, völgy, és elég sok a száraz terület, ahol bozótosok borítják a hegyoldalakat. Aragónia elég kopár, Kasztília-La Mancha már kevésbé, a legzöldebb pedig Baszkföld. A községbeli házak külsőleg különböznek a mieinktől, kőből épültek, a báránytartó gazdáknak pedig a falusi otthonukon kívül tanyájuk is van a helységek melletti juhtenyésztő telepükön, ahol a hodályok sorakoznak.

– Az első három évben egy már régóta ott dolgozó, spanyolul jól beszélő lengyel munkás volt a csoportvezetőnk, ő érintkezett a farmerekkel, azután egy Spanyolországban már korábban is munkát vállaló nevetlenfalui lakos, Németh Miklós lett a vezetőnk. Amúgy a gazdák – köztük is leginkább a baszkok – igen közvetlen, barátságos emberek, amíg náluk dolgozunk, többnyire együtt étkezünk a családjukkal, s a tanyák vendégszobáiban hálunk meg, ritkábban pedig a farmer vendéglőbe kísér minket, ahol 7-10 euróba kerül a menü, vagy olcsóbb, de összkomfortos hotelszobákat vesz ki számunkra, ahol 25 euróba kerül a teljes ellátás. A cég és a gazdák közt megkötött szerződésbe ugyanis belefoglalták, hogy az utóbbiak kötelesek biztosítani a szállásunkat és az étkeztetésünket…

Csoportjukat jelenleg három nevetlenfalusi, két nagypaládi, illetve egy-egy királyházai, illetve huszti lakos alkotja. Kezdetben tolmács útján érintkeztek a farmerekkel, a tanyák spanyol munkásaival, például a juhászokkal, de a velük való társas kapcsolat során lassan „rájuk ragadt” az idegen nyelv.

– Nem nehéz nyelv a spanyol, 2-3 év alatt elég jól elsajátítottam – mondja Illés Csaba.

A legszükségesebb mértékben én is beszélem, már nem lehetne eladni rajta – fűzi hozzá a vele dolgozó Szirmai László.

A farmerek általában az iránt érdeklődnek, honnan érkeztek, és mivel foglalkoznak otthon a munkásaik, s gazdaemberekként, persze, arra is kíváncsiak, mit termesztenek, tenyésztenek nálunk, Kárpátalján. Nem lepődnek meg rajta, hogy vendégmunkásaik többsége (a királyházai és a huszti kivételével) bár Ukrajnában él, de magyar, mert Spanyolországot sem csak spanyolok lakják, s nem tartják különösnek egy állam soknemzetiségű jellegét.

– Többen viszont, bár tisztában vannak vele, hol is volt a Szovjetunió, és merre terül el Oroszország, nem nagyon tudják beazonosítani, hol is helyezkedik el pontosan Ukrajna – jegyzi meg Szirmai László.

– Spanyol földön természetesen az ottani konyha fogásait fogyasztják. Mit tudnának elmondani róla?

– A konyhájuk természetesen különbözik a magyartól, de ők is jól sütnek-főznek, és jellegzetes az étkek fűszerezettsége – válaszol Illés Csaba. – A baromfi és a sertéshús mellett jóval több marhahúst fogyasztanak, mint mi, s konyhájukra jellemző a sok tengeri étel: a sült hal, a kagyló, a csiga, a sült és a főtt rák. A rákhoz pedig különleges összetételű, rizs alapanyagú köret jár, az ún. paya. Kezdetben – a halak kivételével – ódzkottunk a tengeri étkektől, de később rászántuk magunkat a megkóstolásukra, s már jóízűeknek találjuk nemcsak a rákokat, hanem a csigákat és a kagylókat is…

– Most pedig térjünk rá a munkára…

– Április 15-én kezdődik a birkanyírási idény, s Sarinenából kiindulva sorban felkeressük a gazdaságokat, szezononként 65-öt, 70-et. Három és fél-négy napig tart, mire egy telepen befejezzük a munkánkat, s a július 25-ig tartó idény alatt összesen úgy 40 ezer juhot „szabadítunk meg” a gyapjától – fejti ki utóbb említett beszélgetőtársam. – Amerre jártunk, Baszkföldön találkoztunk a legkevesebb, Kasztília-La Manchában a legtöbb birkával. Több fajtát nyírunk. Május 10-ig a legértékesebb gyapjat adó merinóval foglalkozunk, majd áttérünk a csupasz hasú asaf, chura és lacona bárányok megnyírására. A cégünk pedig sok gyapjút fel is vásárol, hogy azután értékesítse azt. Nyár derekán nemegyszer 40-41 Celsius-fokos hőségben dolgozunk, de már megszoktuk. Szabadnapunk nincs, még hétvégén sem, s csak akkor tartunk szünetet, ha esős az idő. Az idény befejezése után pedig a cégünk telephelyén felvesszük a fizetésünket, amit az első években pesetában kaptuk meg, 2002-ben azonban Spanyolország belépett az euróövezetbe, s azóta mi is eurót kapunk kézhez.

– Mennyire jövedelmező a spanyolországi munka? – kérdem.

– Három hónap alatt annyit keresek, mint korábban, a magyarországi építkezéseken öt hónap alatt, felújítottuk a házunkat, s biztosítani tudom a közepes szintű megélhetést – válaszol Illés Csaba.

– Mielőtt Spanyolországban vállaltam volna munkát – már tíz éve járok oda dolgozni – kárpátaljai építkezéseken dolgoztam, s most háromhavi munka után annyi pénz üti a markomat, mint itthon egy év alatt – magyarázza Szirmai László. – Mi is fel tudtuk újítani az otthonunkat, de a spanyolországi munka mellett szükség van a földünkön termesztett földieper eladásából befolyó összegre, valamint a feleségem tanárnői fizetésére is – teszi hozzá.

– Mit fűzhetünk hozzá mindehhez? Természetesen mindenkinek nehéz három hónapot távol töltenie a családjától, de talán megéri…