Híd vagy határ?

Fordítás egyháziról magyarra

„Magára vette szennyes ruhámat / Így békíté meg Istent, Atyámat” – Ha nem lennék keresztyén, hívő ember, lehet, hogy problémát okozna számomra e mondat megfejtése.

A szennyes ruha felöltözése talán még érthető, de az nem derül ki, kicsoda veszi fel a ruháimat. És hogy az átöltözésnek miért egyenes következménye Isten megbékítése (akiről nem is tudom, miért haragszik), az már nehezen fejthető fel. Talán így gondolkoznék, ha nem tudnám, mire utalnak ezek a szavak, talán nem. Régóta érdekel a kérdés: hogyan érti egy nem keresztyén ember azt a különleges nyelvet, amit istentiszteleteken, hittanórákon vagy egyéb egyházhoz kötődő alkalmakon használunk? A nem hívő nézőpont már régóta nem az enyém, ezért nehéz maradéktalanul belehelyezkedni. Így írásommal nem megoldásokat keresek elsősorban, inkább az a célom, hogy pár pillanatra elgondolkodjunk valamin, ami magától értetődőnek tűnik.

A „hogyan értik?”-kel szoros összefüggésben áll a „hogyan beszélünk?” problémája. Nyelvi nehézségekkel kapcsolatban könyvtárnyi irodalmat találni; különösen a XX. századi teológiában vált kardinális kérdéssé a nyelvhasználat, a „hogyan lehetséges Istenről beszélni” kérdése. Ezzel is szembe kell néznünk akkor, amikor felvetjük a megértés problémáját, hiszen ahhoz, hogy megértsenek bennünket, nekünk is érthetően kell szólnunk, de hogyan fogalmazzunk érthetően, ha mi sem értjük, amiről, Akiről beszélünk? Fogódzókat kell találnunk. Ilyen fogódzók lesznek a metafora, az analógia vagy a szimbólum, hogy csak néhányat emeljek ki az Istenről szóló beszéd lehetőségei közül. Számos olyan dologról kell beszélnünk keresztyén emberként, amit nem vagy csak töredékesen értünk: milyen az Isten? Mit jelentenek a sákramentumok? Kicsoda a Szentlélek? Mivel ezekre a kérdésekre nem tudunk egzakt válaszokat adni, ezért születnek a következő szimbolikus-metaforikus kifejezések: Isten az Atya; a bor Krisztus vére; a Szentlélek lobogó láng. Azonban a hétköznapi nyelv is gazdag a metaforákban: gondoljunk csak a felkel a Nap vagy az elválnak útjaink szófordulatokra. Olyan gyakran használjuk az ilyen és hasonló szókapcsolatokat, hogy nem is tűnik fel: a Nap nem ember, hogy felkeljen az ágyából, vagy lépéseinkkel nem építünk magunknak utakat, amelyek aztán fizikailag is szerteágazhatnak. Az, hogy nyelvünk metaforikus, lehetővé teszi a sajátos keresztyén szókincs (részleges) megértését is: ha a nem hívő ember azt hallja, „szívemet hozzád emelem”, nem konkrét módon fogja ezt érteni, hanem érzékeli, hogy ez képes beszéd. Olyan gyakran kommunikálunk ilyen módon, hogy néha észre sem vesszük, hogy a „kánaáni nyelvről” fordítanunk kell hétköznapi nyelvre. Hiszen olyan metaforákat is használunk a köznyelviek mellett, amelyek csak a keresztyén kifejezéskészlet elemei, pl. a Bárány vére megtisztít, megváltattam bűneimből. Egy nem keresztyén ember ezeket a szófordulatokat nem vagy másként érti, mint az, aki ezeknek a kifejezéseknek a kontextusával, használatával tisztában van. Kérdezhetnénk azt is: mi ezzel a probléma? Egy közösséget többek közt az is összetart, hogy tagjai sajátos, csak rájuk jellemző nyelvet használnak, amelynek elemei jelentős átfedésben vannak ugyan a köznyelvi szókinccsel, mégis tartalmaznak olyan kifejezéseket, amelyek csak a csoportra jellemzőek. Szükséges-e a csoportnak mérsékelni az efféle nyelvi elemek használatát ahhoz, hogy a csoporton kívüliek számára elősegítse a megértést? Vagy inkább abban kell-e segítenie, hogy mások is „megtanulják” ezt a sajátos nyelvet?

Ez a kérdésfelvetés sajátos színt kap, ha a keresztyén közösségekre vonatkoztatjuk. Hiszen Krisztus hívása ma is szól: „Tegyetek tanítványokká minden népeket…” A tanítás pedig elsősorban szavakkal történik. Milyen szavakkal tehetünk eleget Krisztus felhívásának? Hogyan szóljunk azokhoz, akik nem beszélik a keresztyén hit nyelvét? Erre a kérdésre nincs kész válaszom, de sokat gondolkodom rajta; s a töprengés nem engedi, hogy az Istenről való beszédet természetesnek, magától értetődőnek vegyem. Az, hogy beszélhetek Istenről, az Isten kegyelmén múlik: Ő teszi lehetővé, hogy töredékes emberi nyelvünkön képesek legyünk Róla, a tökéletesről szólni. S ha már megkaptuk ezt az ajándékot, gondolkozzunk el rajta: nyelvünk híd lesz-e köztünk és a (még) nem hívők között, vagy határokat húzunk fel vele?