Karácsonyi készülődés a boldog békeidőkben

Az új szokások elterjedése nem ment simán: Móricz Zsigmond édesanyja például elájult, amikor először látott karácsonyfát.
Az élénk kapcsolatoknak köszönhetően a főleg németek-lakta magyarországi városokban általában hamar követőkre találtak a császárváros 1800-as évek elején kialakult szokásai, így a reformkorban a tehetősebb polgárcsaládok már sokfelé díszítettek fát. Szélesebb körben azonban csak a század második felében terjedt el a szokás, legalábbis azokon a vidékeken, ahol könnyen hozzá lehetett jutni a tűlevelűekhez.

Az Alföld e tekintetben hátrányban volt: a sűrű vasúti, illetve kereskedelmi hálózat kiépüléséig, azaz a 19. század utolsó negyedéig nem igen állíthattak karácsonyfát. Móricz Zsigmond az 1880-as évekre emlékezve megjegyzi, hogy

„a Nagyalföldön nem volt fenyőfa: mikor a feleségem [már Budapesten] karácsonyfát állított a legelső karácsonyon, édesanyám azt hitte, meg kell halnia. Elszédült; rohamot kapott, és ecetes vízzel kellett a szívét s a homlokát mosogatni. Hogy az ő fia behódolt a bálványimádó pogányoknak.”

A református papleány tudatában tehát a karácsonyfa ekkor már kifejezetten a katolikusokhoz kötődött!

A karácsonyfa bevonulása az otthonokba

A karácsony ünneplésének, illetve az előkészületeknek az a koreográfiája, amelyet többé-kevésbé ma is követünk, a 19. század első felében alakult ki, és a második felében terjedt el a szélesebb körben a városlakó középrétegek körében. Az első karácsonyfát az 1820-as évek végén állították Pest-Budán – legalábbis Podmaniczky Frigyes báró emlékiratai szerint az ő drezdai születésű anyja hozta magával a szokást.

„Német divat szerint ünnepeltük meg a Karácsonyt, s e divatot, úgy látszik, édesanyám honosította meg hazánk­ban. A gyermekeknek, amennyiben koruk által arra képesítve voltak, már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. Ha azok valamelyikén haszontalanságok és múló játékszerek voltak följegyezve, az szüleink részéről visszadobatott, s ilyenkor újat kellett fogalmaznunk.

Elérkezvén karácsony napja, ebéd után öt órakor megkezdődött az ünnepély éspedig a következő sorrendben. Pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő mint valódi pater domus [a ház atyja] mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot, szeretetteljes hangon buzdítá őket további hűségre, jó magaviseletre és végezetül szelíd, jóságteli szavakban kifejezte azon óhajtását, hogy a jövő évet is házunkban töltsék, mire a cselédek meghatottan távoztak.

Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét…” Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Budapest, 1984

Az elsőség persze valójában kideríthetetlen. A protestáns északi német vidékek karácsonyi szokásait a 19. század elején kezdték utánozni Bécs legfelső köreiben. 1814-ben Arnstein bankár nagy szalont tartó berlini felesége, 1816-ban pedig a nassaui hercegi családból származó Henriett, Károly főherceg felesége állított kivilágított karácsonyfát.

A szokás terjedésének kedvező társadalmi hátteret biztosított a biedermeier korszak, amelyet a családiasság és az otthonosság kultusza, a magánszférába való visszahúzódás és bezárkózás jellemzett. Hangsúlyváltás következett be az ünneplésben, legalábbis a városi középosztály körében: az ünnep legfontosabb helyszínévé a templom helyett az otthon vált, fő tartalmává pedig a családi együttlét. Természetesen azonnal felhangzottak a panaszok is a vallási tartalom háttérbe szorulása miatt.
A téli ünnepek szokásai eleinte össze is mosódhattak: az 1820-ban festett akvarellen a bécsi német kereskedő otthonában a karácsonyfa mellett a Mikulás képében az anya oszt ajándékokat a krampusznak öltözött apa segítségével.

A változás jól megragadható a karácsonyfa terjedésében: míg 1821-ben még csak nagy nehézség árán lehetett alkalmas fenyőt szerezni Bécsben, 1836-ban egy újság szerint már úgy néztek ki a terek, mintha parkosítva lennének, 1851. decemberében pedig már egyenesen erdőnek tűnt az előkelő belvárosi tér, az Am Hof. A század közepére a császárvárosban a középosztály gyerekes családjaiban a karácsonyfa az ünnep nélkülözhetetlen kellékévé vált.

A karácsonyfával egyidejűleg vált a Karácsony akusztikus jelképévé a „Csendes éj, szentséges éj” kezdetű dal. A Salzburg közelében fekvő kisváros, Oberndorf templomában 1818 karácsonyán csendült fel először a helyi tanítónak (aki mellékállásban orgonált is a miséken) a segédlelkész versére írt zenéje, amely egyre szélesebb körben hovatovább egyedüli „kellékként” emlékeztetett az ünnep eredeti spirituális tartalmára.

A karácsonyi vásár Budapesten

Közben az ünnep vallási és érzelmi – a családi összetartozást erősítő – tartalma mellett mind nagyobb jelentőséget kapott egy addig is létezett, ám mellékesnek számító szál: a gyermekek megörvendeztetése apró ajándékokkal. Az ajándékozást nevelési eszköznek tekintették, a „jó viselkedést” (értsd: engedelmesség, tisztelettudás, kötelességteljesítés) jutalmazták vele – legalábbis elvileg.

Budapesten a városegyesítés körüli években a kiskereskedelem – főleg az élelmiszereké – jelentős részben még a nyitott piacokon és a vásárokon zajlott. Természetes volt hát, hogy a terjedő ajándékozási szokásnak elébe menve, karácsonyi vásárt rendeztek. A régi Pest szívében, a Városháza előtti téren ütötték fel árusítóbódéikat a kereskedők. (A régi Városháza a Belvárosi-templom mellett, részben a piarista gimnázium, részben az Erzsébet híd feljárója helyén állt, háttal a Dunának.
Sokan összekötötték az ajándékozás örömét a gyakorlati szükségletek kielégítésével. Így a gyerekruhát és kiscsizmát áruló iparosok és kereskedők is megtalálták számításukat a decemberi sokadalomban.

A fenyőfát azonban nem a téren, hanem a Duna-parton árulták, sőt ha a Duna befagyott, a fűrészporral felszórt jégen álltak a fenyőfahalmok. A karácsonyi vásár nyüzsgése, illatai és fényei – a korai decemberi sötétben a tér lámpái mellett számtalan gyertya és mécses világította meg a bódékat – odavonzották a gyerekeket is. Főleg a szegény sorsúak bámészkodtak itt sóvárogva, építettek művészi gondossággal hóembereket, vívtak nagy hócsatákat – aminek a konstabler vetett véget, ha már a felnőtteket sem kímélték.

A budapestiek a század utolsó évtizedeiben a piacok helyett már egyre inkább az állandó boltokban intézték vásárlásaikat. Ezzel a karácsonyi vásár fogalma is új értelmet kapott. Szaküzletekben vették meg a kicsinyeknek a beszélő babákat, a fényes katonákat, a babaruhákat, a repülő angyalkákat, az állatseregletet s a legfinomabb édességet, no meg a csipkés új ruhákat és a kis csizmákat is.

A középosztályi családokban nem hiányozhatott a fa alól a könyv: a kiadók többoldalas újsághirdetésekben kínálták a postán megrendelhető mesekönyveket, ifjúsági regényeket és ismeretterjesztő munkákat a kicsinyeknek és a serdültebb ifjúságnak, a klasszikusok díszkiadásait pedig a felnőtteknek. Iparszerűvé vált a karácsonyi kellékek előállítása is: már nem virágedénybe, hanem csavarozható vaslábakba állították a karácsonyfát, a házilag készült díszekkel szemben (amelyekkel az ünnep előtt napokig elbabráltak a felnőttek) hódítottak a csillogó gyári ezüst- és aranyhálók, tarka üvegcsillagok és repülő angyalok – ezekkel egy óra alatt feldíszíthették a fát. Azt sem a Duna hátán árulták már: a Vámház téri vásárcsarnok előtti térség alakult át „kárpáti tájjá” a szekérszámra érkező fenyőktől.

A szeretet ünnepe, mint üzlet

A századforduló táján lassan-lassan megváltozott a lapok karácsonyi cikkeinek hangneme is. Az egyszólamú érzelmességet, sőt érzelgősséget egyre gyakrabban átszínezte az irónia, hangot kapott az ünnep kiüresedése, illetve anyagiasodása miatti sajnálkozás is. Már nemcsak a gyerekek számítottak édességre, gyümölcsre, apróságokra (christkindlire, angyalfiára), hanem a felnőtt családtagok, a szegényebb hozzátartozók és a személyzet is várta a „járandóságát”.

Az elüzletiesedés következtében a karácsony szoros kapcsolatba került a gazdasági viszonyokkal. Jobb években karácsony előtt a Belváros kis boltjaiban virágzott az üzlet.

A nehezebb időkben viszont pangott a szeretetbiznisz is. Az első világháború utáni nagy infláció idején például elpanaszolta a tudósító, hogy tavaly még az egyszerű milliomosok is vehettek egy szerény kis fát, az idén (1924-ben) azonban már csak a multimilliárdosok engedhetik meg maguknak ezt a luxust. A karácsonyi költekezés idején fogékonyabbá váltak az emberek a szegénység iránt is.