Világgazdaság, avagy vevőkre várva
Mi lelte ezt a világgazdaságot már megint? Úgy tűnt, már egész jól haladtunk, és erre megint beüt a krach?
Világszerte lassul a gazdasági növekedés, az adósságterhek súlya mind nagyobb és nagyobb, mikor lesz ennek vége? A vezető tőzsdemutatók is jelzik a bajt: az utóbbi két hónapban 15-20 százalékkal kerültek lejjebb. Minden érték csökken, minden olcsóbb – kivéve azt, ami keveseknek van: svájci frank és arany -, miközben az embereknek egyre kevesebb a pénzük, vagyis az élet drágább, egyre nehezebb, egyre kilátástalanabb.
Nos, mikor lesz vége?
Nouriel Roubini, az ügyeletes amerikai közgazdasági guru nemrég így írt: „Tavalyig a politikusok mindig elő tudtak varázsolni egy-egy új nyulat a kalapból: bank- és vállalatmentést, költségvetési ösztönzést, nulla kamatot, két mennyiségi enyhítési fordulót… De most már nincs több nyúl a kalapban… Úgy tűnik, Marxnak részben igaza volt abban, hogy a globalizáció, a pénzügyi közvetítőrendszer ámokfutásba kezd, és a vagyon átcsoportosítása a munkától a tőkéhez önpusztításba vezeti a kapitalizmust (csak abban nem volt igaza, hogy a szocializmus jobb). A vállalatok csökkentik a munkahelyeket, mert nincs elég végső kereslet. Ám ettől csökken a dolgozók bevétele, nő az egyenlőtlenség és csökken a kereslet”.
Roubini az 1990-es éveke eleje óta jósol, de ügyet sem vetettek rá mindaddig, amíg figyelmen kívül hagyott jóslatai közül látványosan be nem igazolódott az, hogy az amerikai lakáspiac összeomlik és magával rántja a mélybe a világgazdaságot. Nem kis merészség 2011-ben Marx nevét emlegetni, azonban Roubini következtetéséhez mégsem kell látnoki tehetség. Elég csak a számokat megnézni, amelyeket az amerikai kereskedelmi minisztérium statisztikai szolgálata tárol 1929-ig visszamenőleg.
Az 1929-33-as nagy gazdasági világválság után az Egyesült Államokban a magánalkalmazottak egy keresőre jutó munkabére az évtized hátra lévő részében majdnem megkétszereződött. A következő, 1940-es évtizedben a magánalkalmazottaknak kifizetett összes bér reálértékben 116 százalékkal, de az egy keresőre jutó reálbér is 55 százalékkal haladta meg az előző évtizedét. Utána, a második világháborús amerikai konjunktúra elmúltával, a békegazdaság viszonyai között a növekedés lassult, de az 1950-es, 60-as és 70-es években még mindig átlagosan több mint 40 százalékkal nőtt a kifizetett bértömeg az egyik évtizedről a másikra reálértékben, és majdnem 17 százalékkal évtizedenként egy főre számítva is.
A nagy törést az 1980-as évek hozták, amikor Ronald Reagan elnök vezényletével az amerikai kormány elkezdett rohamléptekkel kivonulni a gazdaságpolitikából, miközben a pénzét katonai megrendelésekre költötte, hatalmas inflációt gerjesztve. Igaz, sikerült megtörni a szovjet gerontokrácia elmeszesedett gerincét, azonban az amerikai magánalkalmazottak abban az évtizedben összesen csak 18 százalékkal kerestek többet reálértékben, mint az előző évtizedben, egy főre számítva pedig 3,4 százalékkal csökkent a jövedelmük, miközben az amerikai cégek összes profitja 17,5 százalékkal apadt az előző évtizedhez képest, szintén reálértékben.
A világpolitikai győzelem után a tőke többé nem tért vissza a korábbi osztozkodási gyakorlathoz. Az amerikai magángazdasági alkalmazottak összes munkabére az 1990-es években 26,4 százalékkal, a 2000-es években már csak 23,8 százalékkal volt több reálértékben, mint az előző tíz évben, miközben egy főre számítva mindössze 5,8 százalékkal, majd 11,3 százalékkal nőtt a reálbér tízévnyi összege – az utóbbi már a munkanélküliség növekedését is tükrözi.
Nem így a profit: az amerikai magáncégek profitja a rendkívüli háborús konjunktúra elmúltával 1950 és 1980 között tízévenként átlagosan majdnem 40 százalékkal nőtt reálértékben, majd az 1980-as évek visszaesése után nekilódult: az 1990-es években összesen 50 százalékkal, a 2000-es években 101,5 százalékkal nőtt reálértékben, rendre az előző évtizedhez képest.
Ettől a fajta profitnövekedéstől minden még drágább lett, hiszen a bérek rovására megugró profit nagy része kiáramlott a tőkepiacra, megdrágítva az ipari nyersanyagoktól a kőolajon át a búzáig mindent, és ez a kiáramlás finanszírozta a hiteldömpinget is, amely ideig-óráig elleplezte a lakossági fogyasztás növekedésének krónikus lassulását 1990 óta a korábbi évtizedekhez képest. És most megint itt az összeomlás.
Az előző nagy válság vége felé, 1933. december 16-án a korabeli főguru, John Maynard Keynes nyílt levelet intézett Roosevelt amerikai elnökhöz. Nem csak állami költekezést javasolt. „Az egyéneket több pénzköltésre kell ösztökélni a meglévő jövedelmükből, illetve az üzleti világot kell ösztökélni arra, hogy – akár a kilátásokba vetett növekvő bizalom okán, akár az alacsonyabb kamatokra tekintettel – teremtsen többlet folyó jövedelmet alkalmazottai számára” – írta a közgazdász az elnöknek.
Marxtól Keynesen át Roubiniig – nem lehet véletlen, de talán nem is nagy fölfedezés, hogy bevétel, profit hosszú távon csak akkor van, ha vannak vevők. Az „üzleti világ” az 1930-as évektől, amint a számok tanúsítják, nagy nehezen megértette ezt, majd az 1980-as évek után mámorosan elfelejtette. Deficites költségvetési politikára manapság szemlátomást sehol sincs lehetőség, ám a kamatok alacsonyak, sokáig azok is maradnak, és kilábalás ma sem lehet másképp, csak úgy, ha az embereknek van pénzük fogyasztani. Ha az „üzleti világnak” ez megint eszébe jut, tíz év múlva biztosan jobban állunk, mint most. Akkor lesz vége, csak így lehet vége.