Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: magyartanár

Beregszász középiskoláiban több olyan pedagógus is tevékenykedett az elmúlt évtizedekben, akiknek a neve az idők folyamán fogalommá vált, s összeforrt az általuk tanított tantárgyakkal.

Ha azt mondom, Győrffy István, akkor sokaknak a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium (BMG) és a Mikes-középiskola fizikatanárának érdekfeszítő órái jutnak eszébe. Borbély Ibolya tanárnő személyisége és matematikaóráinak légköre máig tovább él tanítványaiban. Terebesi Viktor szintén a számtan és a mértan csodálatos világát tárta fel tanulói előtt – nem akárhogy.

Sorolni lehetne még azokat a tanítókat, tanárokat – a teljesség igénye nélkül: Balázsi Borbála, Győrffy Mária, Drávai Gizella, Punykó Mária, Huszti Jolán, Borbély Sándor, Kóser Sándor –, akik mind hozzájárultak ahhoz, hogy az általuk tanított gyerekek megszeressék többek között a matematikát, fizikát, irodalmat, magyar nyelvet, s szívesen olvassanak, kutassanak és gondoljanak vissza diákéveikre.

Úgy hiszem, jó néhány tanuló van, aki hasonló emlékeket őriz magában a BMG-ben oktató Riskó Márta tanárnő magyar nyelv- és irodalom óráiról.

A több mint 20 éve a pedagógusi pályán lévő tanárnővel pályaválasztása indítékáról, a katedra mellett eltöltött évekről, a tanítványokról, az irodalom és az olvasás világáról beszélgettem.

 

– Meséljen magáról! Hol nőtt fel?

– Olyan beregszászi vagyok, aki félig ugocsai, félig máramarosi. Ennek azért örülök, mert sok olyan hagyomány, nyelvjárási szokás élt a családban, amely gazdagított engem. Édesanyám Aknaszlatinán született, édesapám Mátyfalváról származott. Mindketten elszenvedői voltak Kárpátalja történelmének. Apám vasesztergályos és géplakatos mester volt, de miután politikai elítéltként öt évet töltött el a Kelet-Urálban és Szibériában, eleinte nem kapott Kárpátalján munkát. Végül a beregszászi vasgyárban alkalmazták.

Édesanyám 13 éves volt, amikor beszakadt az aknaszlatinai sóbánya egyik vájata, s maga alá temette az apját. Félárvaként korán munkába kellett állnia. Kitanulta a gépírónői szakmát, s azzal helyezkedett el.

Aknaszlatinán ismerkedtek meg édesapámmal, majd a házasságkötésük után Beregszászban telepedtek le. Mindketten a geológusoknál dolgoztak. Néhány év múlva az anyai nagymamám és az édesanyám húga eladták aknaszlatinai otthonukat, s az árából Beregszászban, a Sevcsenko (egykori Attila) utcán vásároltak egy házat, ahová a szüleimmel együtt beköltöztek. Én a mai napig ott élek.

 

– Hogyan telt a gyermekkora?

– A házunk a Beregszászi 6. Sz. Általános Iskola tőszomszédságában áll, s ennek biztosan nagy szerepe volt abban, hogy tanár lettem. Amikor a szemem rányílt a világra, vidám gyerekekkel teli iskolaudvart láttam. Így érzelmileg hamar kötődtem az iskolához.

 

– Melynek aztán tanulója lett…

– Egyértelmű volt, hogy abba az iskolába íratnak a szüleim. A nagymamám, ha kiállt a gangra, szemmel tarthatott engem. Ő egy hat elemit végzett asszony volt, de ha tanulhatott volna, nagy pedagógus lehetett volna belőle. Az alsós tanítónőm Huszti Jolán volt, aki 50 évet töltött el a pályán. Született tanító volt. Úgy bánt a gyerekekkel, hogy azok mindig rajta csüngtek. Tudta, hogy kire mikor, hogyan kell rászólni, mit és hogyan kell megtanítani.

 

– Mikor döntötte el, hogy tanár lesz?

– Mindig is tanítónő akartam lenni. Mire iskolába kerültem, már tudtam olvasni. Láttam, hogy többeknek ez nehezen megy, s Jolika néni mennyit küszködik velük. Már hétévesen bennem volt az az érzés, hogy én is szívesen segítenék azoknak, akiknek gondjuk van a tanulással. Jó érzéssel töltött el, ha elmagyarázhattam egy-egy leckét valakinek.

 

– Miért pont a magyar nyelv és irodalom szakot választotta?

– Talán azért, mert így az anyanyelvemen tanulhattam. Az idegen nyelv használata mindig is fárasztó volt a számomra. A családunkra nem jellemző a didaktikus magyarrá nevelés, de egyértelmű volt az is, hogy magyar tannyelvű iskolába kerülök, s az is, hogy magyarul tanulok majd tovább. Ahogy Kosztolányi mondta: „Csak anyanyelvemen lehetek igazán én…”

 

– Kik voltak még hatással önre a pályaválasztásban?

– A hatos iskolában Gál Antónia, Anikó, illetve Bacskó Mária voltak a magyartanáraim. Az ő magyaróráik nagy szerepet játszottak abban, hogy magyar szakos tanár lettem.

 

– A középiskolában is hasonló hatás érte?

– A nyolcadik osztály befejezése után a beregszászi Kossuth-középiskolában tanultam tovább. Felmerült egy pillanatra a munkácsi tanítóképző gondolata, de a szüleim 14 évesen túl gyámoltalannak tartottak, hogy elengedjenek.

A középiskolában Bihari Sándor igazgató tanította a magyar irodalmat és nyelvet, Borbély Ibolya a matematikát, Borbély Sándor, az osztályfőnökünk a fizikát, Kóser Sándor a kémiát. Felejthetetlenek voltak az óráik.

 

– Az érettségit követően hová adta be a jelentkezését?

– Természetes volt, hogy Kárpátalján maradok, ezért az Uzshorodi Állami Egyetemre – ahogy akkoriban hívták az intézményt – felvételiztem magyar nyelv és irodalom szakra. Csoporttársaim között volt Iván Éva, Mészáros Györgyi, Palkó István, akiknek a nevét biztosan sokan ismerik. A többiek már Magyarországon élnek.

Az egyetemi tanáraim közül Fodó Sándor gyakorolta rám a legmeghatározóbb hatást. Az ő elhivatottsága, a jó értelemben vett megszállottsága sokat formált bennünket.

 

– Miből írta a szakdolgozatát?

– A diplomamunkámat  A Kárpátontúli magyar nyelvű irodalom 1944 utáni fejlődéséről írtam. Vaszócsik Vera és Gortvay Erzsébet voltak a mentoraim. Arra törekedtem, hogy a teljes kárpátaljai irodalmat feldolgozzam. Bújtam a könyvtárakat, újságokat, hogy megtaláljam azokat a verseket, novellákat, amelyek lehet, hogy csak egyszer jelentek meg valahol. A legnagyobbaktól: Kovács Vilmostól, Balla Lászlótól az akkori „kezdőkig” igyekeztem a legteljesebb keresztmetszetet nyújtani. A fiatal költők közül többet személyesen is ismertem.

 

– Mi történt a diplomaszerzés után?

– 1987-ben diplomáztunk. Akkoriban a magyar szakos tanári pálya telítve volt. Életem első munkahelye és tantestülete a Badalói Általános Iskolában volt. Napközis nevelőként dolgoztam egy családias légkörű iskolában. Egy év múlva már a Beregszászi 9. Sz. Iskolában helyezkedtem el magyar szakos tanárként. Az intézmény Beregardóban van, amely Beregszász peremvárosaként is megőrizte falusias, családias jellegét. Utána szülési szabadságra mentem. Hároméves volt a fiam, amikor 1995-ben pályázatot írt ki a BMG magyar szakos tanári állásra, melyre én is jelentkeztem, s melyet elnyertem. Udvari István volt akkoriban az igazgató.

 

– Ennek már 20 éve.

– Azóta kibocsátottam két osztályt, és most a negyedikesek osztályfőnöke vagyok.

 

– Voltak félelmei a gimnáziumi tanítástól?

– Nagyon féltem attól, hogy kevés lesz ahhoz a tudásom, hogy gimnazistákat tanítsak. A mai napig tartok attól, hogy olyat kérdeznek, amit nem tudok. De jó ez, mert én is folyamatosan tanulok. A kérdéseknek meg különösen örülök, mert szerintem azt jelentik, hogy az általam tálalt információ elindít bennük egy folyamatot, s kíváncsivá teszi őket. Arra törekszem, hogy a gyerekek minden alkalommal valamivel többet tudjanak, amikor kimennek az órámról, mint amikor bejöttek. Annak is tudatában vagyok, hogy valamennyire engem is szeretnie kell a gyermeknek, hogy aztán rajtam keresztül kötődjön az irodalomhoz és a nyelvtanhoz.

 

– Irodalom vagy nyelvtan? Melyik áll közelebb önhöz?

– Mindig is jobban szerettem az irodalmat, a fogalmazást, a grammatikát meg muszáj volt megtanulni.

 

– Ehhez ott vannak a könyvek…

– A mai napig jobban bízom a könyvekben, mint az internetben. Közel 3000 darabos a könyvtáram. Vannak benne mese- és szépirodalmi könyvek, ifjúsági regények, lexikonok, atlaszok, csillagászati könyvek, történelmi regények. Olvasni muszáj, az létszükséglet! Még mindig veszek könyveket.

 

– Mennyire tájékozott a mai ifjúsági irodalomban?

– Olvastam például a Harry Potter első kötetét, hogy véleményt tudjak mondani, ha megkérdeznek. De úgy látom, hogy keveset olvasnak a mai gyerekek. Vannak kivételek, egyik-másik néha az óra alatt is olvasna, leginkább telefonon vagy tableten.

Azt szeretném, hogy minden gyerek szeressen olvasni. A leendő építőmérnök és az orvos is. Mert ez az értelemnek és a léleknek is tápláléka.

 

– Mennyire tudja befolyásolni a gyerekeket?

– A gyerekek bármilyen könyvet, olvasmányt elhozhatnak az órámra és bemutathatják a többieknek. Volt már olyan diák, aki a nagyapja katonaság alatt írt füzetét hozta el.

 

– Hogyan viszonyulnak a diákok a kötelező olvasmányokhoz?

– A gyerekek nem szeretik azt, ami „kötelező” és „ajánlott”. Ezért az utóbbi években az „olvasmánylista” szót használom. Az a tapasztalatom, hogy a diákok jobban szeretnek olvasni, mint írni. Az olvasónapló készítését sem kedvelik.

A másik probléma, hogy unalmasnak tartják például az Egri csillagokat vagy A kőszívű ember fiait. Ezeket mégsem hagynám ki a listából. Ugyanakkor időről időre becsempészek egy-egy új könyvet, pl. A két Lottit, az Emil és a detektíveket.

Tartok tőle, hogy a mai gyerekek nehezebben azonosulnak az olvasmányok szereplőivel.

 

– Mi szerepelne abban az olvasmánylistában, amelyet ön szabadon állíthatna össze?

– Vaskalapos vagyok, a régi könyveket benne hagynám. Megmaradna az Egri csillagok. Ha ezt Gárdonyi megírta nekünk, kár kihagyni az életünkből. Ugyanezt gondolom Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című művéről is és még sok klasszikusról. De Lázár Ervint, Lackfi Jánost, Csukás Istvánt, Varró Dánielt is kell olvasni.

 

– Mi jellemző a mai gyerekek beszédjére? Hogyan fogalmaznak, milyen a szókincsük?

– Húsz évvel ezelőtt kevesebb szleng szivárgott be az írott nyelvbe és olvasás közben a gyerekek szókincsébe. Manapság a médiában, a blogokon, a közösségi oldalakon olyan stílust látnak és hallanak a fiatalok, amelytől az ő beszédük is sekélyessé válik.

Megváltozott a beszéd minősége, a gyerekek sokszor nem tudják megkülönböztetni, hogy kihez hogyan szóljanak. Elmosódtak a határok, ahogyan a barátaikkal, a szüleikkel, a tanáraikkal beszélnek. Például nem magától értetődő számukra, hogy a tanáromnak nem mondom azt, hogy OK, vagy a füzetbe nem azt írom, hogy törióra.

A beszédünk a gondolataink megnyilvánulása. Ha a beszédem azt tükrözi, hogy nem érzem ezeket a határokat, akkor valami nincs rendjén.

 

– Mennyire van idő az órán arra, hogy ezzel a problémával foglalkozzanak?

– Mindig lemaradok a tantervvel, mert fontosnak tartom, hogy amikor felmerül egy ilyen – vagy bármilyen más aktuális – kérdés, akkor azt rögtön megbeszéljük.

 

– Mi jellemzi a fiatalok kézírását?

– Nagyon nehéz a rendezett kézírásra ránevelni a diákokat. Mintha a kéz-szem-agy koordináció megbomlott volna. Nagyon sok képi hatás éri a gyerekeket, amelyek az elvont gondolkodásukat hátráltathatják. Túl sok a vizuális és a hanghatás is.

 

– Ennyi tennivaló mellett hogyan tud feltöltődni?

– A gyerekek töltenek fel. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék sokszor fáradt, mérges egy-egy hibánál, de sohasem gondoltam arra, hogy bárcsak más hivatást választottam volna.

Az a legnagyobb sikerélményem, ha még évek múlva is rám mosolyognak az utcán az egykori tanítványaim. Többen közülük ma már szintén magyar szakosok: Szabó Éva, Nánási-Molnár Anita, Tóth Teodóra, Görög Nikolett, Kázmér-Bálint Zsuzsa.

 

– Nem volt kísértése arra, hogy Magyarországon éljen és dolgozzon?

– A családunknak van egy „röghöz kötött” ága, én ehhez tartozom… Képtelenek vagyunk elmenni. Pedig aki számít és hiányzik, az már mind Magyarországon van. A fiam is egy ottani egyetemen tanul gyógyszerésznek. Minden adott lenne, hogy ott éljek, de eddig nem mentem el. Nem is tudnám elképzelni ott az életem.

 

– Mit tervez a jövőben?

– Nem tervezek hosszú távon. Most negyedikes az osztályom, őket mindenképpen szeretném az érettségiig végigvinni. Ameddig bírok, addig tanítok. Ehhez értek, mást nem is tudnék művelni. Ezt a munkát érdemes végezni. Elsősorban nem is annyira magyar irodalomra és nyelvtanra akarom őket megtanítani, hanem arra, hogy jó emberek legyenek és jó magyarok.

 

– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldását kívánom a további munkájára!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma