A nap verse

Földünk egy nagy pöttyös labda, száguld, röpül, mi meg rajta csücsülünk, pörög, forog az ebadta, csoda, hogy nem szédülünk.

Az alagút végén hideg lesz nagyon. Szellőt, madarat nem ringat a lomb.

Már kék selyembe pompázik az égbolt, tócsákba fürdenek alant a fák,

Ha angyalok szavával szólnánk is, Megfojt a szánkra égetett pecsét.

Uram, csúfoltak, Kínoztak Téged Aki szerettél Minden szenvedőt. Szegekkel vert a Világ keresztre, Aki mindig csak Vigasztaltad őt.

Istenem. Az az alkony.

És jött a vöröshajú lány Két ösztövér tehén megett. Testükre vad port szórt a táj. Bőgették egyre az eget.

Egy napon minden óceán Kiszárad majd és minden tenger.

Kilépsz egy ajtón s már nem vagy otthon. Átlépsz egy határt és nincsen hazád.

Honnan tudhatná azt a kő, mit rejt belül s mi lesz a sorsa,