Jönnek megannyi tájon táncban a haldokláson végtelen förgetegben nem tudni, merre rettent sorokban, hullámokban akik szerettek egykor kiket egykor szerettünk egy volt velünk a vére egy volt velünk a léte jönnek tömött sorokban bámulva lankadatlan.
Izzik az üszke Ős lobogásnak Zárt soraidban Megbabonáztak Szétkeni vásznán Álmod az ének Szent születése Benned a szépnek
Mint körbefutó tüzek nádrózsája Vörösen sírt a láthatár előttünk Hogy átfolyt a kő kék obszidiánba Az ég pereme olykor még előtűnt Míg füst gomolygott páraként a mélybe Hol sisteregve dúlt a zölderdőtűz
Már térdig ér a lusta köd, szivárvány-ajtókat nyitok, s az ezüst boltívek mögött egy külső héj, egy gyenge tok, alantas testszövet feszül – négyzetméternyi könnyű gyász – egy furcsa céda újra szül, s belém tapad a sűrű máz – fehér illúzió-burok, a mag belül atom-hideg, eredetemhez eljutok, de már tudom, nem éri meg.
Mint tűzhányó a hegy gyomrában, Úgy van bezárva önmagába Az én világtalan anyám. Csak tapogat, mint magzat a méhben, Egyforma napok sűrűjében Kitartóan fohászkodik. Magába néz csak, hosszan, mélyen, És fényt keres a feketében: Emberhez méltó küzdelem.
Picit nyitottad meg az ajtót. S e réssel bomlott a világ. Tavaszi fákról érett alma, Nyárvégi gallyról friss virág. Picit nyitottad meg az ajtót. És nagykapu retesze tárt: Elém lilában habzó kertet, S incselkedő lábak nyomát. Picit nyitottad meg az ajtót. Többet kaptam, mint bárki más: Akácvirágot szétroppantva – Világvégét s feltámadást.
Egyszer úgy is haza megyek, S elhagyom minden Porral lepett keservemet. Nem írok több verset, Zsíros kenyeret csomagolok A fehér papírosokba. Agyamba felvevőt szerelek, S lesem kóbor legyek Ablaküveg-szeánszát. A flakonokat borral töltöm, Gyorsan múló idő csöppen, S üresen állnak a sarokban. A plafonról vakolat pereg, Öreg takarók bőre Álmok verejtékét issza. Anyám hangja délben ébreszt, Üresen tátong a kályha, Meleget áhít az odú. A tető újra beázik, Hiába állítom el az esőt Az ásványvíz…
embernek lenni semmiség lélekként látni borzalom a cinke bársonyos fejét hogy veri szét az ablakon áthevül felszáll kis szobánk lélekstátuszom elcserélem legyek imbolygó gyertyaláng szemöldököd zárójelében
a párnán az illatod te valahol máshol alszol el eszedben sincs csillagot kémlelni nehogy arra gondoljak hogy az ég feszül felettünk ez nem romantika még ablak sincs a szobán csak görcsök vannak fájdalom szorít hitetlenkedve gyógyszert teszek a nyelvem alá hallgatok idegenek mondják szívroham vitte el
A káoszból kirajzol És kontúr lesz a rajzból És benne sok-sok árnyalat És mögöttük egy árnyalak A bizonyság hogy láttalak Kiugrani a gépből És ejtőernyő nélkül Landolsz a fekete tájon Levehetetlen ruhában
End of content
End of content