Mikor szelídebb lettems a képet elfeledtemháborgó égi tájatviharban kiabáltateltűnt belőlem annyifájdalmas alkalomnyicsendességet vigyázóhiányodat csodálómegközelítetlenségmi mind itt várta vesztétés várta virradásomveled megszűnt halálom.
minden slukkodba beleremegtem míg szádon meg nem halt a dohány és szerettem volna nikotingőz lenni az Ung-parton aznap délután és nem tudtam másra figyelni utólag már mondandód sem rémlett mert a pontból hol összeért vállunk elárasztott a vég nélküli élet…
Az alagút végén hideg lesz nagyon. Szellőt, madarat nem ringat a lomb. Az égen fóka-nyájak legelésznek,a bronzba hűlt holdnyakukban kolomp. Itt végképp véget ér az ember útja: az árnyak fázva összegömbölyödnek. Valóban mélységes mély a múltnak kútja, és a jövő tornya máris…
Mintha nevetni már tilos lenne-Megkopott az él hangomban ,Egy lélegzet pihen még zsebembe’,De bennem, bennem csak csend van Szellem nyelvek ábécéjét hallom,Kóbor fény-illatok járnak,Felettem: megannyi csillag-halomS ostort fon a Hold magának Mintha nevetni már tilos lenne:Anyám keze csöndre legyint-A csukott szoba is megpihenne-…apám ma kint alszik…megint
Két lyuk a falban menedéknekA szobák fehér négyszögénA sarokba bújva üldögélekFehéren iszkol át a fény A lámpák bennük minek égnekMint kék a tüzek közepénBelenyúlok s hazatérek…Szögek vagyunk te meg én
– Anya! Te voltál gyerek?– Voltam.
Nem égő fáklya,Nem aranykorong,
Két szék,két szív. Két pár,két út.
Valami fáj nekem…Vihar van készülőben,
Rovásnyi csak az életem,Strigula az időfán.
End of content
End of content