Az orvosoknak meg kell tanulniuk, ismerniük az evangélium nekik szóló üzenetét

Dr. Hallay Judit főorvos, aneszteziológus, intenzív szakorvos (Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Sebészeti Intézet Regionális Onkológiai Sebészeti Központ) közel 40 éve elkötelezett keresztényként az egyetemi előadássorozatok szervezése és a tanítás mellett nemcsak a betegek testi, hanem lelki gyógyításával is küzd, próbálkozik nap mint nap.
Egyetlen lehetőséget nem hagy ki, hogy meg ne kérdezze a betegtől rendben van-e e lelke. Mégis fejlődni, erősödni akart az elmúlt hétvégén az egészségügyben dolgozóknak rendezett lelkigyakorlaton Nyíregyházán. A doktornő azt mondja, az orvosoknak meg kell tanulniuk, ismerniük az evangélium nekik szóló üzenetét. György Alfréd kamilliánus szerzetes atyát a korábbi évekből ismeri. „Elhiszem a hitét – mondja a doktornő –, ezért is mentem el a lelkigyakorlatra. Éli a hivatását, amihez láthatóan megkapja a kegyelmet. Frédi atya lendülete, megszégyenítő vidámsága, lelkesedése magával húz, erőt ad az embernek, tanítani lehetne, ahogyan az evangéliumot értelmezi.”
– Az evangéliumi gyógyító találkozások hogyan értelmezhetőek a kórházban?
– Az orvos nem Jézus gyógyításait utánozza. Úgy is gyógyít, ha a beteggel elfogadtatja az állapotát, a beteg és a környezete is megnyugszik. Lelki békében elveszíteni valakit más, mint feldúlt, felháborodott, megsértett lelkiállapotban. Nyugtalan embert is nehezebb gyógyítani. Úgy érzem, ott, ahol tudunk a beteg, a család lelkére hatni, a gyógyulás esélye legalább 30 százalékkal jobb. Nem tudunk csodákat tenni, a gyógyítások nem mindig Lázárként keltik fel az ágyból a beteget. Az evangélium erőt ad.
– Miben hasonlít az orvos a gyógyító Jézushoz?
– Az érintésekben. A betegnek, legyen az akármilyen elhanyagolt, koszos, öreg, ráncos a bőre, ha az orvos megfogja a karját egy intenzív ágyon, ha hozzáér, a beteg megnyílik, megnyugszik, bizakodóbb lesz. Mi is megtisztelve érezzük magunkat, ha egy közismert ember kezet fog velünk. Ha megajándékozom a beteget azzal, hogy a kötelező gyógyítási időn kívül még az ágyánál időzöm, és személyes érzéseiről kérdezem – ami nem biztos, hogy éppen a betegségéről szól –, akkor a kiszolgáltatott, mégis meghittebb pillanatban megnyílnak a betegek. Jézus is végighallgatta, megkérdezte Bartimeustól: Mit akarsz, mit tegyek veled?
Jézusnak nem volt arra szüksége, hogy sárral kenje be a vak koldus szemét, hogy az meggyógyuljon. Az embernek van szüksége a tevőleges dolgokra, a manuális gyógyításra, hogy bekenje, borogassa a fájó testrészt. Az érintés, a „köpenye szegélyének érintése” a beteg hite, bizalma által gyógyít, és ahogy Jézusból erő árad ki, úgy előfordul, hogy az empatikus orvos jelenlétére, közelségére is megnyugszik a beteg. Kiszolgáltatott helyzetben van, nincs mellette senki, csak az orvos.
– Van idő a hosszabb beszélgetésre?
– Az embernek annyi ideje van, amennyit akar. Az én időmbe belefér. Sokszor órákig bent maradok a munkaidőm után is.
Az, hogy az orvos mennyire figyel a betegre, nem kereszténység kérdése. Ha nem lennék keresztény, akkor is odafigyelnék a betegekre. Nem pénz és fizetés kérdése, hogy mennyire vagyok kedves vagy próbálok empatikusabb lenni és felismerni egy beteg kiszolgáltatott állapotát.
A betegség mögött az ember lelki terheit cipeli. A környezeti ártalmak következményei pszichoszomatikus betegségként jelentkeznek. A teljes gyógyulásnak sokszor feltétele a háttér ismerete, de főként az, hogy ez a betegben is tudatosodjon, mert neki kell változtatnia az életén. Én mindenképpen a régi orvoslásnak, a találkozásnak, a beszélgetésnek vagyok a híve. Mi közvetítők vagyunk abban, hogy Jézushoz segítjük a beteget.
– A betegek életük utolsó pillanataiban nyitottabbak-e Isten felé?
– Szinte senki nem tudja, mikor várható ez az idő, mindenki remél az utolsó percig. Az embernél az életösztön a legerősebb. Nem akarja tudomásul venni, hogy nem tudunk többet tenni érte, és én sem szembesítem vele. Ilyenkor megkérdezem, van-e hite, milyen vallású, kéri-e a szentséget a gyógyulásért, és felajánlom neki, hogy imádkozom vele. Legtöbbször elutasítással találkozom, de abban sok esetben félelem van. „Miért, már ott tartunk?” – kérdezi a beteg. „Csak nem gondolja, hogy megijesztem?” – így a hozzátartozó. Itt szemléletbeli probléma van. A szószékről kellene tanítani az embereknek, hogy a pap a kórházban nem az „utolsó” kenetet, hanem a betegek szentségét szolgáltatja ki a betegnek, amelyet adott esetben a templomban is felvehetnek. Senki nem tudja, melyik az utolsó kenet. Mindig készen kell állnunk.
– Megtérésre is van példa?
– Egy 18 éves fiúnak súlyos csontvelőbetegsége volt. Megkérdeztem tőle, hogy tud-e Istenről. Nyitott volt a kérdésre, majd 8-9 alkalommal kijött hozzá egy debreceni plébános beszélgetni, és a végén megkeresztelkedett. Azt mondta, most már nem fél, akár meggyógyul, akár nem, mert Jézus ott áll a háta mögött, és ez erőt ad neki. Volt, aki az irodámban keresztelkedett meg, de olyan esetre is emlékszem, hogy a betegnek a halála előtt sikerült rendezni a kapcsolatát az elvált házastársával, amiért nagyon hálásak voltak.
Tudomásul kellene venni, hogy a kórházban sajnos sok esetben életük utolsó pillanataikat élhetik át a betegek. Utolsó lehetőség, hogy rendezze a kapcsolatát Istennel. Legalább a keresztény orvosok figyelnének erre jobban.
Nehéz a betegséget elfogadni, akár hívő az ember, akár nem. Az elutasítás, elfogadás, együttműködés fázisain mindenki keresztül meggy. Ha békével fogadják el az elmúlást, sokkal könnyebb lesz. De mindenkire ez vár. Rám is.

Forrás: Magyar Kurír