És megosztoztak a ruháin…

A világ megváltójának soha nem volt semmije.

Amikor megszületett, nem selyempárnák közé fektették, hanem egy kölcsönkapott istálló jászlának szalmájába. Nem volt családja, vagyona, otthona, sokat érő eszközei sem. Amikor arra vágyott, hogy elvonulhasson a tanítványaival, a tömegek utánamentek, hogy tovább foglalkozzon velük. Az életét napi 24 órában megosztotta tizenkét fickóval, akik ennek ellenére is nagyon nehezen haladtak előre a tanulmányaikban.

Aztán elvettek tőle mindent, amije volt: a tanítványait, a becsületét, a tisztességét, teste épségét, az életét. Nem maradt vele az Atya szeretete sem, ami addig az éltető erőt adta neki. Azon a bizonyos nagypénteken egyetlen dolog maradt épen: a ruhája, amit levettek róla, amíg őt magát gúny tárgyává tették, aztán megkorbácsolták. De még ez sem maradt nála: míg ő a haláltusáját vívta, a pogány katonák „megosztoztak a ruháin” is (Mk 15,24).

Emlékszem, amikor először néztem meg filmen Jézus életét, végigsírtam a passió-jelenetet. Nem értettem, hogy miért teszik ezt azzal a drága emberrel, aki mindenkivel csak jót tett. Hová lettek azok, akik mindenhol a nyomában jártak, akik itták a szavait, akiknek visszaadta az egészségét, a hozzátartozóját, az életét, vagy akik Messiásként ünnepelték nem is olyan régen? Hát ennyire gonosz és hálátlan a világ?

És emlékszem arra a döbbenetre, amit akkor éreztem, amikor először hallottam, hogy mindez nem csak úgy megtörtént vele, szerencsétlennel – Ő ezt előre tudta és vállalta, ahogy meg is mondta: „…én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda.” (János 10,17-18)

„Sosem fogom megtudni azt, milyen nagy volt az áldozat” – énekeljük gyakran, és engem mindig megkarcol ez a mondat. Valóban csak sejtéseink lehetnek arról, hogy mivel járt a megváltásunk, és nem is csak a kereszt, hanem az egész messiási mű. Egy dolog biztos: ki lett fizetve értünk az ár, bár a világ legdrágább üzlete volt. 

Adósságba vitt minket a nagypénteki történet vagy szabadságba?

Vissza kell fizetni ezt a váltságot ilyen-olyan szívességben, adományban, emberek iránti kedvességben, erkölcsös életben? Vagy azzal szerzünk Jézusnak örömet, ha csak önfeledten élvezzük az örökségünket, a mennyei állampolgársággal együtt járó előjogokat?

Azt gondolom, akkor indulunk jó irányba, ha megértjük, miért tette ezt Jézus. Ő szerette ezt a világot, olyannyira, hogy önmagát adta érte, mégpedig azért, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A szeretet nem szolgálatot vár, és nem is visszaélést. A szeretet ad, hogy életet mentsen. Mi sem tartozunk semmivel, csak azzal, hogy szeretünk. Szeretjük az Urat, a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből, és szeretjük a mellettünk lévő embert, ahogy magunkat.

A keresztfán függő Jézusnak semmije nem maradt – csak és kizárólag a szeretete irántunk. Ez az a „ruha”, amit nem ér gúny, se fájdalom. Ezen osztozhatunk ma mindnyájan.

És micsoda győzelem az, amikor recseg-ropog a világ, de Isten embere meg tud maradni a szeretetben!

Olasz Tímea

Forrás: teso.blog