Sola gratia– Egyedül kegyelemből

Körözsi Sándor lelkész reformációs gondolatai

Szerző: | 2020.10.28., 16:21 | Hitélet

A kép illusztráció

Nekünk, reformátusoknak, az október egy különös hónap, mert ehhez a hónaphoz kötődik egy különleges egyházi ünnep: a reformáció ünnepe. Ebben a hónapban egy picit több figyelmet fordítunk a reformáció korában felismert és középpontba helyezett nagy, isteni igazságokra, amelyek azóta meghatározzák egyházunk tanítását, hitünk és kegyességünk alapját.

Ide tartozik elsősorban az a négy alapelv, ami egyben a gerince is a 16. századi reformátor elődeink felismerésének, ezek: egyedül a Szentírás, egyedül hitből, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, majd ide jött később az ötödik alapelv is: egyedül Istené a dicsőség.

Ezek közül az egyedül kegyelemből hitigazságról szeretnék néhány gondolatot megosztani e cikket olvasó testvérekkel.

Maga a szó, hogy kegyelem, egyrészről az egyházon belül talán az egyike azon kifejezéseinknek, ami mára kiüresedett, elhasználódott, súlytalanná lett. Másrészről a „világ” embere számára pedig, ha hallják, inkább érthetetlen, értelmezhetetlen, szinte teljesen idegen és így nem is használatos kifejezés. Ha ebbe belegondolunk, akkor azonnal felmerül a felelősségünk kérdése is mind a két irányba. Van-e nekem bármiféle teendőm azzal kapcsolatban, hogy az egyik (ha nem az egyetlen) legdrágább és legszebb szó a világon – kegyelem – újra visszanyerje valódi súlyát, erejét és értékét, illetve, hogy a világ emberéhez eljusson annak valódi értelme, jelentősége és fontossága?Úgy gondolom, hogy ha valakinek, akkor nekem-nekünk, reformátusoknak van ebben a legnagyobb felelősségünk. Miért? Mert a reformátori örökség a mában reánk van bízva, mint egy stafétabot a mi kezünkbe van adva.

Hogy ma vagy holnap fog-e tündökölni a kegyelem szavunk igazi erejében és jelentőségében, az ma – emberileg – nálam-nálad dől el.

Ennek megértéséhez kanyarodjunk vissza a reformációig, Luther Mártonig, el egészen az ő lelki gyötrődéséig. Ugyanis Ő őszintén eljutott annak felismeréséig, hogy azt a sok szennyet, vétket, amit addig hordozott, csak szaporítani tudja, de megválni nem tud tőle. Ha Isten előtt meg kellene állnia, garantáltan örök elmarasztalásban, kárhozatban lenne része.Ha a bűnöket bármiféle jó cselekedetekkel próbálja kompenzálni, vagy egyházi, vallásos szokásokat, bevett szertartásokat szeretne maradéktalanul betartani, vagy akár még pénzt is adni, hogy kiváltsa az Isten jóindulatát: nem megoldás, mert mégis marad a lelki gyötrelem, ami felemészti és így marad a teljes kilátástalanság is! Vagyis el vagyok veszve! Elveszett vagyok! Ez volt a kiindulás nála!

Vagyis foglalkozott a lelkével, számolt azzal, hogy egyszer meg kell jelennie az Isten ítélőszéke előtt. Nem vette félvárról azt, amit bűnnek neveznek, és gyötrődött annak lelki nyomása alatt! Ilyen „lelki közegben” juttatta el Istenünk odáig, hogy a Római levél alapján felragyogjon neki: „Megigazulván ingyen az Ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az Ő vérében, hogy megmutassa az Ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt, az Isten hosszútűrésénél fogva, az Ő igazságának megbizonyítására a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való” (Róm 3, 24). „Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” (Róm 3, 28)

Mondhatnánk azt is, hogy ekkor mintegy megnyíltak szemei és felragyogott számára a Jézus által hozott üdvözítő ingyen kegyelem! Azaz nincs és nem is lehet más a bűnbocsánat és az örök élet alapja: egyedül a kegyelem! Mert Jézusban megjelent az Isten üdvözítő kegyelme! Luther gyönyörű példája annak, hogy a kegyelem ott ragyog fel, ahol az ember eljut odáig, hogy menthetetlen vagyok, elveszett. E felismerés nélkül a kegyelem értelmetlen, érthetetlen és szükségtelen.

Világunk látványra épülő értékrendje viszont pontosan azt hirdeti, hogy akkor és attól leszel boldog, ha külsőségekben meg van mindened, anyagilag biztosított az életed. Ha pedig ez a szemlélet, akkor szükségtelen és értelmetlen a kegyelemről még beszélni is. Egyházon belül viszont, ha csak teológiailag vagyunk tisztában a kegyelem jelentésével, de belülről nincs jelen annak a lelki valóságnak a felismerése és fájdalma, hogy nyomorult és elveszett ember vagyok, akkor maximum mint egy egyházi, bibliai kifejezést beépítve a szókincsünkbe tesszük súlytalanná és üressé azt.

Ezért végezetül talán a legfontosabb kérdés az, hogy én, aki írom, és te (Ön), aki olvassa e sorokat, volt-e gondom már eddig arra, hogy a látszatra épülő világunkban őszintén és igazán foglalkozzam a lelkemmel, a szaporodó bűneimmel és azzal, hogy egyszer meg kell jelennem az Isten színe előtt leplezetlenül, mert meg van írva: „elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet...” (Zsid 9, 27).

Bűneimet se jóvátenni, se meg nem történté tenni, se ledolgozni vagy pénzért kivásárolni a bűnbocsánatot, az ítélet alóli felmentést nem tudom. Istenünk Szentlelke ma is azt munkálja, hogy foglalkozzunk a lelkünkkel, ébredjünk rá, hogy tényleg nincs mivel dicsekednünk, és csak az Isten megmentő kegyelme tarthat meg a Jézus Krisztusba vetett hit által már itt is e törékeny testben és a jövendő dicsőséges örök életre is.

Aki számára – Lutherhez hasonlóan – ez az üdvözítő kegyelem felragyogott, Krisztusban békességre lelt, annak a szájából már nem üres frázisként hangzik e szó, hogy kegyelem, mert az élete lesz rá a bizonyíték, hogy ebből is él. Hitünk szerint Istenünk ezt a bizonyságtevő életet aztán fel fogja használni arra is, hogy a felszínes világi értékrendtől eljusson a kegyelemig, mint létszükségletig a világban élő, de ma még a kegyelmet nem ismerő ember.

Alázattal kérek minden kedves olvasót, aki már tudja, hogy csak az Isten nagy kegyelme, hogy még (már) nincsen végünk, ezzel a felelősséggel éljük meg mindennapjainkat ebben a világban. Legyen ez a minimum, amit mi reformátusok a mi időnkben továbbadunk, felragyogtatunk a mellettünk élőknek! Ezzel az örömmel és boldogsággal hirdessük: Sola Gratia!

A cikk megjelent a Küldetés 2020. októberi lapszámában (Forrás: reformatus.hu)

Pin It on Pinterest

Share This