A szovjethatalom kettős arca Kárpátalján

Valószínűnek tartom, hogy azok, akik 1990 környékén vagy azután születtek, mind hallották már életükben legalább egyszer azt szüleiktől, nagyszüleiktől, hogy mennyivel jobb volt a Szovjetunióban élni, mint a mai világban.

Merthogy akkor mindenkinek volt munkája, és bár alig lehetett valamit venni a boltokban, azért mégis jól megéltek. Főleg a kolhozidőkben, amikor a fizetés mellé csurrant-cseppent még egy kis csizmaszárban hazacsempészett takarmány is. Mindazok fényében viszont, amit mi, akik nem éltünk még ezekben az időkben, a történelemórákon hallhattunk mindarról, amit a Szovjetunió kötelékében lévő Kárpátaljának és a kárpátaljai magyaroknak el kellett szenvedniük, érthetetlen, hogy azoknak, akik mindezeknek elszenvedői is voltak, hogyan hiányozhat egy ilyen időszak.
Szinte minden magyar településen emléktába őrzi azon férfiak nevét, akik soha nem tértek haza a háromnaposnak ígért helyreállító munkából. Kolhozosítás – idősek visszaemlékezéseiből ugyan, de tudom, saját vidékemen hogyan fenyegették az embereket, hogy belépjenek a kolhozba. S hány pap halt vértanúhalált, mert nem engedett a kommunista rezsim kényszerítésének, és nem tagadta meg egyházát, Istenét a pravoszláv egyházba való beolvadással. Máig sem értem, hogyan sírhatják vissza ezt a rendszert, amely ha tényleg olyan remekül működött volna, mint ahogyan mondják, nyilván nem bomlott volna fel. Minden éremnek két oldala van. Az alábbi interjúban Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Apáczai Csere János Könyvtárának igazgatója mutat rá ezen kettősségekre.
– Amikor 1944-ben bejött a szovjet hadsereg vidékünkre, az egyszerű ember még nem tudta, hogy Sztálin és Beneš már megegyeztek arról, hogy a területet megkapja a Szovjetunió. Ebből az időszakból legfőképpen az új rendszer oktatáshoz és valláshoz való viszonya érdekes. Nem sokkal azután, hogy 1941-ben kitört a német–szovjet háború, Sztálin valláshoz és egyházhoz való viszonya 180 fokos fordulatot vett. Addig fel akarta számolni, viszont a német támadás és a szovjetek folyamatos visszavonulása után már úgy gondolkodott, hogy az egyház a hazafias érzelmekre hatva segítségére lehet a lakosság nagy tömegeinek a németekkel szembeni „toborzásában”. Viszont a változásnak csak az orosz ortodox egyház volt a haszonélvezője. 1941 és 1943 között Sztálin így visszaállítja az orosz ortodox egyházat, azzal a feltétellel, hogy az az állam számára átlátható lesz. Így indult el az ortodox egyháznak a hatalmi szervezetekbe történő betagolása. OSZFSZK-szerte elkezdték újra megnyitni az addig lóistállóként, sportteremként, raktárként használt templomokat.
Kárpátalján ezzel éppen ellentétes folyamat játszódott le 1944 után: míg a „nagy” Szovjetunióban az orosz pravoszláv egyház legalizálása indul el, addig nálunk lefejezik az egyházakat. De ez nem biztos, hogy közvetlenül az egyházak ellen irányult: Sztálin ugyanis elsősorban az idegen elemek ellen indított támadást vidékünkön. Ezek pedig főképpen a magyarok és a németek voltak. Ez a református, római és görögkatolikus egyházzal együtt a „háromnapos munkára” berendelt magyar és német lakosság egészét is érintette. A görögkatolikus egyház viszont külön kérdés. Az ortodoxok részéről a kiegyezés egyik kikötése volt, hogy a szovjet állam hatást gyakoroljon az Ukrajna nyugati részén található, római befolyás alatt álló egyházrészre, s valamiképpen vegye rá az anyaegyházhoz, vagyis a pravoszláviához történő visszatérésre. Sztálin sem akart római befolyást, így a római katolikus egyházat is igyekezett maximálisan visszaszorítani. A protestánsok száma viszonylag kicsi volt, ezt a vallást Sztálin annyira nem is ismerte, így a reformátusokat egyszerűen elvitték a „háromnapos munkára” a többi emberrel együtt. Így lefejezték a vidék magyar és német intelligenciáját, s ez a legjobb módja egy népcsoport beolvasztásának.
– Az oktatási rendszer miben változott az új hatalommal?
– A szovjet rendszer kiterjesztette oktatáspolitikáját erre a vidékre. Behozták saját, hétosztályos iskolarendszerüket, kimondták, hogy amelyik településen van 20 iskoláskorú gyerek, oda iskolát kell építeni. A magyar és a cseh időkben az iskolaköteles gyerekeknek csak a 70–80%-a járt iskolába. Az ’50-es évek elejére viszont 100%-a. A magyar és a cseh időben bírságot kellett fizetnie a szülőnek, ha nem járt a gyerek iskolába. A szovjet időben viszont elvihették a szülőket. Az elzárástól és a börtöntől való félelem hatására lett meg a 100%. Igaz, akkor még nem volt ekkora a cigány lakosság aránya. Utóbbi a brezsnyevi időszak egyik következménye volt. A cigány gyerekek a magyar korszakban sem jártak iskolába. Az osztálykönyvekben ezt írták róluk: „Ruhátlan. Cipőtlen. Nem jár.” Mit csináltak erre a szovjetek? Elkezdtek ruhát és cipőt osztogatni. Itt is kettősség figyelhető meg. Az állam felvállalta az árva gyerekek gondozását, miközben ő volt az, aki a szülőket elhurcolva, letartóztatva árvákká tette a gyermekeket. Emellé tegyük oda még az ideológiai ráhatást és az ateizmus bevezetését is az oktatásban.
– Ez a bizonyos kettősség sok mindenben megfigyelhető az adott időszakból…
– A történelemben, úgy is fogalmazhatunk, hogy nincsenek objektív igazságok, mert mindenki másként éli meg ugyanazt a dolgot. Kárpátalján 1949-ig lezajlott a teljes szovjetizálás. Akik nem akartak ezzel együttműködni, azokat eltávolították, ami ebben az esetben a munkatáborokba való elhurcolást jelentette. A helyi lakosság így azt látta, hogy ha nem hódol be, akkor fizikailag megsemmisítik. Nehéz eldönteni, mi lett volna a lakosság helyes reakciója ezekben az időkben. Kárpát-medencei kutatók mostanság úgy vélik, a magyarság megmaradásának záloga a csehszlovák és a szovjet időkben pont az volt, hogy bezárkózott nyelvébe, kultúrájába. Nagyon kevesen olvadtak be, ezzel viszont a magyar közösség szegregálta magát. Ezért van az, hogy a kárpátaljaiak sokkal kevésbé beszélték, beszélik az aktuális hatalom nyelvét, mint mondjuk a többi leszakított vidéken. Szlovákiában szinte mindenki beszél szlovákul, Romániában románul, a Délvidéken szerbül. Viszont az említett országokban élők 1920-tól ugyanabban az államban élnek, ugyanazt a nyelvet beszélik közel 100 éve. Nekünk, kárpátaljaiaknak viszont előbb meg kellett volna tanulnunk csehül, aztán „kárpátukránul”, majd oroszul, végül pedig ukránul. Vagyis 3 generáción belül négyszer kellett volna nyelvkódváltásnak végbemennie, ami lehetetlen. Nem volt annyi idő a nyelvváltásra, mint pl. a felvidékieknek vagy az erdélyieknek. Amikor 1944-ben az embereket elvitték, az itt maradtak zöme bezárkózott az anyanyelvébe: nem vállaltak hivatalt, magas beosztást, inkább vállalták, hogy megmaradnak egyszerű, földjét művelő embernek, hogy megtarthassák nyelvüket, kultúrájukat. Így lett probléma az önazonosság kérdése. Túl sokszor volt hatalomváltás, ami sokakat elbizonytalanított, s sokakban kialakult az a hozzáállás, hogy bárkinek vallom magam, csak túléljem. Mindenki maga dönti el, hogy ezt elítéli vagy sem.
A háborúban rengeteg férfi elpusztult, Kárpátaljáról meg azért tűntek el a férfiak, mert elvitték őket. Alacsony volt a népszaporulat, az iskolákban egyre kisebb létszámúak lettek az osztályok, ezért az 1950-es tanévben Sztálin elkezdte összevonni az iskolákat. Minket ez annyiban érintett, hogy a színmagyar iskolákhoz hozzácsapták a környező ukrán falvak kisiskoláit. Ekkor hozták létre az ún. körzeti iskolákat és létrejöttek az ukrán tagozatok. Így közel került a magyar lakosság beolvasztásának lehetősége. A módszer rafinált volt: nem kötelezték a szülőket arra, hogy ukrán tagozatba írassák gyermeküket, viszont az ideológiai ráhatás megvolt. Elég szépen kirajzolódik a folyamat: a gyermekszületések számának csökkenése iskolakörzetesítéshez vezet, a körzetesítés az ukrán tagozatok létrehozásához, ennek eredményeként pedig egyre több szülő adja ukrán osztályba gyermekét. Ez főként a nagyobb településekre volt jellemző. A tagozatok létrehozásával kényszer alatti, ám mégis önkéntes beolvadási folyamat vette kezdetét, s ugyanez figyelhető meg mind a mai napig is.
Sztálin halála után Hruscsov is meghozta a maga újításait. Az ukrán tagozat mellett megnyitották az orosz tagozatokat is. Az oroszosítás tehát ekkor indul el, nem Sztálin idejében. Az 1956 és 1964 közötti hruscsovi időszak egyfajta bizonytalansági időszak volt Kárpátalján. Leállították ugyan a sztálini repressziókat, viszont a desztalinizáció csak a két világháború között elítélt párttagokat érintette ebben az időszakban, a kisembereket nem. Bizonyos idő után visszajöttek ugyan emberek a lágerekből, de nem a desztalinizáció hatására, hanem egyszerűen lejárt az az idő, amit ott kellett tölteniük. A Sztálin idejében elhurcolt kárpátaljaiak ügyét a hruscsovi időszakban és azóta sem vizsgálták felül. Nem lazult a hurok. Legfeljebb azért tűnt jobbnak a helyzet, mert stagnált, nem lett jobb, de rosszabb se.
– Hogyan érintette a lakosságot az eközben lezajló kolhozosítás?
– A kolhozosítás még 1947-ben megindult, mindenkit belekényszerítettek. Aki nem akart beállni, azt megfenyegették, megverték. Találtak kollaboránsokat, az ellenséggel együttműködőket a magyarok között. Ők vitték el a pártmunkást oda, ahol falubelijeik a búzát, a munkaeszközöket rejtegették. Ezek a pártmunkások szépen kiürítették a tározókat. A földet pedig elvették. Ez óriási csapás volt a kárpátaljai magyarok számára, hiszen ők a mezőgazdaságból éltek, nem az iparból. Újra dilemma elé kerültek: szembeszállok és megsemmisülök, kitelepítenek mint kulákot, vagy beadom a földet és megpróbálok „megegyezni”. Mivel rengeteg atrocitás érte az embereket, így egy idő után mégis beléptek. S ez is nagy tragédiánk. Az állami ideológia, a ráhatás módszere mindig is jellemző volt. De gondoljunk bele: az ember csak akkor képes szembefordulni az állammal és saját elképzeléseit megfogalmazni, ha gazdaságilag önálló. Leegyszerűsítve: üres hassal az ember nem tud gondolkodni. Ha jó viszonyban vagy a hatalommal, mindent megkapsz, ha nem, nincs semmid. Hruscsov idejéből sok reformról beszélhetünk: állami lakóházépítés, mezőgazdasági reform, a szűzföldek feltörése, oktatási reform, a tandíjak eltörlése. De egyet nem változtatott meg, és nem is tudta volna megváltoztatni, mert ez képezte a Szovjetunió alapját: a tulajdonhoz való viszonyt. A Szovjetunióban nem volt saját tulajdon, minden köztulajdonban volt, az állam kezében. De nem volt egy kézzelfogható tulajdonos. Ami pedig mindenkié, az egyszerre senkié. Ezek a kaotikus gazdasági állapotok vezettek a széteséshez. Furcsa, hogy ilyen körülmények között egyáltalán ilyen sokáig fenn tudott maradni ez a rendszer. Viszont mindezen tapasztalatok lerakódtak az emberek több generációjában, és megfoghatatlan rombolást indítottak el. És némileg kiölték az emberből az igényt, hogy a helyzet más legyen, más is lehet. A mostani 40-50-es korosztály ebben szocializálódott, sokan pedig annyira átestek a ló túloldalára, hogy még a rendszerváltás után is ez határozza meg, erkölcsileg milyen döntéseket hoznak, melyik oldalra állnak – mondta el Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya.
Én, aki nem éltem ezekben az években, nem jelenthetem ki sziklaszilárdan, hogy vétek lenne visszasírni ezeket az időket. Saját véleményemnek viszont hangot adhatok: mérlegre téve azokat a jó és rossz dolgokat, amelyeket ismereteim szerint a Szovjetunió magával hozott, számomra még mindig inkább az utóbbi felé billen a mérleg nyelve. Az pedig, hogy milyen változásokat eredményeztek mindezek az emberek gondolkodásmódján, hozzáállásán? A leírtak fényében ezt is mindenki maga dönti el.
Espán Margaréta