Az igazság diverzánsai

Hatalmas elnyomó gépezettel, börtönökkel és specializált pszichiátriai gyógyintézetekkel harcolt a Szovjetunió mintegy két évtizeden át a másként gondolkodókkal. Mégsem győzhetett ebben a harcban.

Ukrajna ugyan távolról sem a szabadság paradicsoma mostanság, mégis langyos mocsárnak tekinthető egy olyan valódi totalitárius állam hidegéhez képest, amilyen a Szovjetunió volt egykor. Óriási szakadék tátong azok között, akik manapság bírálják a hatalmat, s akik az SZSZKSZ-ben tették ugyanezt.

Szemen Gluzman kijevi pszichiáter, a korábbi rendszer másként gondolkodóinak, azaz disszidenseinek egyike olyan kisfiúkhoz hasonlítja magukat, akik mint Andersen meséjében a király új ruhájáról, uraik szemébe merték mondani az igazságot. Alig néhány ezren voltak az ország sokmilliós lakosságához képest, hangjuk alig volt hallható, mégis akár egyetlen szóért börtönbe kerülhettek vagy kényszerkezelésen találhatták magukat valamelyik pszichiátriai klinikán – írja a róla és sorstársairól készített összeállításában a Korreszpondent hetilap.

Ezek a „kisfiúk” nem alkottak egységes közösséget, s nagy tetteket sem hajtottak végre. Az ő rendeltetésük a csendes társadalmi tiltakozás volt, például a szovjet csapatok bevonulása ellen a fellázadt Csehszlovákiába, esetleg valamelyik írónak a hatalom általi üldözése okán. Szóba jöhetett még a szamizdat is: a disszidensek tiltott írásokat sokszorosítottak írógépen – represszió áldozatává vált szovjet írók publicisztikáját és nyugati műveket –, s az értelmiség körében terjesztették azokat.

Ezeket az igen különböző indíttatású és meggyőződésű embereket (nacionalistákat, liberálisokat, hívőket stb.) csak a szovjet börtönök vagy különleges gyógyintézetek tartották össze, azok az intézmények, ahová a KGB előbb vagy utóbb minden túlságosan szabadon gondolkodót száműzött. A KGB mégis arról igyekezett meggyőzni az ország közvéleményét, hogy a disszidensek valójában a Nyugat által kinevelt, jobbára egységes csoportok. 1973-ban például Andropov az SZKP KB plénumán kijelentette, hogy a KGB előtt ismertek a nyugati titkosszolgálatok tervei, amelyek „a különféle elégedetlen személyekkel való kapcsolatfelvételre, s csoportokba szervezésükre” vonatkoznak. A titkosszolgálatok állítólagos célja a KGB vezetője szerint az ilyen csoportok konszolidációja és ellenállássá szervezése volt.

Nem kellett sok ahhoz, hogy az 1960-as években az emberből másként gondolkodó váljék. Kezdetnek elég volt értelmiségi családban születni, lehetőleg olyanban, amelynek rokonai, barátai átestek a sztálini repressziókon, majd felnőni, főiskolára, egyetemre felvételizni, s ott elgondolkodni a szovjetrendszer hibáin, esetleg elbeszélgetni ezekről az évfolyamtársakkal vagy a külföldi diákokkal. Az ilyen személyekkel a szovjet időkben a KGB ötödik, az ideológiai diverziók ellen küzdő főosztálya foglalkozott. A főosztályt Jurij Andropovnak, a rettegett titkosszolgálat akkori vezetőjének kezdeményezésére 1967-ben hozták létre. Az ötödik főosztály munkatársai számára már a szovjetrendszer legártalmatlanabb kritikája, például egy vicc elmondása is elegendő indok volt az alapos vizsgálatra.

A már említett Gluzman ennél lényegesen komolyabb „bűnt” követett el, amennyiben egy amerikai politológus diákkal levelezett, ezenkívül többekkel is ismeretségben volt a hatvanas évek ukrán disszidensei közül, ráadásul szamizdatokat olvasott és adott tovább másoknak. Ennek következtében 1972-ben börtönbe került. Azzal vádolták meg, hogy terjesztette Albert Camus-nek, a francia egzisztencialista írónak a Nobel-díj átvétele alkalmából mondott beszédét, valamint a másként gondolkodók üldözéséről beszámoló Folyó Események Krónikájának, a Szovjetunió első cenzúrázatlan információs közlönyének két számát. Ezért a „vétségért” hét év szigorított lágerre és további három év száműzetésre ítélték. Így került a rács mögé, ahol a disszidensek szétszórt csoportjainak útjai találkoztak.

A börtön kemény megpróbáltatást jelentett az értelmiségi másként gondolkodóknak. A legkisebb elégedetlenségük, tiltakozásuk kiválthatta a lágerigazgatóság haragját, amely különösen szigorúan kezelte a „politikai” foglyokat. A másként gondolkodók azonban néha még ebben a reménytelennek látszó helyzetben is találtak módot arra, hogy felkeltsék, magukra vonják a Nyugat figyelmét. Miroszlav Marinovics például, aki ma a lembergi Ukrán Katolikus Egyetem prorektora, cellatársaival együtt megünnepelte a rácsok mögött a húsvétot, amiért mindannyian 15 nap sötétzárkát kaptak. Az esetről beszámoló, a börtönből titokban kijuttatott levél eljutott a pápához, aki ennek hatására a volt fogoly elmondása szerint misét mondott a szovjet politikai foglyokért.

De távolról sem a börtön volt a legborzasztóbb mindabból, amivel a szovjethatalom megpróbálta feltétel nélküli engedelmességre kényszeríteni polgárait. A Szovjetunióban a brezsnyevi éra fénykorában 12 úgynevezett SZPB, speciális pszichiátriai klinika, intézet működött. Ezekben nem csupán valódi betegeket helyeztek el, hanem betegnek nyilvánított személyeket is, olyanokat, akik túlságosan makacsul ragaszkodtak szovjetellenes meggyőződéseikhez.

Kemény megpróbáltatásoknak voltak kitéve, akik ezekbe az intézményekbe kerültek, rendszerint erős hatású gyógyszerekkel pumpálták tele őket. De ami még ennél is borzasztóbb lehetett, az SZPB-be szóló „beutaló” nem egy meghatározott időtartamra szólt, mint a bíróság által kirótt fogva tartás, azaz az orvosok addig tartották benn a „beteget”, amíg a KGB instrukciói alapján úgy nem döntöttek, hogy az „meggyógyult”.

Aki a politikai elítéltek közül hallott arról, mi folyik a pszichiátriákon, mindjárt elviselhetőbbnek érezte még a szigorított börtönt is. A börtönben ugyanis valamennyi védettséget élvezett az elítélt, hiszen ismerősök, barátok vették körül. A pszichiátriai kórházak viszont, ahol teljesen magára volt utalva az ember, a represszió szintjét tekintve a sztálini időkhöz és a hitleri koncentrációs táborokhoz közelítettek, állítják az egykori foglyok.

Mint már utaltunk rá, a másként gondolkodók viszonylag kevesen voltak egy 280 milliós lakosságú országhoz képest. Az 1956 és 1987 között a büntetés végrehajtási intézményeket megjárt szovjet politikai foglyok számát alig valamivel több, mint nyolcezerre becsülik. Akkor hát miért volt szükség egy ilyen hatalmas elnyomó gépezet fenntartására, merülhet fel a kérdés. Alekszandr Nezdolja KGB-tábornok visszaemlékezéseiben leírja: a titkosszolgálatok sohasem a vízvezeték-szerelőkre és az esztergályosokra összpontosítottak, hanem az írókra, tudósokra stb., azokra, akik látták, hogy az ország nem a megfelelő irányban fejlődik, és ezt nyíltan ki is mondták. A tábornok megállapítása érthető: a Kreml a fennhangon kételkedőket veszélyes fegyvernek tekintette az akkoriban a Nyugat és a szocialista tábor között dúló hidegháborúban. „A szovjetrendszer számára, amely az élet feletti totális ellenőrzésre épült, akár egyetlen személy is, aki nem azt mondja és gondolja, amire a hatalom utasítja, vírust jelentett, amely sok embert megronthatott” – mondta Natan Scsaranszkij egykori disszidens, akit kiutasítottak a Szovjetunióból.

(Kárpátalja/Korreszpondent)