Az Ung-vidéki magyar aprófalvak legkisebbike

A megyeközponttól tíz kilométerrel délnyugatra egy elhanyagolt autóbuszmegálló árválkodik az Ungvár – Palló országút mentén.
Az itt lefékező tömegközlekedési járműről leszállva pedig egy rövid bekötőútra térhetünk, melyen pár lépés megtétele után megérkezünk az Ung-vidéki magyar aprófalvak legkisebbikébe, a mindössze 250 lelket számláló Bátfára, mely Pallóval együtt a gálocsi központú közös községi tanács irányítása alá tartozik. Korábban csak naponta négyszer fordult meg az autóbusz a nagyváros és a szlovák határnál fekvő Palló között, 10-12 éve viszont sűrűbb lett a forgalom, az autóbuszjárat kétóránként érinti a bátfai megállót, így az itt lakók könnyen eljuthatnak a megyeközpontba.
Az Árpád-kortól a II. világháborúig
A kisközségről – Patwa alakban – már az Árpád-kori oklevelekben is szót ejtettek, az 1332-ből származó pápai tizedjegyzék pedig plébániával és templommal rendelkező faluként tesz róla említést, Batwa néven. Első birtokosai a Bártfaiak voltak, az újkorban viszont már a jelenleg Szlovákiához tartozó, közeli Pinkócon lakó Pálóczy Horváth család uralta a települést. A hitújítás a XVI. század végén vagy a következő évszázad elején érte el a helységet, 1616-ban azonban már anyaegyház volt az itt megalakuló református egyházközség, s a pallói, valamint az egykori sislóci protestáns gyülekezet is a filiája volt. A Pálóczy Horváthok hosszú időn át támogatták a hitközséget, Pálóczy Horváth Mária, testvére, Simon és annak több családtagja pedig a XIV. században emelt, 1858-ban toronnyal kibővített, 1910-ben pedig némileg átalakított templom alatti kriptában, érckoporsókban talált végső nyughelyre.
Az 1944 őszi deportálást szerencsésen megúszta a falu, a II. világháborúban azonban komoly harcok dúltak a területén, melyekre – hajlott kora ellenére – ma is elevenen emlékszik a község legidősebb lakosa, a 92 éves Tóth Margit.
Aki Horthyt is látta fehér lovon vonulni
– A szüleim is helybeliek voltak, s két gyermekük született, én, valamint a 11 évvel fiatalabb öcsém. Édesapám mind a cseh, mind a magyar érában bikákat és hízókat adott el az ungvári vágóhídnak, s elsősorban az így befolyt jövedelemből tartotta el a családját. 1938-ban, 18 éves fiatal lányként értem meg a magyarok visszajövetelét. Szinte az egész faluval együtt kimentünk a főútra, mi, lányok, valamint a legények népviseletbe öltöztünk, úgy fogadtuk a felszabadítókat. Nagyon sok katona vonult akkor itt át Ungvárról Nagykapos felé, s magát Horthy Miklós kormányzót is láttam, ahogy fehér lovon haladt a csapatok élén. 1942-ben férjhez mentem, s a következő évben megszületett az első gyermekünk. S bár 1943-ban az uramat behívták katonának, nem került fegyveres szolgálatba, hanem ministránsként szolgált egy római katolikus tábori pap mellett, s volt, hogy hazaengedték hozzám, így 1944 őszén megszületett a második gyermekünk, aki még csak egyhetes volt, amikor Bátfát is elérte a háború. Előbb „csak” bombázógépek szálltak át a falu fölött, hogy Csapot támadják, de a mi községünk fölött is ki-kioldották a bombáikat, melyek több csűrt is megsemmisítettek, sőt egy közeli házba is becsapódtak, megölve a gazdát és a 11 éves kislányát. S mivel az első légitámadások idején a pici babámmal feküdtem az ágyban, nem tudtam bemenekülni a szomszédunkban lévő pincébe, fent, a házban reszkettem végig a bombázásokat. Később, persze, már én is behúzódtam a pincébe.
Német katonák állomásoztak a falunkban, akik figyelmeztettek minket, hogy a légi kötelékek közeledésekor nyissuk ki az ajtókat, az ablakokat, nehogy károkat okozzon a bombák becsapódásait követő légnyomás. Majd megérkeztek a szovjet szárazföldi csapatok, ám a németek három héten át tartották a frontot a túlerőben lévő ellenséggel szemben. Az orosz tüzérség, persze, lakóházakat is eltalált, a mi otthonunk utcai falába is becsapódott egy lövedék, s a község területén is folytak a harcok. Egy orosz tiszt még mondta is nekünk, hogy húzódjunk be a pincékbe, bunkerekbe, míg véget nem ér a küzdelem, ugyanakkor a front áthömpölygése után arra mentünk haza, hogy a szovjet katonák minden élelmet elvittek az éléskamrákból, s aprójószágokat is lőttek le, hogy elfogyasszák azokat. Még jó, hogy a harcok előtt elvermeltük a kertekben az élelmiszerek egy részét, így azok megmaradtak.
A háború után még három gyermekem született a férjemtől, de ő, szegény, már 1951-ben elhunyt, s a kolhozban dolgozva, egyedül neveltem fel a fiaimat és a lányaimat. Nehéz volt, de mindegyiket sikerült kitaníttatnom különböző szakközépiskolákban.
Alapszervezet egy kisközségben
– A KMKSZ helyi alapszervezete 1989 októberében alakult meg, s pillanatnyilag 67 tagja van – tájékoztat Bódi Tünde jelenlegi alapszervezeti elnök. – A magyar költészet napján jelentős számban beutazunk Ungvárra megtekinteni a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadását, s bár Tiszaújlak messze van, azért a tagok egy része a Turul-ünnepségre is elutazik. Tavaly pedig – a KMKSZ helységnévtábla-állítási programja jegyében – nálunk is felállításra kerültek az új, kétnyelvű falunévtáblák.
A lakosság egynegyedét már ukránok alkotják, akik részben a hegyvidékről, részben Ungvárról költöztek, költöznek be a faluba. S bár már nem olyan nagy mértékű a magyarok elvándorlása az anyaországba, mint tíz évvel ezelőtt, még mindig sok fiatal megy ki dolgozni Magyarországra, akik ott alapítanak családot. 1945-ig elemi iskolánk is volt, ám ezt a világháború után felszámolták, a gyermekek jelenleg a szomszédos Sislócon, a Dobó István Középiskolában tanulnak, többségük a magyar tannyelvű osztályokban végzi tanulmányait, míg az óvodáskorú gyermekek szülei – már akik megtehetik – a gálocsi, nagyobbrészt pedig a közelebbi, sislóci óvodába viszik be a személygépkocsijaikkal kisfiaikat, kislányaikat. Az 1970-es évektől körzeti kórház is működött a községben, mely nyolc közeli falu betegeit fogadta, de ezt a közelmúltban megszüntették, ám ma is van családorvosi rendelőnk.
Hitélet
– A Bátfai Református Egyházközség a Kárpátaljai Református Egyházkerület egyik legkisebb gyülekezete, összesen 56 tagot számlál. Évente 1-2 keresztelésre és ugyanannyi temetésre kerül sor. A több mint százéves parókiát az egyházközség visszakapta, az épületet felújították, ám jelenleg nem lakik benne lelkész – mutatja be a hitközséget a Tiszasalamonban és Bátfán is szolgáló Kótyuk Zsolt szürtei lelkipásztor. – Szerdánként gyülekezeti bibliaórát tartok, a vasárnapi istentiszteleteken pedig én hirdetem Isten igéjét. Bár a gyülekezet kicsiny, aktívan vesz részt az egyházkerület életében. Lehetőségeihez mérten vállal terheket az egyházkerület által meghirdetett adománygyűjtésekben, a karácsonyi ajándékcsomagok összeállításában, s részt vesz a körzeti és a megyei egyházi rendezvényeken.
Béres István sislóci római katolikus plébániai kormányzótól megtudtam, mintegy 20-25 római katolikus is él a kis faluban, akik a Sislóci Római Katolikus Egyházközséghez tartoznak. Ábrány Krisztián sislóci görög katolikus parochus tájékoztatása szerint pedig 20 görög katolikus hívő is lakik Bátfán, akik a Sislóci Görög Katolikus Egyházközség tagjai.
A bérbe adott földektől a mezőgazdasági idénymunkákig
– A lakosság mintegy 20 százaléka nyugdíjas, a munkaképes személyek nagyobbik hányada pedig a mezőgazdaságból él – magyarázza Tóth Zsigmond KMKSZ-es községi tanácsi képviselő, farmergazda. – A kolhoz felbomlásakor a volt tagok átlag 3,9 hektárt kaptak, de 90 százalékuk bérbe adta a földjét, jobbára a gálocsi Fecske Mezőgazdasági Kft.-nek, de volt, aki a Konik Farmergazdaság rendelkezésére bocsátotta a parcelláját. Az utóbbi általában búzát ad bér gyanánt, az előbbi pedig krumplival, kukoricával is fizet a földek használatáért. A kistermelők Ungvárról kiszálló henteseknek adnak el hízókat, a tehéntartó gazdák a megyeközpont piacain, míg egyesek helyben adják el a tejet. Elég sokan dolgoznak a Fecske Mezőgazdasági Kft.-nél, illetve a Konik Farmergazdaság botfalvai almaültetvényén, a lakók mintegy tíz százaléka viszont a helybeli vagy a közeli falvakban élő gazdáknál vállalt alkalmi mezőgazdasági munkákból tartja fenn magát. Fóliaházas zöldségtermesztéssel egyetlen család foglalkozik, s ők is csak a múlt évben vágtak bele a nagybani zöldségtermesztésbe. Akadnak, akik kőművesekként keresik meg a kenyerüket. S velem együtt négy helyi lakos igyekszik megélni farmerként az 5-5 hektáros gazdaságából.
Húszéves traktor, ötvenhat éves kombájn
1993 óta vagyok farmer – vált témát beszélgetőtársam. – Vegyesen termesztek kukoricát és búzát, a jószággal etetem fel a terményt, s az ungvári piacokra fuvarozom be a személygépkocsimmal a három tehenünkből kifejt tejet, valamint a tejfelt és a túrót. Ritkábban malacot is adok el, egy hónapja például 600 hrivnyát fizettek darabjáért, ami jó árnak számít, de a növendék sertések ára nagyon ingadozik, hol feljebb megy, hol lecsökken. A gépparkom? Van egy húszéves T–42-es traktorom a kapcsolt felszerelésekkel, továbbá egy búza-, illetve egy kukorica-vetőgépem, valamint egy kaszálógépem. Az utóbbi berendezés elég új, mindössze egyéves, de a többi felszerelés és gépezet életkora már meghaladta a tíz esztendőt. S rendelkezem egy 1956-ban gyártott, amerikai, Massiv Ferguson kombájnnal, mely még mindig működőképes. Kalandos „élete” során előbb Németországba, majd Magyarországra került, én pedig az anyaországunkban élő tulajdonosától vásároltam meg. Eredeti alkatrészeket természetesen nem tudok hozzá beszerezni, de az ungvári szaküzletekben olyan orosz, illetve ukrán gyártmányú csapágyak, ékszíjak is kaphatók, melyek kompatibilisek hozzá. A többi gépezetemhez szükséges alkatrészeket is az említett szakboltokban szerzem be, de mivel elég drágák, ezért inkább nagyon vigyázok, nehogy elromoljanak az öreg vetőgépek, felszerelések, valamint a még régebbi traktorom. Csak a saját földemet művelem meg velük, más gazdáknál nem vállalok bérmunkát.