Egy falu a „kilenc híres város” közül

Meglehet, több olvasónk is ismeri a Bereg-vidéki apró falvakról szóló, humoros rigmust: „Gecse, Csoma, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Asztély, Surány, Tákos – kilenc híres város”. Trianon után négy község magyar területen maradt, míg öt falu megismerkedett a kisebbségi sorssal, köztük a Beregszásztól mindössze hat kilométerre eső, 730 lakost számláló Macsola.

Ahol hajdan ingovány terpeszkedett

A községről első ízben egy 1327-es keltezésű oklevélben olvashatunk, „Machala” alakban, nevét pedig a régi magyar nyelvben mocsaras helyet jelentő „mocsolya”, „macsola” főnévről kapta, tudniillik a falutól délre hajdan ingovány terült el, melyet csak az újkorban csapoltak le. A XIV. században a Macsolai nemesi család birtokolta, a középkor csendes évszázadait követően pedig ez a falucska is megszenvedte a „török világot”. 1566-ban a török-vazallus krími tatárok négy házból hurcolták el a jobbágyokat az oszmán rabszolgapiacokra. A reformáció 1592-ben érte el a községet, mely túlnyomórészt protestánssá vált, a reformátusok pedig 1842-ben építették fel jelenlegi kőtemplomukat. A római katolikus gyülekezet csak a XIX. században alakult újjá, közben görög katolikus egyházközség is szerveződött a településen, s 1927-ben együttes munkával húzták fel közös szentegyházuk falait. A templomot azonban 1960-ban bezárta a szovjethatalom, s a hívek csupán 1991-ben kapták vissza lelki otthonukat.

Az I. világháborúban a község 50 polgára öltötte magára az uniformist, s közülük 12-en estek el a különböző frontokon, míg a második világégés során kilenc helybeli honvéd halt hősi halált. Jellemző viszont, hogy a két háború összesen nem követelt annyi emberéletet, mint a hírhedt „háromnapi munka”: a 111 deportált férfi közül 43-an a kárpátaljai magyar nemzetrész mártírjai lettek.

„Minden héten kaptunk egy élelmiszercsomagot”

Múlt heti honismereti cikkünkben lefestettük, miként bánt a szovjet hadsereg a kezébe került hadifoglyokkal. Macsola legidősebb lakosa, a 88 éves Bíró István viszont – mondhatatlan szerencséjére – nyugati fogságban élte meg a háború végét s az azt követő hónapokat.

– 1923. február 19-én születtem az ungvári járási Szalókán, s fivéremmel, valamint lánytestvéremmel együtt szüleink 18 holdas birtokán dolgoztuk le ifjúságunk éveit. Főleg jószágtartással foglalkoztunk, s a nagydobronyi állatvásárokon tettük pénzzé a lovainkat, a teheneinket, valamint a disznóinkat – meséli az idős férfi. – Csak a háború vége felé, 1944 augusztusában kaptam meg a behívómat a magyar honvédségbe, s az ország túlsó végébe, Nagykanizsára kellett bevonulnom, ahol a 24-es gyalogezred katonája lettem. De alig képeztek ki, amikor Lengyelországba, a Lódzi vajdaságban lévő Bujnówba szállítottak minket. A keleti front előretörése miatt azonban csak rövid ideig állomásoztunk ott, hamar továbbvittek Bajorországba, majd Alsó-Ausztriába, s 1945. május 1-jén ott estünk brit fogságba. A Wellsch város melletti hadifogolytáborba kerültünk, de 10 bajtársammal együtt már másnap kivittek a 2 kilométerre eső Gullsgilchen községbe, ahol egy osztrák tanyán, bent, a szobákban szállásoltak el bennünket. Mezei munkákkal kellett segítenünk a háziakat, s ragadt is rám egy kis német nyelvtudás. „Szabad pórázra” voltunk engedve, egy angol katonatiszt csak hetente-kéthetente egyszer jött ki ellenőrizni minket, hogy megvagyunk-e még, míg a csapatunk kijelölt parancsnoka minden héten beszekerezett a hadifogolytáborba, s kihozta a számunkra kiutalt élelmiszercsomagokat. Főleg húskonzervet meg fehér kenyeret kaptunk, de csokoládéval és cigarettával is elláttak bennünket, míg a háziak krumplival „szálltak be” az étkeztetésünkbe. Magunk sütöttünk, főztünk, de megesett, hogy a vendéglátóink is meginvitáltak minket egy-egy ebédre, vacsorára, s még jóféle borral is koccintottunk az egészségünkre.

1945. október 15-ig tartott a fogságunk, s pontosan egy hónapra rá értem a szülőfalumba. Be kellett jelentkeznem a bátyúi milícián, de nem kötözködtek velem, nyugodtan hazamehettem. 1947-ben Macsolára nősültem, két év múlva azonban minket is elért a kolhozosítás, ezért a kollektív gazdaságban dolgoztam a nyugdíjazásomig. A feleségem még él, de sajnos már mindkét gyermekemet (két fiút) elveszítettem. Szörnyű érzés volt őket sírba tenni… Négy unokám maradt utánuk (mind fiúk), sőt már egy dédunokám is van, aki a változatosság kedvéért kislány. Sokáig jól bírtam magam, tavaly még én műveltem meg a kertemet, de az idén már az egyik menyem végezte el a munkálatokat.

Egy alapszervezet élete

– 1989-es megalakulásunk után, a kezdeti nagy nekibuzdulás időszakában, 1991-ben emlékművet emeltünk a temetőben, melynek egyik oszlopára felvésettük a II. világháborúban elesett honvédek névsorát, míg a másik oszlopon ott sorakoznak a lágerek áldozatainak a nevei – mutatja be a KMKSZ-alapszervezetet Kocsis Lujza elnök. – A helybeli kultúrházzal együtt szervezzük meg a március 15-i ünnepségünket, valamint az 1944-es áldozatokról való megemlékezésünket, az idén pedig részt fogunk venni a Mikulás-napi rendezvényen is, és tőlünk telhetően támogatjuk a közművelődési intézményt. Jelenleg a schengeni vízumokkal kapcsolatos ügyintézéssel foglalkozunk, az idén eddig 26 lakos jutott hozzá – közreműködésünkkel – a vízumhoz.

Sajnos, 2000-ben felszámolták az elemi iskolánkat, melynek egy részét átadták az óvodának, amellett községi könyvtárat is létrehoztak az épületben, így a gyermekek vagy a magyar tannyelvű Tiszacsomai Általános Iskolában, vagy a magyar és ukrán párhuzamos osztályokkal működő Beregszászi 3. Sz. Zrínyi Ilona Középiskolában tanulnak.

„Iskola nélkül nem is falu egy falu”

– Csaknem 38 évig tanítottam az iskolánkban, s nagyon sajnálom, hogy felszámolták, mert iskola és templom nélkül nem is falu egy falu – jegyzi meg Homoki Sarolta nyugdíjas tanítónő, volt KMKSZ-elnök. – Sajnos, lassan elöregedik a község, a szülők már 1. osztálytól más települések iskoláiba iratják gyermekeiket, emellett a tanintézet helyiségeibe már más intézmények költöztek, s nincs olyan középület, melybe be lehetne költöztetni egy oktatási intézményt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a gyermekek több mint kétharmada legalább anyanyelvű osztályokban tanul, mert akit ukrán osztályokba járatnak, azoknak három évükbe kerül, mire valamelyest magukévá teszik az államnyelvet, és sohasem hozzák be azt a hátrányt, amit a tantárgyak elsajátítása terén halmoznak fel. Tapasztalt pedagógusként állíthatom: száz, ukrán iskolába járó magyar gyermek közül jó, ha kettő bizonyul jó tanulónak, míg sok volt tanítványom, aki magyar középfokú tanintézetekben folytatta a tanulmányait, felsőoktatási intézményekben fejezte be azokat.

A tánccsoporttól az asztalitenisz-versenyekig

A polgármesteri hivatallal közös épületben működik – bár csak délutánonként – a Macsolai Kultúrház, melyet Reskó-Papp Angéla, a Tiszacsomai Művelődési Ház vezetője irányít.

– A szovjet korszakban kihalt a betlehemezés hagyománya, de 3-4 éve újból megalapítottuk a betlehemes csoportunkat, mely karácsonykor bejárja a falut, s gyakran fellép a KMKSZ által évente megszervezett Kárpátaljai Betlehemes Találkozón. Ezen két éve előkelő helyezést értek el a macsolai csillagforgatók, akik így ki is jutottak Debrecenbe, a Nemzetközi Betlehemes Találkozóra, melyen a Kárpát-medence magyar hagyományőrző együttesei mutatják be a karácsony ünnepéhez kapcsolódó előadásaikat – fejti ki beszélgetőtársam. – Emellett tánccsoportot és drámacsoportot hoztunk létre, a KMKSZ-alapszervezettel közösen lebonyolított ünnepségek mellett Mikulás-, illetve anyák napi rendezvényt szervezünk, az idén első ízben farsangi bált tartottunk, s asztalitenisz-versenyt rendezünk a helyi és környékbeli gyermekek, fiatalok számára.

Egyházak – gondokkal és örömökkel

– A református gyülekezet 180 hívet számlál, évente 1-2 újszülöttet keresztelünk, ugyanennyi esküvőt tartunk, de sajnos 5-6 társunkat kísérjük ki a temetőbe – mutatja be az egyházközséget Nagy János beosztott lelkész. – A volt parókiát 11 éve visszakaptuk, egy Badalóból bejáró vallástanár ott oktatja a hittant (jelenleg 17 gyermek számára), míg én hetente háromszor járok ki Asztélyból a hétközi és a vasárnapi istentisztelet és az egyéb egyházi rendezvények megtartására. Egy presbiterrel együtt családlátogatásokat bonyolítunk le, melyeken tulajdonképpen házi istentiszteleteket tartok, emellett a presbiterek – a beteglátogatások során – lelki vigaszt nyújtanak az egészségüket elveszített testvéreinknek, s évente egyszer pénzadományokat gyűjtünk, illetve élelmiszerszállítmányt viszünk a Nagyberegi Református Líceumnak. 1984-ben elvégeztük a templom külső, tizennégy éve pedig a belső felújítását, s az értékes kegytárgyainkról szólva megemlíteném, hogy van egy kétszáz éves úrvacsorai kelyhünk, valamint egy 100-120 esztendős úrasztali ónkannánk.

– Összesen mintegy 250 görög és római katolikus egyháztag él a településen – közli Demkó Ferenc tiszacsomai görög katolikus parochus, a Beregszászi Görög Katolikus Esperesi Kerület esperese, aki Macsolán is elvégzi az egyházi szolgálatokat. – Szerdánként, minden hónap 2. és 4. vasárnapján, karácsony, húsvét és pünkösd másodnapján, valamint az ünnepek harmadik napján szent liturgiát tartok a templomban. Évente 3-4 keresztelőre, ugyanennyi temetésre, s mindössze 1-2 esküvőre kerül sor. Jelenleg mintegy 25 gyermekkel ismertetem meg a görög katolikus hit alapjait, a vallástanórákra pedig a szentegyházban kerül sor, lévén, hogy a faluban a görög katolikus egyházközség megalakulása, illetve a római katolikus gyülekezet újjászületése óta sohasem volt, s jelenleg sincs sem görög katolikus parókia, sem római katolikus plébánia.

A Szentháromság tiszteletére szentelt templom bezárása után a főoltár és a Szűz Máriát a kis Jézussal ábrázoló oltárkép a beregszászi római katolikus szentegyházban talált menedéket, míg a harangot Tellinger Menyhért akkori gondnok rejtette el. Mára mindezek visszakerültek az eredeti helyükre.

– A Macsolai Római Katolikus Egyházközség mindig is a beregszászi plébániához tartozott, most is hozzánk tartozik, s hetente egyszer, vasárnap vagy szombaton, valamint az ünnepnapokon járok ki a faluba megtartani a misét – tájékoztat Michels Antal beregszászi plébános. – A hittanórákat két helybeli vallástanár tartja a templomunkban, ahol a Szentháromság vasárnapján minden évben búcsút tartunk, melyre más községekből is egybesereglenek a hívek. Az idén pedig felállítottunk egy Szűz Mária-szobrot a község területén.

„A lakosság egyharmada a nyugdíjából él”

– Mivel községünk földjei a Nagybaktai Állami Mezőgazdasági Kísérleti Állomáshoz tartoznak, így azokat még nem osztották szét a lakosok között, ráadásul nem is helybeliek, hanem gecsei és halábori farmerek, valamint a társközségünkben, Hunyadiban működő, a kísérleti állomáshoz tartozó sertéstelep vezetője kapta bérbe az állomás földjeit. A macsolaiaknak csak a háztájijukat bővítették 60 árra – fejti ki Kocsis Lujza. – A lakosság elöregedése miatt a helyiek egyharmada a nyugdíjából él, ugyanilyen arányban helyezkedtek el a beregszászi gyárakban, s míg a magyarországi építkezéseken már csak pár férfi vállal munkát, elég sokan élnek a „határból”, az ún. kereskedelmi turizmusból. Jelentős számban tartanak tehenet, van olyan porta, ahonnan reggelenként 3-4 tehenet hajtanak ki a csordába, mivel a gazdák több pénzt kapnak a tej és a tejtermékek eladásából, mint a zöldségfélék értékesítéséből. Szántóföldi növénytermesztéssel viszont csak a négy traktortulajdonos gazda foglalkozik, akik földeket is bérelnek a falubelijeiktől, de mivel kicsik a parcellák, nekik sem éri meg a szemeseket bocsátani áruba a piacon, inkább jószágot nevelnek, s a hízókon, a malacokon próbálnak túladni. Bikaneveléssel nem nagyon foglalkoznak, mert nem biztos, hogy a hentes megfelelő árat adna értük, még a hízókat is túl olcsón veszik meg. Egy helybeli asszony pedig a távoli Olaszországban dolgozik egy idős hölgy gondozójaként.

„Egy év elteltével már azt hitték rólam, hogy született olasz vagyok”

Nem az említett hölgy az egyetlen, aki Itáliában próbált szerencsét, jó ideig ugyancsak a dél-európai államban vállalt munkát egy nemsokára végleg odaköltöző helybeli fiatal hölgy is.

– 1999-ben – ismerőseim révén – lehetőséget kaptam rá, hogy Olaszországban vállaljak munkát, s Lombardiában, Bresciában, egy szállodában helyezkedtem el – emlékezik vissza beszélgetőtársam. – Munkakörömből kifolyólag gyakran kellett beszélgetnem a vendégekkel, pontosan tudnom kellett, mit is kérnek, így részben szótárból, részben nyelvtankönyvből, részben a beszélgetések során gyorsan el kellett sajátítanom a nyelvet. Szerencsére jó nyelvérzékkel rendelkezem (a magyar mellett folyékonyan beszélek oroszul, s az angol is jól ment az iskolában, ha szükségem lenne rá, könnyen fel tudnám frissíteni a tudásomat), így könnyen megtanultam taljánul, annyira, hogy egy év elteltével már azt hitték rólam, hogy született olasz vagyok. Elég jól kerestem, ráadásul a szálloda térítésmentesen biztosította a szállást és az étkezést, így még haza is tudtam küldeni pénzt a családomnak. Ám 15 hónap múlva nagyon erős honvágyam támadt, s hazajöttem. Öt év elteltével egy olasz befektető varrodát nyitott Mezőváriban, s a nyelvtudásomat felhasználva, tolmácsként álltam munkába a cégnél, előbb elsajátítva a szabás-varrás magyar szakkifejezéseit, majd azok olasz megfelelőit. Ám a cég megszűnt, ezért átkerültem egy bótrágyi könnyűipari céghez, melyet ugyancsak egy itáliai üzletember indított be, ahol szintén tolmácsként alkalmaztak, csak sajnos később ez a vállalat is „lehúzta a redőnyt”, ezért ismét munka nélkül maradtam. Úgy határoztam, hogy visszatérek Itáliába. Több elképzelésem is van a megélhetésemet illetően, munkát vállalhatnék például egy varrodában, de más cégnél is mint fordító vagy tolmács. De az idegenforgalomban is elhelyezkedhetnék, mivel újabban egyre több orosz turista keresi fel Olaszországot, kis túlzással mondva, ötlépésenként orosz szót lehet hallani Velencében, Veronában, így kamatoztathatnám az olasz és az orosz nyelvismeretemet.

Lajos Mihály

Kárpátalja