Elénekli a Himnuszt, és ez nagyon jólesik – interjú Kulin Zoltánnal

Kulin Zoltán a Kárpátalja Megyei Állami Televízió- és Rádiótársaság vezérigazgató-helyettese. A kárpátaljai magyarság életének hiteles bemutatásáért és a magyar nyelvű média színvonalának emelése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként nemzeti ünnepünk alkalmából Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehetett át Magyarország Ungvári Főkonzulátusán.

– Először is gratulálok a kitüntetéshez!
– Köszönöm!

– Hogyan fogadta az elismerést? Ez az első kitüntetése?
– Mint általában a korombeli ukrán állampolgárok, kaptam már különböző elismerő oklevelet. Azonban ez a mostani egyáltalán nem hasonlítható azokhoz. Ilyen magas állami kitüntetésben nagyon ritkán van az embernek része, sőt, nemcsak neki magának van ritkán része benne, hanem résztvevőként sem túl gyakran lehet ott egy-egy ilyen alkalmon. Mikor egy hozzátartozónk vagy ismerősünk tevékenységét magas rangú kitüntetéssel jutalmazzák, nehezen találjuk a megfelelő viselkedési formát. Hiába próbálunk előzetesen magunkra erőszakolni valamilyen normát, végül mindig az aktuális helyzet szüli a reakciónkat… Nem is tudom. Én most körülbelül olyan helyzetben vagyok, mint az az olimpikon, aki váratlanul nyer egy fényesen csillogó érmet, és akkor hirtelen csak áll tanácstalanul, nem tudja, hogy álljon a pódiumon vagy a dobogón, hogyan viselkedjen, sírjon-e vagy nevessen. Mindenesetre elénekli a Himnuszt, és ez nagyon jólesik. Ugyanilyen érzések munkálkodnak most bennem is.

– Ezek szerint váratlanul érte a megtiszteltetés?
– Igen. Bár az utóbbi napokban már sejtettem valamit. Mert egyre többen mozgolódtak körülöttem, bizonyos adatokat kértek tőlem – például személyi, munkahelyi adatokat, szakmai életrajzot –, először azonban elképzelni sem tudtam, mi célból. Aztán az ember mindig kombinál, így végül kikövetkeztettem, mi lehet mögötte. De mivel az életben már többször előfordult velem, hogy felterjesztettek valahova, vagy bekerültem egy továbbképzésre, utazásra, s a végén mégis kihúztak, ezért most sem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. És most mégis… Mégis valami nagyon furcsa és kellemes érzés áraszt el.

– Ösztönzően hat Önre?
– Mindenféleképpen csak ösztönző lehet, mert olyan személyiségek társaságában, akikkel együtt ezen a napon átvesszük a kitüntetést, vagy azokra gondolva, akik már korábban megkapták ezeket a magas rangú elismeréseket, önkéntelenül felmerül az emberben a kérdés, hogy vajon megérdemlem-e? Tudom-e azt nyújtani, amit az Anyaországban dolgozó médiaszakemberek tudnak, vagyok-e annyira tájékozott, vagyok-e annyira művelt és átlátom-e annyira a helyzetet, mint a hasonló beosztásban lévő magyarországi szakemberek. Magamban mindig azt a következtetést vonom le, hogy egyelőre nem. Ezért jelent ösztönzést számomra ez a kitüntetés, s ezért mondtam, hogy megelőlegezett bizalom is egyben, amely ezentúl kötelez: amit eddig nem csináltam meg lustaságból, pénzhiányból vagy bármilyen okból, azt most már feltétlenül meg kell tennem. Vannak terveim, amelyek ugyan nemcsak tőlem függnek, de „oda kell tennem magam”, és másokkal együtt nekem is ott kell haladnom ezek után az első sorban, hogy Kárpátalján legyen például magyar rádió, legyen jól működő magyar tudósítói központ. El kell érnünk azt, hogy az anyaországi közmédiumokban bizonyos műsorok megfeleljenek az ottani médiatörvénynek, gondolok arra, hogy a határon túli magyarságnak nincs még magazinműsora, pedig a médiatörvény ezt előírja. Egyelőre az egyetlen műsorunk a Kárpát Expressz, amely az M1-ről sajnos átkerült a Dunára. Azért mondom, hogy sajnos, mert a Dunát nem mindenki tudja fogni, legalábbis biztosan nem annyian, mint az M1-et. Ez egy félórás magazinműsor, amely műsorvezetői és videoképsorok váltakozásából áll. Hiányzik egy valódi, legalább egyórás magazinműsor, mint amilyen egykor a Határátkelő volt a Magyar Televízió 1-es csatornáján, másfél órás műsoridővel, rengeteg vendéggel, különböző rovatokkal. Tehát vannak olyan törekvések, amelyeket az anyaországiakkal közösen ott kell elérnünk, és vannak olyanok, amelyeket az anyaországiakkal közösen ugyan, de itthon és az itteni erőkkel összefogva kell megvalósítanunk.

– Az eddigiekben kifejtett ösztönző jellegen túl, Ön szerint lesz-e valamilyen hatással ez az elismerés magára a magyar–magyar médiakapcsolatra?
– Mindenféleképpen, hiszen az újságíró olyan ember, akitől nem lehet eltitkolni dolgokat, pláne most, az Internet korában nem, így tudomást szereznek erről a kitüntetésről. Első lépésként valószínűleg az történik majd, hogy felhívnak, és felköszöntenek. A következő lépés, hogy egyre gyakrabban vonnak be közös projektekbe. Ezt bátran mondom, nem nagyképűsködésként. Tudok már olyan készülő tervekről, amelyekkel kapcsolatban kikérik majd a véleményemet. Eddig is részt vettem már magyarországi projektekben. A legfontosabb számomra – amit Szalipszki Endre vezető konzul is felolvasott a laudációban – mindig az események objektív, tárgyszerű megvilágosítása volt. Ezt egyébként szintén az Anyaországra támaszkodva tudtuk elérni.

– Mik a tervei, céljai a jövőre nézve?
– Már az első határon túli műsor megjelenése óta – nem tudom, tudják-e a Kárpátalja.ma olvasói, hogy a népszerű Ablak műsor második határon túli műsora Pozsonyt követően Ungváron jött létre –, tehát már a nyolcvanas évek végétől elindult egy folyamat, amely egy kárpátaljai tudósítói központ létrehozását tűzte ki célul. (Ebben nagy szerepe volt Peták Istvánnak, aki akkor az Ablak felelős szerkesztőjeként dolgozott, majd a Magyar Televízió 2-es csatornájának intendánsa lett, később a Magyar Televízió elnöki tisztségét is betöltötte. Ő volt az, aki felkarolta a határon túli magyarságot a magyar közmédiumokban, és sokféleképpen támogatott bennünket.) Ebben a központban most azok a kollégák dolgoznak, akik hangját a háttérben halljuk, akik rendszeresen bedolgoznak a magyar közszolgálati médiumok műsoraiba. Ennek a megteremtése volt az álmom. A műszaki háttér, úgy néz ki, megfelelő. Volt olyan időszak, amikor olyan műszaki feltételekkel dolgoztunk, amilyen Ukrajnában – még Kijevben is – kevés volt, megintcsak az Anyaországnak köszönhetően. 2001-ben hirdették meg a Televíziózás határok nélkül elnevezésű programot, amelynek keretein belül hatalmas, kamerákból, technikai eszközökből álló csomagot kaptunk.
Tehát ezt a tudósítói központot kell úgy fejlesztenünk, hogy ez legyen az alapja az összes magyar közmédium kárpátaljai tájékoztatásának, valamint az itteni, legalábbis egyelőre itteni, magyar műsoroknak. A fő célunk pedig, hogy létrejöjjön egy külön tudósítói központ, legyen egy külön gárda, amely a magyar elektronikus média részeként dolgozik, illetve az, ahogy már említettem, hogy beindítsunk egy magyar nyelvű rádiót Kárpátalján, lehetőleg Beregszász központtal. Egyelőre ennyi, hiszen az ukrán törvények nem teszik lehetővé, hogy magyar tévécsatornánk is lehessen. Ez ugyanis nagyon sok pénzt és befektetést igényelne.

– Sok sikert kívánunk a tervek megvalósításához! Köszönöm szépen a beszélgetést!