Mit ünnepelhetünk mi, magyarok a győzelem napján?

A második világháború nyugati győztesei és a német megszállás alól felszabadított nyugat-európai országok május 8-án, a szovjet utódállamok, illetve Szerbia pedig május 9-én minden évben megünneplik a Harmadik Birodalom fölött aratott győzelmet. De miért nem ugyanazon a napon teszik meg ezt? – merülhet fel az első kérdés azzal kapcsolatban, mit is lehet ekkor megünnepelni, s mi, magyarok miként viszonyulhatunk ezekhez a napokhoz.
Az első kérdésre adandó válasz az időzónák különbözőségében keresendő: a náci Németország feltétel nélküli megadását rögzítő dokumentumot Németország területén, tehát Közép-Európában, 1945. május 8-án írták alá, ám a kapituláció közép-európai idő szerint május 8-án, 23.01 órakor lépett érvénybe, amikor a két időzónával keletebbre fekvő Moszkvában már május 9-ét írtak. De mit jelentett a Harmadik Birodalom bukása az emberiség, illetve magyar nemzet számára?

A nácizmus összeomlása kétségkívül pozitív történelmi esemény volt, hisz’ a világ megszabadult egy szélsőjobboldali totalitárius diktatúrától, mely kíméletlenül üldözte a politikailag másként gondolkodókat és az „alacsonyabb rendűeknek” tartott etnikumokat, mely koncentrációs táborokat létesített, ahol megaláztak, éheztettek, megöltek vagy barbár orvosi kísérletek során brutálisan megkínoztak érző emberi lényeket, s mely diktatúra – világuralomra törve – kegyetlenül elnyomta a megszállt országok lakosságát. Az is tény, hogy Franciaország, Dánia, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Norvégia népe teljes joggal ünnepelhetett, mivel ezekben az országokban az élet visszazökkent a normális kerékvágásba: helyreállt a nemzeti függetlenség és a jogállamiság, újból gyakorolni lehetett a polgári szabadságjogokat. Ők valóban felszabadultak.

Mi, magyarok azonban nem váltunk szabadokká. Ha május 9-re gondolunk, eszünkbe jut a világháború végső szakaszában nemzetünkre szakadó borzalmak sora, s mindaz a szenvedés, ami a háború után következett. A kárpátaljai magyar férfiak elhurcolásáról, az őket ért töméntelen szenvedésről már sokszor írtunk. A szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszaktételekről is szóltunk. Ám 1944 őszén az anyaországból, konkrétan Csonka-Beregből, a szatmári részekről, Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből, a Hajdúságból, valamint Budapestről is tömegesen deportáltak magyar polgári személyeket a Gulag kényszermunkatáboraiba. Míg Békés megyéből, valamint a trianoni Magyarország területén maradt Csanád vármegyei településekről főleg német lakosokat hurcoltak el. A főváros esetében az a tény is közrejátszott a deportálásokban, hogy Budapest ostromának elhúzódását a hadműveletet irányító szovjet katonai vezetők a védők nagy számával magyarázták. Ám mivel nem tudtak felmutatni elegendő elesett, illetve fogságba esett magyar és német katonát, így megannyi magyar civilt is „besoroztak” a hadifoglyok közé. A magyarországi Központi Statisztikai Hivatal 1946-os kimutatásai szerint az anyaország 600 ezer állampolgárát hurcolták el a Szovjetunóba, a Magyarországi Németek Szövetsége szerint pedig ezek között 60 ezer főt tett ki a németek száma. Sorsuk semmivel sem volt könnyebb, mint a Kárpátaljáról deportált magyar és német férfiaké.

1944 késő nyarán Románia átállt a Szovjetunió oldalára, s a Vörös Hadsereg mellett román csapatok is részt vettek az 1940-es második bécsi döntés eredményeként Magyarországnak visszajuttatott Észak-Erdély elfoglalásában, s már a megszálló egységek is atrocitásokat követtek el a magyar lakosság ellen. Majd az év őszén a román csendőrség a barcaföldvári és a Targu Jiu-i internálótáborba hurcolt sok ezer magyar és német civilt, ahol kegyetlen bánásmód jutott osztályrészükül. Az utóbbi lágerbe még 14-15 éves lányokat is deportáltak! A barcaföldvári táborban 1944 szeptembere és 1945 júliusa között több mint ezer magyar internáltat halasztottak éhen, vagy hagyták, hogy a betegségek – köztük a táborban kitört tífuszjárvány – végezzenek velük. A szélsőséges nacionalista Maniu-gárdisták pedig ’44 véres őszén brutális kegyetlenséggel támadtak rá erdélyi nemzettársainkra. Napirenden voltak az ütlegelések, a fosztogatások, a nemi erőszaktételek, a sorozatos gyilkosságok, s akadt olyan település, ahol nem is golyóval oltották ki az áldozatok életét, hanem baltával fejezték le őket.

S eszünkbe kell, hogy jussanak a jugoszláv kommunista partizánok bácskai és bánáti vérengzései is. A szovjet csapatok és a partizánok már 1944 őszén, délvidéki bevonulásukkor is kegyetlenkedtek a magyar, német és horvát lakosokkal. Majd október 17-én a partizánalakulatokból létrehozott Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás, valamint a Népvédelmi Osztály állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be. A jugoszláv kommunista pártvezetés utasítására etnikai alapon, mindennemű tárgyalás nélkül büntető eljárásokat kezdeményeztek, s 1944–1945 telén lakóhelyükön vagy a felállított gyűjtőtáborokban – korra és nemre való tekintet nélkül – tömegesen kínoztak vagy öltek meg magyar és német civileket. A gyilkosságokat számos esetben szadista módszerekkel hajtották végre, míg egyes településeken több helybeli szerb lakos részvételével lincselték meg az áldozatokat. Becslések szerint 20 ezer–50 ezer magyar vesztette el így az életét.

1945 nyarán Csehszlovákiában törvénybe foglalták a hírhedt benesi dekrétumokat, melyek értelmében megfosztották állampolgárságuktól a csehországi németeket és a felvidéki magyarokat. Az előbbieket egyszerűen kitelepítették Németországba. A magyarok elvesztették nyugdíjukat, az állami hivatalokban dolgozók az állásukat, míg az egyetemi, főiskolai hallgatókat elbocsátották a tanintézetekből. A magyar kulturális egyesületeket feloszlatták. Az év végéig 75 ezer magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el „háborús bűnösökként”. 1946 novembere és 1947 februárja között 44 ezer felvidéki magyar férfit, sőt nőket és gyermekeket (!) deportáltak Csehországba, fűtetlen marhavagonokban, hogy helyreállítási munkálatokat végeztessenek velük, miközben otthonaikat, földjeiket volt partizánoknak, illetve az észak-felvidéki területekről érkezett szlovákoknak „ajándékozták”. Szovjet támogatással a csehszlovák kormány rákényszerítette Magyarországra a magyar–szlovák lakosságcseréről szóló egyezményt. Ennek keretében 60 257 magyarországi szlovák önként települt át új hazájába, 76 616 felvidéki magyart viszont – főleg módosabb gazdákat, akiktől volt mit elrabolni – erővel bírtak rá szülőföldjük elhagyására.

Az 1947-es párizsi béke értelmében Magyarország elvesztette nemcsak a háborús cselekmények során, hanem a két bécsi döntés értelmében visszakapott területeket is, így mintegy hárommillió magyar újból kisebbségi sorba került. S míg Európa szerencsésebb fele valóban felszabadult, a keleti blokkba került, „szovjetesített” államokban bekövetkezett a társadalom szocialista átalakítása, a kommunista diktatúra bevezetése, a nacionalizálásnak és kollektivizálásnak titulált intézményesített rablás. Itt nem történt felszabadulás, s mi, magyarok – miközben az emberiség sorsát kedvezően befolyásoló eseményként tekintünk a náci diktatúra összeomlására – a nemzetünkre zúduló tragédiákról sem feledkezhetünk meg.