A népet szolgálom

„Melyik viharvert és agyonkoptatott klisé alkalmazható a legkevésbé az ukrán vezetésre: „profik”, „jó gazdák”, „antifasiszták”? Talán a klasszikus „nép szolgái” kifejezés cseng a leghamisabban.
Az utóbbi években megpróbálták korszerűsíteni a fogalmat oly módon, hogy a társadalom által alkalmazott csinovnyikokat kezdtek emlegetni. De nem segített. A honi hatalom nem mutat hasonlatosságot se a szorgalmas cselédséggel, se alkalmazott menedzserek csapatával” – Mihajlo Dubinyanszkij a pravda.com.ua portálon megjelent írásában leplezetlen iróniával, már-már cinikusan vesézi ki ezt az oly sokaknak fájó témát.

Janukovics elnök csöppet sem emlékeztet szorgos menedzserre, az ukrán miniszterek pedig nem hasonlítanak házvezető komornyikokra, akik a nép lábai elé vetik magukat. Az adóhatóságnál nem előzékeny szolga fogadja önt, az Ukravtodor pedig nem jelenti, hogy „A kocsi előállt!” A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a narancsos korszakban sem mentek sokkal jobban a dolgok.

Miért szolgálják az államférfiak oly rosszul azt a társadalmat, amely állítólag alkalmazta őket? Kezdetnek tisztázzuk, valóban a társadalom-e a munkaadó.

Az ember arra dolgozik, akinek jogában áll őt elbocsátani vagy előléptetni, akitől a boldogulása függ. Bármelyik kinevezett hivatalnokról legyen is szó, azt távolról sem a „társadalom” alkalmazza, hanem a maga közvetlen főnöksége, s ő annak is szolgál.

Az elvégzendő munka jellegét mindig a tényleges alkalmazó határozza meg. A polgár, ha vakolókat alkalmaz, bevakolt falakat vár tőlük. A szakácsnőt alkalmazó gazdasszony ízletes étkeket követel. A menedzsert alkalmazó cég nyereségre számít. A hivatalnok viszont, aki egy másik hivatalnokot alkalmaz, az alárendeltjétől jó jelentéseket vár, amelyeket továbbíthat a feletteseinek. Az alárendelt igyekszik, amennyire tud.

Amit a bürokratikus gépezet az emberek javára tesz, az csupán melléktermék, amely a jelentéskészítés során képződik. A főnökség számára készülnek a megkövetelt jelentések, s e mellett hajtanak hasznot, vagy okoznak kárt a társadalomnak.

Hogy kipipálhassák a feladatot, ki lehet javítani a kátyús utat, de sárral is be lehet foltozni a lyukakat. Fel lehet deríteni egy bűncselekményt, de megtehetik, hogy egyszerűen be se jegyzik azt. Növelni lehet a termést, és meg lehet hamisítani a szükséges mutatókat.

A különbség a társadalom szolgálata és a főnökség tényleges szolgálata, a hasznosság és a jelentések között a rendszer javíthatatlan hibája. A bürokrácia képtelen másként működni. Akárhány tiltakozást szervezzenek a polgárjogi aktivisták, akárhány leleplező cikket írjanak, nem válhatnak a bürokrata alkalmazóivá. Jobb esetben kompromittálni lehet őt a tényleges gazdája szemében. Hátha felelősségre vonja a vezetőség a gondatlan alárendeltet – már amennyiben szükségesnek tartja.

Az állami tisztségviselő a saját érdekeiből kiindulva rendelkezik a felfogadott személyzettel. Így történik ez a fejlett nyugati államokban is, nemcsak Ukrajnában.

Az angol Cyril Northcote Parkinson még az 1950-es években felfedte a kikezdhetetlen törvényszerűséget: a bürokrata számára előnyösebb, ha nem egyetlen segédet alkalmaz, aki idővel felválthatja őt, hanem néhány korlátozott funkciójú alárendeltet. Ez az állami apparátus állandó növekedését eredményezi. Az a körülmény, hogy a személyi állományt az adófizető zsebéből fizetik, csak ront a helyzeten. Miután alárendeltjei sem hasznot, sem veszteséget nem termelnek az államférfinak, semmi sem tartja vissza őt.

Mit lehet tenni? A logika azt súgja, hogy a kinevezett csinovnyikokat lehetőség szerint választottakkal kell felváltani, fejleszteni szükséges a helyi önkormányzatiságot. Valakinek eszébe juthat az Egyesült Államok gyakorlata, ahol több mint 18 ezer különböző szintű hivatal minősül választottnak.

Megválasztva egy hivatalos személyt mintegy alkalmazzuk őt, s ha nem választjuk újjá, az olyan, mintha elbocsátanánk. Elméletileg ez elősegítheti, hogy az általunk választott személy tisztességes munkát végezzen. Ráadásul a választóitól függő vezető jobban odafigyel az alárendeltjeire is.

Sajnos, ez a tetszetős elmélet szilánkjaira zúzódik az ukrán valóság szirtjein. Senki sem állíthatja, hogy a megválasztott, majd újraválasztott Csernoveckij polgármester jobban szolgálta volna a kijevieket, mint Popov, a Kijevi Városi Állami Adminisztráció vezetője. Viktor Fedorovicsot és elődeit sem nevezte ki senki a Bankovajára – szerencséjükre megválasztották őket.

A demokrácia távolról sem mindig csodaszer. Továbbá a választásokat a szolgák felfogadásához hasonlítva figyelembe kell venni egy alapvető momentumot.

A „szolga–gazda” viszonyrendszer feltételezi az egyiknek a másiktól való anyagi függését. A felfogadó fizet, a felfogadott megdolgozik a béréért, és semmiképpen sem fordítva. Éppen ez a körülmény teszi lehetővé a felfogadott dolgozók feletti ellenőrzést. Amikor viszont a „gazda” keresetét a „szolga” állapítja meg, az előbbi nem bizonyul valódi gazdának, az utóbbi meg valódi szolgának.

A magas tisztségre megválasztott ember hozzáférést nyer a költségvetési pénzekhez és jogot azok tetszés szerinti elosztására. Bármennyit sivalkodjunk is, hogy az nem a saját pénze, hanem az adófizetőké, ő rendelkezik velük. Neki kell eldöntenie, ki kap belőle többet, ki kevesebbet, s ki marad hoppon.

Mindenki, aki kap a költségvetési pénzből, automatikusan anyagi függőségbe kerül tőle. Szó sem lehet semmiféle ellenőrzésről a részükről – a kenyéradónak nem lehet feltételeket szabni. És minél több a költségvetésből részesülő a választók körében, annál kevésbé hasonlít a választás a munkára való alkalmazásra.

A polgárok akkor fogadhatnak fel elnököt, polgármestert vagy seriffet, ha pénzügyileg függetlenek az államtól, maguk képezik a költségvetést, konkrét elképzelésük van arról, hogy keresetük mekkora hányada kerül a helyi vagy az államkincstárba, s mire használják fel azt. Csak ebben az esetben korrekt a választást a közszolgálatra való alkalmazáshoz hasonlítani.

Ha viszont azért szavaznak a jelöltre, hogy fizetést, nyugdíjat vagy szociális juttatást kapjanak tőle, ez az ember sosem lesz választói szolgájává. Az ilyen embert másként patrónusnak nevezik. Jól csengő, előkelő, antik szó ez. Így nevezték azt az előkelő és befolyásos rómait, aki szegényebb polgárokat vett védelmébe – a klienseket. Cserébe a védelemért a kliensek politikai támogatást biztosítottak a patrónusuknak.

A patronátus elemei sikeresen beépültek a modern demokráciába, különösen a posztszovjet térségben. Az adóztatás fejlődése olyan lehetőségeket teremt az államférfiaknak, amilyenekről a római patríciusok nem is álmodtak. Sokkal kényelmesebb kliensek egész seregét fenntartani az állam pénzén, mint egy korlátozott számú klientúrát pártfogolni a sajátjukon.

Áttérhet Ukrajna a patronátusról a tisztviselők felfogadására? Elméletileg igen.

Sajnos, az ilyesmi csak azzal a feltétellel lehetséges, hogy a költségvetési kiadásokat radikálisan csökkentik, a költségvetési kötelezettségeket nagymértékben korlátozzák, a büdzséből részesülők száma pedig nyilvánvaló kisebbségbe szorul, s nem lesznek képesek befolyásolni a választások kimenetelét.

Nyilván egy efféle forgatókönyv elfogadhatatlan napjaink ukrán társadalma számára. Ebben az esetben azonban értelmetlen ábrándozni a nép fegyelmezett szolgáiról és felfogadott menedzsereiről. Inkább lazítsunk, s élvezzük, amink van.

Végül is a patronátus teljességgel működőképes rendszer, amely kiállta az idő próbáját. Önök a patrónusra szavaznak a népgyűlésen, a patrónus pedig kezébe veszi a sorsukat, az asztaláról eteti önöket, s időről időre ingyenjegyet ajándékoz a gladiátorok küzdelmeire. Hát nem jó élet ez?