Az anyaország hangja

Az elmúlt néhány nap meglehetősen „termékenynek” bizonyult a kárpátaljai magyarságot, az ukrán-magyar kapcsolatokat érintő internetes publikációk vonatkozásában.

Olyannyira, hogy ha valaki győzte olvasni a sok betűt, egy pillanatra ráláthatott arra az óriási szakadékra is, amely a hivatalos kommunikáció, a közbeszéd és a közvéleményt formáló mindennapi ukrajnai hírfolyam között tátong.
Ezúttal nem az ukrán sajtó magyar vonatkozású írásait vettük górcső alá, hanem a „hivatalos” oldalt Bayer Mihály kijevi magyar nagykövet személyében, aki kárpátaljai látogatása során exkluzív interjút adott a mukachevo.net beregszászi tudósítójának. Előrebocsátom, hogy tisztelem és nagyra értékelem a diplomaták nehéz és sokszor hálátlan munkáját, illetve tisztában vagyok azzal is, hogy mennyi szabály és előírás korlátozza minden lépésüket, megnyilvánulásukat. De éppen azért, mivel az újságírót mindezek az előírások nem kötik, az olvasóban viszont több okból kifolyólag is komoly hiányérzet jelentkezhetett a cikk nyomán, talán nem árt, ha összeállítunk egy afféle „hiánykatalógust” mindarról, ami – természetesen szubjektív – véleményem szerint ebből az írásból – s úgy általában az ukrán-magyar közbeszédből is – kimarad, hiányzik. Egy ilyen lajstromot már csak azért is érdemes időről időre elkészíteni, mert más aligha végzi el helyettünk ezt a számadást – az ukrán sajtó egészen bizonyosan nem.
Az olvasót már az első, amolyan bemelegítő kérdés is meglephette, amelyben a cikket jegyző Olekszandr Vorosilov azt firtatta, hogy ezúttal mi a nagykövet kárpátaljai látogatásának célja. Megtudhattuk egyebek mellett, hogy Bayer Mihály előadást tartott az Ungvári Nemzeti Egyetemen a kelet-közép-európai energiabiztonság kérdéseiről, illetve „A Kárpátaljai Magyar Egyetemen Beregszászban ugyancsak örömmel találkoztam a tanulókkal, beszéltem az Ukrajna és az Európai Unió közötti kapcsolatokról”. Bizonyára egyszerű tévedés volt az újságíró részéről, hogy elírta a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nevét, ezért nem is rónám fel neki. Mindazonáltal érdemes megjegyezni, hogy a sajtóban általában azoknak az intézményeknek a nevét írják el, amelyeket ritkán említenek, illetve amelyeket nem tartanak igazán fontosnak. Azaz van még mit tennünk azért, hogy rábírjuk az ukrán újságírókat, adják meg a magyar intézményeknek ugyanazt a tiszteletet, amely az ukránoknak kijár tőlük.
Első alkalommal mégsem ettől támadhatott hiányérzete az olvasónak, hanem a magyar nagykövet előadásainak témáitól. Mert nyilvánvaló ugyan, hogy Magyarország az Európai Unió, s a szűkebb térség, Kelet-Közép-Európa része, de azért e tájon nem ártana azokat a változásokat is megmagyarázni a diákoknak – elsősorban az ukránoknak! –, amelyek Magyarországon az utóbbi három-négy évben végbementek, hogy legalább részben ellensúlyozni lehessen azokat az ukrán nacionalista beállítottságú híradásokat, melyek szerint mindaz, ami mostanság Budapesten történik, nem a határmódosítás nélküli nemzetegyesítés, hanem a magyar sovinizmus újjáéledése. Talán arra sem ártana rámutatni ezzel kapcsolatban, hogy minek tudhatók be a Magyarország elleni uniós támadások. Magyarán, a kárpátaljai magyar olvasó joggal érezheti úgy, hogy mostanság elsősorban nem az EU szorul prókátorokra Ukrajnában, hanem Magyarország, a magyarság.
Érthetően nem kerülhette meg az interjú az Ukrajna és az Európai Unió között heteken belül aláírni tervezett társulási szerződés kérdését, s az is nyilvánvaló, hogy Bayer Mihály kifejtette Budapest álláspontját: Magyarország támogatja Ukrajna európai integrációs törekvéseit és sajnálja, hogy az EU-ban ma nincs konszenzus ebben a tekintetben. A nagykövet ezzel összefüggésben emlékeztet, hogy Ukrajnának teljesítenie kell még egy fontos feltételt a társulási megállapodás aláíráshoz: megoldást kell találnia a Timosenko-kérdésre.
Botorság lenne Ukrajna európai integrációjának fontosságát kétségbe vonni, de az egyszeri kárpátaljai magyar olvasónak azért engedtessék meg, hogy sajnálja egy kicsit, amiért a szöveg szerint Magyarország feltétel nélkül támogatja Ukrajna uniós csatlakozását, s ha mégis léteznek feltételek ebben a kérdésben, azok egyedül a bebörtönzött ellenzéki vezető, Julija Timosenko szabadon bocsátására vonatkoznak. Hát mi, kárpátaljai magyarok nem szerepelünk ebben az egyenletben? – tehetnénk fel a kérdést joggal. Emlékezhetünk még rá, úgy három hete a Kárpátalja hetilap beszámolója szerint Kovács Miklós elnök a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Választmányának ülésén azt mondta: „A világpolitikai helyzet most kialakít egy olyan szituációt, amely remélhetőleg lehetővé fogja tenni, hogy a magyar kormányzat számunkra létfontosságú, komoly ügyeket tudjon napirendre tűzni”. Ezzel a KMKSZ lapja szerint az elnök „arra utalt, hogy a kijevi kormányzat EU-integrációs törekvéseinek támogatásáért cserében Magyarországnak követelnie kell – az itt élő magyar közösség jogos elvárásainak megfelelően –, hogy legyen végre Tiszamelléki járás, és a magyarság vonatkozásában is hajtsák vére a hatályos ukrán nyelvtörvényt”. Meglehet, nem feltétlenül a mukachevo.net az a fórum, ahol bármiféle erre vonatkozó magyar kezdeményezést vagy igényt be kellene jelenteni, de már az is jólesett volna, ha egyáltalán szóba kerülünk a téma kapcsán, ha a nagykövet legalább jelzi, hogy országa napirenden tartja a kárpátaljai magyarság jogos igényeinek kérdését.
Az újságíró következő kérdése: „Milyen aktuális kérdésekkel és problémákkal fordulnak önhöz Kárpátalján a magyar közösség képviselői?”
A válasz: „Elégedettséggel tölt el, hogy a magyar közösség itt az oktatási intézmények, kulturális szervezetek meglehetősen fejlett hálózatával rendelkezik. A mai problémák pedig, véleményem szerint, elsősorban az ukrán nyelv elsajátításához szükséges tankönyvek hiányával vannak összefüggésben. A magyar családok gyermekeinek tudniuk kell az állam, vagyis az ukrán nyelvet – ez kétségtelen tény. Azonban problémát jelent az oktatás módszertanának hiánya”.
Alább Bayer Mihály még hozzáteszi: „(…) Ám a gyerekek számára nagyon fontos, hogy különböző nyelveket ismerjenek. (…) Mert amikor elhagyod országod határait, majdhogynem senki vagy idegennyelv-ismeret nélkül. Kommunikáció nélkül lehetetlen üzleti tevékenységet folytatni, vagy egyszerűen csak elbeszélgetni a barátokkal. Ez értelemszerűen gyengévé, védtelenné teszi az embert”.
Az interjút készítő ukrán újságíró nem hagyhatta ki a „poént”, ezért közbevetette: „Felhozhatok egy ékes példát: kerestem a könyvtárat, ahol mai találkozónkra sor kerül, és a főiskola egyik hallgatója sem tudott válaszolni nekem, hogy hol is találom. Mint kiderült, különböző nyelveket beszélünk…”
Ezen a ponton engedtessék meg nekem egy, a témától némileg elrugaszkodó megjegyzés: érthetetlen, miként lehetséges, hogy az interjút készítő újságíró sokévi beregszászi munka után sem tudja, hol a főiskola könyvtára, holott szinte hetente megfordul az intézményben. Azt is felvethetnénk, hogy ugyanazon megfontolásból, amiért a magyaroknak kellene megtanulniuk ukránul, neki miért ne lehetne legalább a magyar alapjait elsajátítania, ha már egyszer magyarokkal kapcsolatos témákról ír? Valójában persze Kárpátalján mindenki sejti, hogy Olekszandr Vorosilovot mi vezérelhette: bevetett egy közhelyet, amely szinte minden Kárpátaljáról megjelenő ukrajnai tudósításban szerepel: a beregszásziak egyáltalán nem beszélnek ukránul, a beregszászi főiskola pedig az államnyelvet nem beszélő, s következésképp nyilván az államot sem igen tisztelő hallgatók fészke – ejnye-bejnye.
Sajnos, ritkán adódik rá lehetőség, hogy a sablonosan gondolkodó ukrán újságíróknak és olvasóiknak felhívjuk a figyelmét arra, hogy ha ukránul nem vagy csak rosszul beszélő diákokkal találkoznak, hát az elsősorban az ukrán oktatási rendszer csődjének a „gyümölcse”, s valójában nem azt kellene firtatni, hogy a magyar gyerekek miért nem akarnak megtanulni ukránul, hanem azt, hogy az állam miért nem törekszik úgy igazán erre. A mukachevo.net újságírója helyében nemcsak a „kuka” hallgatókat vettem volna észre, hanem azt is, hogy az alapítványi fenntartású beregszászi főiskola jelenleg az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény, amely kifejezetten a kárpátaljai magyar iskolák számára képez ukrán nyelv és irodalom tanárokat – ha már egyszer az állam a magyarság képviselőinek többszöri kérése ellenére sem hajlandó erre. Mellesleg az emberben makacsul él a gyanú, hogy az állami oktatási gépezetnek az a hanyagsága, amellyel ezt a témát kezeli, annak a jele, hogy nem tekinti a kárpátaljai magyarokat teljes jogú, illetve teljes értékű állampolgároknak. Egyszóval igaza van Olekszandr Vorosilovnak, különböző nyelveket beszélünk, és tovább rontja a helyzetünket, hogy sem megérteni bennünket, sem észrevenni a problémáinkat nem hajlandók azok, akiktől a gondok orvoslása függ.
De a kárpátaljai magyarságnak mostanság nem az ukrán nyelvtanulás silánysága az egyetlen – s nem is a legnagyobb – gondja. Szívesen olvasnánk egy ukrán nyelvű interjúban például arról a problémáról is, hogy nem tudjuk, mikor szűnik meg végre az emelt szintű érettséginél a kettős mérce, s érettségizhetnek a magyar fiatalok az anyanyelvükből is, illetve mikor veszik figyelembe az ukrán nyelv és irodalom érettséginél a magyar és az ukrán iskolát végzettek nyelvismerete közötti számottevő különbséget, hogy a magyar fiatalok ukrán társaikkal egyenlő eséllyel jelentkezhessenek az ukrajnai felsőoktatási intézményekbe. Ezen kívül bizonyára sokan olvasnának arról, hogy miért nem érvényesülnek a nyelvtörvény rendelkezései a magyarság vonatkozásában, ha egyszer a jogszabály hatályba lépett, vagy arról, hogy mi a helyzet a magyarság érdekérvényesítési lehetőségeivel a választásokon.
A legkomolyabb hiányérzete mégis talán attól támad az embernek, hogy nem került szóba a kettős állampolgárság kérdése, miközben mostanság még a csapból is ez a téma folyik. Érdekes, hogy annak a portálnak az újságírója, amely egyébként szívesen foglalkozik a kettős állampolgársággal (illetve amely rendszeresen cikkezik arról is, hogy Ukrajnában vállalkozások hirdetik pénzért a magyar állampolgárság megszerzését), amikor megadatik neki, hogy az egyik legilletékesebb személytől kérjen választ a kérdéseire, fel sem veti a témát.
De hiszen – inthet le az olvasó –, megmondta Olekszandr Vorosilov, hogy különböző nyelveket beszélünk: a jelek szerint egyet, amikor a hivatalos ukrán-magyar államközi kapcsolatok kerülnek szóba, s egy másikat tartunk fenn „belső”, ukrajnai használatra, amikor a kárpátaljai magyarokról, az állítólagos szeparatizmusukról van szó, amelyen megengedhető úgy emlegetni az ukrajnai magyarokat, mint az ország potenciális ellenségeit, de legalábbis mint gyanús elemeket.
Az olvasó talán elnézi nekünk, ha ezen a ponton ismét elkanyarodtunk Bayer nagykövet interjújának ismertetésétől, de az ember nem tehet úgy, mintha nem venné észre, hogy miközben az EU az ukrán ellenzék vezetőjének szabadon bocsátásáért küzd, bizonyos jelekből ítélve éppen ennek az ellenzéknek a sajtója sóvárog a leginkább a kettős állampolgárság betiltása, s a kettős állampolgárok megbüntetése után. (Lásd például az ellenzékinek számító 5канал hírcsatorna egy minapi összeállítását a témáról, amelynek leiratát a zakarpattya.net.ua portál is közölte.) Ez is egyike azon témáknak, amelyekről feltétlenül és nyíltan beszélnünk kellene ukrán-magyar viszonylatban, mert aligha oldódnak meg a gondok pusztán attól, hogy nem veszünk róluk tudomást.
Igen tanulságos ebből a szempontból, hogy miként kerülnek szóba a vizsgált interjúban az ukrán-magyar konfliktusok a mukachevo.net újságírója részéről.
„Kárpátalján időről időre nézeteltérések alakulnak ki politikai alapon, amelyeket nemzetiségek közötti konfliktusokként tálalnak. Így például a magyarok intoleranciával vádolják a Szvoboda politikai egyesülést. Véleménye szerint kinek előnyösek ezek a konfliktusok?” – fogalmaz az újságíró, amivel a nemzetiségek közötti konfliktusokat mindjárt politikai „nézeteltérésekké” fokozza le, s hallgatólagosan azt sem zárja ki, hogy akár magyar érdek is lehet a konfliktusok szítása.
Bayer Mihály természetesen elmondja, amit ilyenkor egy nagykövetnek el kell mondania, például rámutat, hogy „A társadalmi életet Kárpátalján évszázadokon keresztül a különböző nemzetiségi kisebbségek békés együttlétezése jellemezte. Magyarország ennek az egyensúlynak a megőrzésére törekszik – ez áll érdekünkben. S ha észrevette – soha nem bocsátkoztunk hasonló vitákba. És soha nem szólítottuk fel arra a magyar közösség tagjait, hogy hagyják el szülőföldjüket, hanem arra, hogy itt keressék a boldogulást. Mert ez az a része a lakosságnak, amely jelentős és pozitív szerepet játszhat az országuk európai integrációjában. (…) Éppen ezért nem egészen világos – és erről nyíltan beszéltem a Szvoboda vezetőinek –, hogy miért alakulnak ki az efféle konfliktushelyzetek. (…) Úgy gondolom, hogy ez nem szolgálja Ukrajna érdekeit, és következésképpen nem segíti elő kétoldalú kapcsolataink fejlődését. Bár az országaik közötti kapcsolatok napjainkban csodálatosan fejlődnek. És nem gondolom, hogy az ilyen mesterséges konfliktusok az utunkba állhatnak. (…)”
„Úgy véli, hogy ezek a konfliktusok csupán mesterséges politikai intrikák és érdekek?” – feszegeti tovább a témát Olekszandr Vorosilov.
„Én nem így gondolom, egyszerűen konstatálom a tényeket. És nagyon örülök annak, hogy az utóbbi időben semmilyen hasonló probléma nem merült fel. Például Ungváron abbahagyták Petőfi (az emlékmű) kardjának letörögetését. Nagyon remélem, hogy a jövőben nem lesz több magyarellenes provokáció. Hiszen maguk a magyarok ezt nem kívánják, soha nem provokálnak ki egyetlen konfliktust sem, és bizton állíthatom, hogy a jövőben sem tervezik ezt tenni. De megelőzni a konfliktushelyzeteket – ha azok valaki számára előnyösek Ukrajnában – a kormányunk nem képes. Ez nem áll módunkban…” – hangzott Bayer Mihály válasza.
A nagykövet úr igen szépen fogalmazta meg, hogy ukrán polgártársainknak a saját háza táján kellene körülnézniük, ha arra kíváncsiak, miért követik egymást a magyarellenes incidensek Kárpátalján. Miután azonban e sorok íróját nem kötik a diplomácia írott és íratlan szabályai, bátran hozzáteheti, amit szerinte nem lenne szabad elhallgatni. Mert igaz ugyan, hogy az utóbbi időben elmaradtak a támadások a vereckei honfoglalási emlékmű és az ungvári Petőfi-szobor ellen, ám ezt valószínűleg elsősorban annak tudhatjuk be, hogy magyarországi támogatással térfigyelő rendszert építettek ki mindkét helyszínen. Ugyanakkor jusson eszünkbe, hogy idén március 15. tájékán Ungváron több ünneplő magyar csoportot megtámadtak ismeretlenek, akiknek a kilétét azóta sem derítette ki a rendőrség, nem sokkal később, áprilisban felgyújtották Petőfi beregszászi szobrát, majd júliusban a KMKSZ használaton kívüli beregszászi irodáját is.
Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy amikor a kárpátaljai magyarság nem lépett fel elég hatékonyan érdekeinek védelmében, nem beszélt azokról nyilvánosan, az soha nem problémái megoldását eredményezte, hanem általában a helyzet további romlásához vezetett. Ezért nemigen tehetünk mást, mint hogy valahányszor lehetőség adódik rá, megfogalmazzuk problémáinkat, követeljük azok megoldását, hangot adunk a tiltakozásunknak. Sajnos a mi hangunk gyenge ahhoz, hogy eljusson Kijevig, néha még Ungváron vagy Munkácson is hajlamosak úgy tenni, mintha nem értenék, mit mondunk. Ezért követjük mindig nagy érdeklődéssel az anyaország képviselőinek megszólalásait, hiszen az ő hangjukat nagyobb eséllyel hallják meg az illetékesek.
Hét
Kárpátalja.ma