Dr. Markó György beszéde a beregszászi 1956-os emlékmű avatásán

Gyermekkoromban sokat meséltek nekem nagyszüleim 1956-ról. Nem a forradalomról, az nem lett volna biztonságos, hátha a gyerek elkottyant valamit a hallottakról az iskolában.
Az 1956 márciusában szülővárosomat, Baját fenyegető jeges árvízről szóltak a történetek. Én két éves voltam akkor, érthetően nem emlékezhettem az eseményekre. Az 1956-os forradalomról is csak felnőtt fejjel, levéltárosként dolgozva, az iratokat tanulmányozva szereztem ismereteket.
De bennem azóta is összekapcsolódik ez a két történet. Az árvíz azt szimbolizálja, hogy a természet erőt ideig – óráig le lehet igázni, de még a megzabolázottnak hitt folyó is képes átszakítani a gátakat. Hasonló a helyzet az emberi közösségek esetében is, amikor az elfojtott feszültség idővel robbanásban tör ki.
1955-1956. tele rendkívül kemény volt. Vastag hótakaró borította a földeket, a Duna és a többi folyó is befagyott. De – kis költői túlzással – ezzel a dermesztő képpel jellemezhetjük a kommunista diktatúrát is, jégpáncél borította még az emberi szíveket is.
Azután kora tavasszal megindult egy hirtelen olvadás és a lehullott jelentős csapadék jeges árvizet okozott. A befagyott Dunán kialakult jégtorlasz felduzzasztotta az árhullámot, amely március 11-14. között a Baja körüli folyószakaszon több helyen átszakította a hevenyészett gátakat.
A szovjet diktátor, Sztálin halála után megindult egy bizonyos fokú enyhülés a szovjet típusú diktatúrákban, így Magyarországon is. Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt több fontos lépés történt ebbe az irányba, de ettől még a diktatúra diktatúra maradt. Kiengedték a rabokat az internáló táborokból, de a rettegett Államvédelmi Hatóság továbbra is állam volt az államban. Hazatérhettek a kitelepítettek korábbi lakhelyükre, de nem kapták vissza korábbi tulajdonukat. Szavakban elítélték a sztálini személyi kultuszt, miközben a hatalomgyakorlás módja a régi maradt. Ráadásul Nagy Imre eltávolítását a miniszterelnöki pozícióból egy „keményvonalas” visszarendeződés követte. A korábban látszólag enyhülő felszín alatt tovább gyűlt a feszültség.
Az ország szovjetizálása során ugyanis szinte minden társadalmi réteg érdekeit sérelem érte. A háborús felkészülés jegyében erőltetetten létrehozott nehézipar elszívta a fejlesztési forrásokat. Nem lettünk a „vas és acél országa”, de sikerült tönkretenni a korábban magas színvonalú mezőgazdaságot. Az 1945-ös földreform során parcellákhoz jutott falusi gazdálkodókat erőszakoltan termelőszövetkezetekbe kényszerítették, a módosabb gazdákat kuláknak minősítve üldözték. Széles tömegek életszínvonala nem érte el a világháború előtti szintet. A Sztálin halála utáni gyakori politikai irányváltoztatások hiteltelenné tették a pártvezetést, elbizonytalanították a hatalom támaszai, a Magyar Néphadsereg és a gyűlölt államvédelmi szervek állományát.
Így jutott el az ország a forradalom kirobbanásához 1956. október 23-án. A tüntető tömeg először békés módon követelt társadalmi változásokat. Amikor a megrettenő hatalom fegyverrel lépett fel ellenük, akkor a tüntetés felkeléssé alakult át. Másnap pedig a szovjet csapatok beavatkozásával a felkelők szabadságharcosokká váltak, hiszen egy nagyhatalom agressziójával szemben kísérelték meg kivívni az ország függetlenségét.
Ezekre a napokra emlékezünk most itt Beregszászon. 1956-ban a kommunista diktatúra és a kisebbségi lét kettős szorításában élő kárpátaljai magyarok lélegzetvisszafojtva követték az események alakulását. Saját sorsuk jobbra fordulását várták, remélték az anyaország forradalmának győzelmétől. De ők voltak az elsők, akik látták a forradalom eltiprására érkező újabb és újabb szovjet csapatokat. A vereség után pedig a deportáltakat szállító vonatszerelvényeket, hiszen több ezer felkelőt, de sokszor csak az utcán összeszedett civilt hurcoltak a szovjet államvédelmi szervek Ungvárra és egyéb börtönökbe. De a megtorlás lesújtott azokra is, akik Kárpátalján szóval, vagy tettel kiálltak a magyar forradalom mellett. Évtizedeket kellett várni, hogy az ő históriájukról magyar és ukrán történészek jóvoltából igaz és pontos adatokat kaphassunk.
Adózzunk tehát tisztelettel 1956 igazi hőseinek, a pesti – és persze a vidéki – srácoknak, akik nem is tudták akkor, hogy történelmet írnak helytállásukkal. Hiszen az első napok városi harcaiban megalázták a szovjet csapatokat, vereséget mértek a világ egyik legerősebb hadseregére. A túlerő, a hitszegés, a külső támogatás elmaradása miatt ez a forradalom és szabadságharc elbukott, és a vereséget szörnyű megtorlás követte.
1956-ban Magyarország mégis példát mutatott a világnak. Megmutatta, hogy vannak helyzetek, amikor a biztos vereség tudatában is vállalni kell a harcot szabadságunkért, függetlenségünkért.
Most itt Beregszászon közös ügyünkre emlékezünk. Közös múltunkra, amikor nemzedékeknek kellett egy diktatúra viszonyai között élni, amikor a változás reményét sokáig csak a magyar forradalomra való emlékezés éltethette. Köszönet illeti a beregszászi városi hatóságok, a magyar szervezetek, az itteni magyar konzulátus munkatársait, vezetőit, hogy alkalmat adtak a közös tiszteletadásra és emlékezésre.

Dr. Markó György

Az emlékmű avatásáról szóló cikkünket ITT olvashatják.