Hogyan váljunk sünné, avagy lehetséges-e az „ukrán csoda”?

A probléma nem abban áll, hogy rászuszakoljuk Ukrajnára a siker kész modelljét, amely valahol Koreában bevált: ez már csak azért sem lehetséges, mert túl kevés hozzá a koreaink – állítja a Dzerkalo tizsnya hetilap internetes változatában megjelent, s most olvasóink figyelmébe ajánlott írásában Volodimir Dubrovszkij közgazdász.

Az utóbbi húsz évben minden intellektuális vita arra vonatkozóan, hogy „Milyenné formáljuk Ukrajnát ahhoz, hogy »bekövetkezzék a gazdasági csoda«”, amelyeknek a tanúja lehettem, előbb-utóbb vagy a külső tényezőbe, vagy a nemzeti mentalitás, kultúra és egyéb alapvető dolgok sziklatalajába ütközött. Azaz zsákutcába jutottak, mert úgy tartják, hogy sem a földrajzi adottságokat, sem a nemzeti karaktert nem lehet megváltoztatni. Mellesleg, ha minden annyira reménytelen volna, a ma a siker példáiként emlegetett országok többsége egyszerűen nem is létezne vagy nyomorúságosan tengődne. Egyébként a példák nem sokat bizonyítanak: minden szegény ország a maga egyedi módján szerencsétlen, s nehéz komolyan venni a felhívásokat, hogy váljunk koreaiakká. A „tranzitológia”, vagyis annak a tudománya és módszertana, miként lehet „dámába vinni” a bábut (a dámajáték egyik célja, hogy a játékos a maga bábujával mielőbb elérje a táblán az ellenfél leghátsó sorát, miáltal az a bábu dámává válik, amely szabadabban mozoghat, léphet és üthet hátrafelé is – a szerk.) csupán az út elején tart, s egyelőre ugyancsak képtelen valamennyire is pontos javaslatokat megfogalmazni. Valami azért már körvonalazódik a távolban.

Nemzetközi összehasonlításban gazdasági földrajzunk egyszerűen csodásan fest: van tengeri kijáratunk, hosszú határunk fejlettebb országokkal. Sőt, a geopolitikai, civilizációs választás lehetősége sem veszett el, mivel az Ukrajnában érdekeltségekkel rendelkező globális játékosok erői összevethetők és ellentétes irányultságúak. De ha nem lennének a tisztán hazai problémák, Ukrajna minden bizonnyal az európai kereskedelmi tér része lenne már. Ezért a külső tényező alárendelt szerepet játszik a nemzeti karakterhez és a rá épülő intézményekhez képest.

Általában ezen a ponton tárja szét mindenki a karját, s idézik fel a bölcs bagoly történetét, aki azt tanácsolta az egereknek, hogy változzanak sünökké. Pedig kár!

Hiszen a probléma nem abban áll, hogy rászuszakoljuk Ukrajnára a siker kész modelljét, amely valahol Koreában bevált: ez már csak azért sem lehetséges, mert túl kevés hozzá a koreaink. De nincs is rá szükség, mert ha jobban megfigyeljük, minden „csodának” (olasznak, németnek, szingapúrinak, grúznak…) megvan a maga sajátossága. Egyedül a piacgazdaság alapelvei közösek valamennyiüknél – a tulajdonjog, a konkurencia, a vállalkozás szabadsága – az egyedi megközelítéssel kombinálva. Képletesen szólva, az ideális öltönynek nadrágból és zakóból kell állnia, minden egyéb tekintetben a kliens alakjának és ízlésének megfelelően varródik.

E logika szerint végeredményben minden sikeres nép a saját versenyhelyzetbeli előnyeit érvényesíti, melyek nemzeti karakterének pozitív erényein alapulnak. A fanatikusan fegyelmezett koreaiak a tömegtermelésben értek el sikert, a pedáns és ügyes kezű németek a gépészetben és precíziós technológiákban, a kreatív (és – értelemszerűen – egyáltalán nem fegyelmezett) olaszok a dizájnban, a vállalkozó szellemű amerikaiak a találmányok hasznosításában és a kockázatkezelésben…

Ezért az első kérdés, amelyet érdemes megvizsgálni: milyen az ukrán nemzeti karakter? Mi benne a pozitív? És főleg: globális viszonylatban milyen versenyelőnyt képesek biztosítani népünknek legjobb vonásai?

Ezután azonban óhatatlanul fel kell tenni egy nehezebb kérdést is: konkrétan mi akadályozza meg ezeknek a pozitív tulajdonságoknak az érvényesülését? Egyéb, nem kevésbé alapvető nemzeti sajátosságok? A történelmi emlékezet? Eltévelyedések és előítéletek? Vagy például egyszerűen csak az irányítási struktúra? És érdemes-e keresni a válaszokat, ha a felsoroltak közül semmin sem lehet változtatni? Valójában ez nehéz ugyan, de lehetséges.

Bármelyik társadalomban van „irányítási alrendszer”, elit, amely bizonyos elvek mentén lezajló szelekció útján formálódik, ezért radikálisan különbözhet a társadalom többi részétől, mint például a XIX. századi orosz értelmiség. Ugyanakkor az azon belül kialakuló érdekek, meggyőződések és játékszabályok igen jelentős mértékben befolyásolják bármelyik társadalom karakterét.

Például azok az emberek, akiknek a viselkedése legalább valamelyest közelít a homo economicuséhoz, jelentéktelen kisebbséget képeznek bármelyik populációban; arról pedig szó sincs, hogy egy háztartás vagy akár vállalatok is képesek volnának maximalizálni a nyereséget, ehhez egyszerűen hiányoznak a szükséges információk. Ennek ellenére az ezen az absztrakción alapuló elméletek és modellek egészen jól leírják a valóságot! Nelson és Winter ezt is, azt is a versenyképes kiválasztódással magyarázták: csak azok válnak vállalkozóvá, akik tőkefelhalmozás révén igyekeznek megvalósítani önmagukat, s közülük is csak azok maradnak talpon az üzleti életben s határozzák meg de facto a gazdaság viselkedését, akiknek valóban sikerül maximalizálni a nyereséget az intuíció, a szerencse, a sikeresen megválasztott procedúrák vagy bármi egyéb által. Az a gazdaság, amelyben a kiválasztódás nem működik vagy más kritériumokon alapszik, nem viselkedik úgy, mint a piacgazdaság.

Nagyon fontos, hogy az irányítási alrendszernek Ashby elvével összhangban nagyobb változatossággal kell rendelkeznie, mint az irányítottnak. Filozófiailag általánosítva ezt a matematikai állítást elmondható, hogy az elitnek nagyobb választási lehetősége van, mint a társadalom fennmaradó részének, és következésképpen képes (bizonyos fokig) kizökkenteni azt a megszokott kerékvágásból. A legsikeresebb példa erre valószínűleg Lee Kuan Yew és kortársai, a legfrissebb és legközelebbi pedig Mihail Szaakasvili és csapata. Igaz, nem minden efféle példa egyformán vonzó: gondoljunk Alberto Fujimorira Peruban, a bolsevikokra, a fasisztákra vagy a nácikra.

Szerencsére vagy sajnos a mi jelenlegi elitünk képtelen bárkit bárhová vezetni – erőtlen, megvesztegethető és mélyen megosztott. Ezt az elitet azonban a nemzeti karaktertől eltérően meglehetősen gyorsan és gyökeresen le lehet cserélni. Elegendő megváltoztatni kiválasztódásának elveit – amihez válsághelyzetben legfeljebb néhány hónap vagy éppenséggel nap szükséges –, s az elit néhány év alatt megújul, néha a felismerhetetlenségig megváltozik. Éppen így teremtődnek meg a „csodák” előfeltételei.

Az efféle „forradalom” szemléletes példáját produkálta az ukrán ipar az ezredfordulón. „Irányítási alrendszere” a „vörös igazgatók” képében tehetetlennek bizonyult a történelmi kihívással szemben. Körülbelül ugyanúgy, mint a jelenlegi ukrán elit általában. Holott a helyzet rendíthetetlennek látszott: népszerű volt a „honnan vehetnénk másokat” érv, „A vállalkozások gyors felmérése” szerint pedig 1997-ben az igazgatók átlagos hivatalban töltött ideje a duplája volt a független ukrán államiság, s így az ilyen-olyan reformok életkorának. Ezen idő alatt a vezetőknek alig valamivel több, mint 10 százaléka lett lecserélve, ami kevesebb, mint a nyugdíjazásból adódó csökkenés. Ugyanennyien a vállalataik szerencséjére tehetséges vállalkozóknak bizonyultak. A többiek sikeresen blokkoltak minden kísérletet a kiválasztódási mechanizmus megváltoztatására. Ennek eredményeként a gazdaság nem reagált a piaci ösztönzőkre és feltartóztathatatlanul zuhant a privatizáció ellenére is.

Azonban 1998-ban válság következett be, amely lehetővé tette az üzleti-igazgatási csoportok számára, hogy végérvényesen két vállra fektessék a „vörös igazgatókat”, s ezáltal megnyílt a lehetőség a kiválasztódásra, még ha az nem is volt mindig a leghatékonyabb. A következő öt év során (ugyanazon felmérés adatai szerint) több mint duplájára nőtt a megújulás üteme. Ráadásul a legvonzóbb vállalatoknál, amelyek elsőként kerültek az „oligarchák” érdekszférájába, ez az ütem még gyorsabb volt. Az eredmény az előállított áruk versenyképességének hirtelen növekedése volt, s végső soron abbamaradt a zuhanórepülés. Eközben Oroszországban a cserefolyamat korábban ment végbe, s mélyebbre hatolt, következésképpen kisebbnek bizonyult a visszaesés és gyorsabban újrakezdődött a növekedés. Másrészről a mezőgazdaságban az irányítás sokkal lassabban újult meg, s ennek megfelelően alakultak az eredmények. De akárhogyan is, történelmi viszonylatban jelentéktelennek számító három-öt év alatt iparunk arculata minőségileg megújult az új elvek szerint, s az eredmény egy növekvő (bár nem olyan gyorsan, mint szeretnénk) gazdaság lett.

Természetesen nem minden ilyen egyszerű, hiszen a kiválasztódás elveit jelentős mértékben ugyanazok a kultúrában és mentalitásban gyökerező intézmények határozzák meg. Itt azonban nem tanácsos alábecsülni azoknak a meggyőződéseknek és eszméknek a szerepét, amelyek nem kis mértékben határozzák meg az intézményeket és a politikát. A Rensselaer intézet kutatói éppen a közelmúltban bizonyították be, hogy a lakosság 10 százaléka, mely őszintén és mélyen meg van győződve egy bizonyos eszme igazáról, kellően realisztikus feltételek esetén igenis képes társadalmi konszenzust kialakítani ezen eszme körül. Számtalan történelmi példa van erre: az amerikai „alapító atyák”, az első keresztények, a bolsevikok, de bizonyos mértékig még Ukrajna függetlenségének hívei is 1991-ben ugyanilyen meggyőződéses kisebbséget – committed minorities, amint a fenomént a nagy port felvert munka szerzői elnevezték – alkottak.

Mellesleg a valóságban különböző csoportok versengenek az agyakért és lelkekért, s végeredményben azok nyernek, akik képesek mélyebben kifejezni a többség alapvető törekvéseit. Bár éppen e tekintetben igen tág tér kínálkozik a különféle variánsok számára, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a szociológusok adatai alapján polgártársaink fele, vagy még annál is többen készek egyszerre egymást kizáró eszméket támogatni.

Ily módon meg lehet kísérelni leírni az egész ország „szerkezetátalakításának” stratégiáját: meg kell próbálni kipuhatolni Ukrajna lehetséges jövőbeni versenyelőnyeit; megfogalmazni az eszméket, amelyek lehetővé tennék az érvényesítésüket; eljuttatni ezeket az emberekhez oly módon, hogy rezonáljanak azokkal a bizonyos nemzeti vonásokkal, amelyeken ezek az előnyök alapulnak; megfertőzni ezekkel az eszmékkel a társadalmat, s végül erre alapozva megváltoztatni az elit kiválasztódásának bizonyos elveit és mechanizmusait. Szükség esetén ismételgessük mindezt addig, míg be nem következik a „csoda”.