Homályos átvilágítás

Mi az a lusztráció, mire való és kinek jó?

Talán kezdjük ott, hogy a kifejezés a latin lustrum szóból ered, amely az idegen-szavak.hu meghatározása szerint valaha a bűntől, bűnösségtől vagy tisztátalanságtól való megszabadulással összefüggő vallási ceremóniát jelentette. Az elmúlt évtizedekben, így a kilencvenes évek kelet-európai rendszerváltásait követően a kifejezés politikai tartalmat nyert, s ebben az értelemben egy adott személy múltjának átvilágítását jelenti. Jelentősebb társadalmi fordulatok, átrendeződések esetén akár átvilágítási, azaz lusztrációs törvényt is elfogadhatnak az előző rendszer híveinek, tisztségviselőinek a közéletben aktív személyeknek az átvilágítására, azaz ellenőrzésére, múltjuk feltárására, amelynek alapján esetenként a közéletben való részvételét is korlátozhatják az érintetteknek.

A lusztráció nemzetközi megítélése nem egyértelmű. A németek például 1990-ben az ország újraegyesítésekor belevágtak, s kutathatóvá tették a hírhedt német titkosszolgálat, a Stasi valamennyi aktáját, miáltal egy csapásra kiderült, hogy kinek volt köze az előző diktatórikus rendszerhez, s gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy ezek az emberek visszaszivárogjanak a közéletbe.

Magyarországon más utat választott a rendszerváltó elit, nem vállalták fel azokat a társadalmi kataklizmákat, amelyeket az ÁVH titkainak feltárása esetleg okozhatott volna, illetve más megközelítésből, talán a régi elit szőtte át annyira a társadalmat, hogy képes volt megakadályozni a lusztrációt. Sokan, előszeretettel mondogatták, hogy ez volt a békés rendszerváltás ára. Egyesek szerint a magyar társadalom bajai nem kis részben abból adódnak, hogy két évtizeddel ezelőtt elmaradt a megtisztulás, nem rekesztették ki a közéleti folyamatokból az állampárt egykori híveit, mások viszont úgy vélik, Magyarország nem volt abban a helyzetben, mint az NDK, amely az NSZK-nak köszönhetően különösebb megrázkódtatások nélkül át tudott esni egy ilyesféle elitváltáson.

Anélkül, hogy állást foglalnánk ebben a vitában, jegyezzük meg, hogy a kis balti államokban, melyeknek nincs „nagytestvérük”, ráadásul Oroszország is nyomás alatt tartotta őket, sikerült végrehajtani az átvilágítást. Sőt, ennél tovább is mentek: egy bizonyos rang felett volt szovjet titkos ügynökök és pártvezetők nem tölthettek be köztisztviselői állást. Sokan ezzel magyarázzák a három kisállam későbbi sikerét. Talán így is van. Annyi bizonyos, hogy náluk utóbb nem ostromolta meg senki az állami televízió székházát, mint Budapesten, s a kijevi Majdan hagyománya sem ismert.

Talán mondanom sem kell, hogy Ukrajnában sem volt átvilágítás a kilencvenes években. A lusztráció most legutóbb a kijevi Majdan tüntetőinek követelései között bukkant fel a télen – azaz jó 20 évvel a rendszerváltást követően –, s szinte kizárólag a Janukovics-rendszer híveire vonatkoztatva. Akik Janukovics elüldözésére nem csupán hatalomváltásként, hanem rendszerváltásként tekintettek, javarészt belátták, hogy a rendszer nem a semmiből hullott az ukránok nyakába, sőt azt is készek voltak elismerni, hogy a bajok még az eredeti, 2004-es Majdan idején kezdődtek, többek között éppen a lusztráció elmaradásával Leonyid Kucsma, akkor leköszönő elnök híveinek körében. A legtöbben azonban – miután elmagyarázták nekik a szó jelentését – mégis leginkább a „Nagy Számonkérésként” tekintettek a lusztrációra, arra a valamire, amellyel minden sérelmet orvosolnak majd, ha győz a „forradalom”.

A lusztráció követelése attól a pillanattól hangzott egyre sürgetőbben az utcai tüntetők részéről, hogy a politikusok február 21-e táján – amikor Janukovics megszökött Kijevből – elvonultak a parlamentbe hatalmat váltani, s a Majdan harcosai egyre gyanakvóbban figyelték, mi történik a Rada üléstermében és a kormányhivatalokban. Csak hát a politikusokat nem lehet állandóan kézen fogva tartani. Emlékezhetünk, hogy a koalíciós kormány tagjait még „kihurcolták” a Majdanra bemutatni a tüntetőknek, mielőtt Jacenyuk miniszterelnök a parlament elé terjesztette volna a kabinet névsorát, utóbb azonban a legtöbb személyi döntést már zárt ajtók mögött hozták, akárcsak korábban.

Valljuk be, az országban kialakult válság, illetve az állandósult orosz fenyegetés csöppet sem kedveznek a megfontolt államépítésnek, az is bizonyos azonban, hogy a Janukovics szökése óta eltelt bő egy hónap vajmi keveset mutatott fel abból, miként képzeli a jelenlegi kormányzat az új, európai jövőt. Amit nap mint nap tapasztalunk, az leginkább egy kapkodva, hol a körülmények kényszerétől, hol a hozzá nem értéstől sután végrehajtott banális hatalomváltás jegyeit mutatja, mely sem az alapelvekben, sem a módszerekben nem tér el gyökeresen attól, amit a korábbi években tapasztalhattunk. Vagyis egyelőre csak a hatalomváltás a biztos, a rendszerváltás még nem.

Vegyük például a rendőrséget. Arszen Avakov belügyminiszter kinevezését követően mindjárt nekilátott a rendőrség megtisztításának. Leváltott számos minisztériumi vezetőt, továbbá valamennyi megyei rendőrparancsnoknak is mennie kellett. Ám miközben a helyi hatóságok, valamint a lakosság összetett kézzel könyörgött Kijevnek, hogy a rendőrség mielőbb térjen vissza az utcákra és végezze a dolgát, a tárcavezetőnek szembesülnie kellett a ténnyel, hogy alig tud kinevezni valakit a leváltott parancsnokok helyére. Bizonyára szakmai problémák is felmerültek „válogatás” közben, de a nyilatkozatokból érzékelhető volt: a legnagyobb gondot mégiscsak az jelentette Avakov számára, hogy a Majdan elvárásainak megfelelően olyan szakembereket kellett találnia a meglévők között, akik semmiképpen nem hozhatók összefüggésbe a Janukovics-rezsimmel. Vagyis személycserék történtek, de a rendőrség személyi állománya nemigen változott. (Szakértők emlékeztetnek, hogy a rendvédelmi szerveknél kialakult helyzetért nem Avakov és nem is egyedül Viktor Janukovics a felelős, hiszen még korábban meghonosodott az országban az a gyakorlat, hogy a narancsos vagy egyéb aktuális kormányok hatalomra kerülve szinte a járási vezetők szintjéig lecserélték a rendőrség teljes vezetői gárdáját, ami nemcsak szakmailag, de erkölcsileg is rendkívül romboló hatású volt.)

Ez lenne a lusztráció? Nem, jelezte Avakov a sajtónak, ez még csak egy előzetes szűrés volt, amelyet később egy újabbnak, még alaposabbnak kell követnie, méghozzá társadalmi kontroll mellett. De ha lusztrációtól függetlenül is szűrni lehet az állományt, mi szükség az átvilágításra?

Úgy tűnik, a miniszteri kabinet a napi gondok szorításában sokszor csak lohol az események után. Jegor Szobolev vezetésével létrehoztak ugyan egy lusztrációs kormánybizottságot, minap azonban meggyőződhettünk róla, hogy a kormánynak csak igen homályos elképzelései lehetnek arról, valójában mi is a szándéka az átvilágítással.

Néhány napja Szobolev kijelentette a zn.ua portál beszámolója szerint, hogy a bizottságban úgy látják, a parlamentnek mindenekelőtt azoknak az embereknek a „lusztrálásáról” kellene határoznia, akik „felelősek a vérért a Függetlenség terén a békés tiltakozó megmozdulások idején”. Szobolev hangsúlyozta, hogy a kormány által előterjesztett törvény életfogytiglan megtiltaná állami hivatal betöltését és a választásokon való indulást az olyan személyeknek, mint Viktor Janukovics, Andrij Kljujev, az elnöki adminisztráció volt vezetője, Jelena Lukas volt igazságügyi miniszter, Viktor Psonka menesztett legfőbb ügyész vagy Vitalij Zaharcsenko egykori belügyminiszter. Hozzátette: a bizottság támogatja az igazságügyi minisztérium kezdeményezését, hogy menesszék, és öt évre tiltsák el a bírói tevékenységtől azokat a bírákat, „akik fedezték a terrort a Majdan idején”.

Az utalás a bírákra jelzi, hogy miközben a bizottság még az ország volt első számú vezetőinek „lusztrálásán” kotlik, a belügyminisztériumhoz hasonlóan a többi tárcánál is javában folyik már a hatalomváltáskor megszokott kádercsere, amelyet azonban most megnehezítenek a Majdan és a közvélemény „lusztrációs elvárásai”. Miután a parlament nem foglalt még állást ez ügyben, a minisztériumok és kormányhivatalok rögtönözni kénytelenek, például az egészségügyi tárcánál átvilágító bizottság felállításáról döntöttek, ha hinni lehet a sajtóhíreknek.

A napi hírekből a hozzáértőknek feltűnt, hogy a lusztrációs bizottság nem az alapoknál kezdte a munkát, azaz nem rögzítette egyértelműen a kereteket: kikre terjedjen ki az átvilágítás, ki végezze, milyen „bűnöket” vegyenek figyelembe, miként szankcionálják azokat, s nem utolsó sorban: milyen jogszabályok alapján. Magyarán: egyelőre amolyan sóhivatalként téblábol a testület, amiből egyesek arra következtetnek, hogy a kormány számára nem prioritás a téma.

Elemzők, közírók, közéleti személyiségek felhívják a figyelmet, hogy számos állami intézményben az új vezetők mellett olyan emberek kerülnek kulcspozíciókba, akik az előző hatalom idején is magas posztokat töltöttek be. Ez részben elkerülhetetlen, mondhatnánk, hiszen az állam irányításához politikusok mellett szakemberekre is szükség van, akik köztudottan aranyat érnek, csakhogy köztük vannak többek között azok is, akik közreműködtek a Janukovics-rezsim idején elszaporodott korrupciós sémák működtetésében. Ráadásul nemcsak azokat kellene elszámoltatni, vélik nagyon sokan, akik az államkincstár kifosztását lehetővé tevő dokumentumokat hivatalnokként aláírták, hanem azokat is, akiktől utasítást kaptak erre, illetve akik e rendszer haszonélvezői voltak. Ezen a ponton azonban – úgy tűnik – ismét a kormányzati eltökéltség hiányába ütközünk, pontosabban továbbra sem tudjuk, mi a kormány szándéka.

Az is kérdéses, hogy ez a mindenre és mindenkire kiterjedő igazságszolgáltatás valóban a lusztráció „műfajába” tartozik-e egyáltalán. Hiszen amennyiben törvénysértés történt, azt az ügyészség és bíróság lusztráció nélkül is vizsgálhatná. Persze ehhez előbb az ügyészeket és a bírákat is át kellene világítani, vethetik fel, ha pedig őket kizárjuk a képletből, akkor összeomlik az igazságszolgáltatás egész rendszere…

A lusztrációs hullám nem állt meg a fővárosi kormányhivataloknál, hanem villámgyorsan leszivárgott a megyékbe és járásokba, ahol a lusztrációt sokszor a tisztogatás szinonimájaként értelmezték és használták. Például több felsőoktatási intézményben a diákok és tanárok fellázadtak az előző hatalom által kinevezett vezetők ellen, s így vagy úgy kikényszerítették a távozásukat. Máshol önjelölt bizottságok és szervezetek „tisztogattak” a hivatalokban. Tucatszám késztettek távozásra hasonló módon vidéki település- és hivatalvezetőket, foglaltak el vállalatokat és intézményeket. A legtöbbször mindez a Majdan nevében történt, de távolról sem mindig annak szellemében, illetve nem azok által, akik valóban a barikádokról jöttek. Nem egy esetben a lusztrációt még azelőtt a Janukovics vazallusai után maradt hatalmi űr betöltéséért folytatott harc eszközévé tette az ukrán lelemény, hogy az új hatalom érkezett volna bevetni azt a köz javára.