Karpatszka Ukraina: „répa a szamár előtt” a közép-európai „nagy játékban”

A fenti figyelemfelkeltő címmel közölte minap a tekintélyes Dzerkalo Tizsnya országos hetilap internetes változata Pavlo Szackij írását, melyben a szerző – milyen üdítő is tud lenni a változatosság! – nem az ukrán nacionalistáktól megszokott történelmietlen legendák gyűjteményeként láttatja Karpatszka Ukraina szerepét és történetét a második világháborút megelőző években.

Az ukrán történetírást e témában jellemző féligazságoktól azonban nem tudott teljes mértékben megszabadulni a szerző, így eszmefuttatásának végeredménye sem lehetett egyéb egy újabb féligazságnál.

Az 1938-as geopolitikai változások sorozata Közép-Európában, melyeket Ausztria náci Németország általi bekebelezése, a müncheni egyezmény és a bécsi döntés váltott ki, az európai politikusok várakozásával ellentétben nem oldotta meg az alapvető gazdasági és politikai természetű problémákat – indítja írását a szerző, aki szerint a közép-európai és a balkáni régió gazdaságilag atomizált maradt a kölcsönös bizalmatlanság, és a térség országainak leplezetlen területi igényei miatt.

„A régió országaiban élő százezres etnikai kisebbségek bármikor készek voltak támogatni »saját« nemzetállamaik politikáját, mely az első világháború (1914–1918) után Európában megállapított határok revíziójára irányult. A közép-európai politikai és gazdasági helyzet kiváló alapul szolgált Adolf Hitler birodalmi törekvéseihez, melyeknek lényege a régi német elképzelés, a Köztes Európa – a Németországtól függő államok csoportjának – létrehozása volt a régióban. A német dominanciát a biztonsági és területi integritási garanciák rendszere rögzítette, melyeket a Birodalom vállalt a müncheni konferencia (1938 szeptembere – a szerk.) és az 1938. november 10-én kihirdetett bécsi döntés által. Ráadásul a müncheni konferencia eredményeitől eltérően, ahol a Csehszlovákiának nyújtott garanciákat négy állam – Németország, Olaszország, Franciaország és Nagy-Britannia – biztosította, a bécsi döntés mindössze két országra, a náci Németországra és a fasiszta Olaszországra korlátozta a garanciavállalók körét. Ezért a revizionista államok politikája arra irányult, hogy Berlinben és Rómában szerezzenek diplomáciai támogatást törekvéseikhez” – írja Pavlo Szackij.

A háború előtti közép-európai helyzetnek ezzel a vázlatos összefoglalójával akár egyet is érthetnénk, amennyiben kiválóan érzékelteti, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a térség államai a világégés előtti években, s milyen tehetetlenül sodródtak a számukra a körülmények által igen szűkre szabott kényszerpályán az elkerülhetetlen katasztrófa, a mindent elpusztító és felülíró világháború felé. Csakhogy a szerző bizonyos értelemben a feje tetejére állít, megcserél okot és okozatot, amikor arról ír, hogy Hitler törekvéseihez alapul szolgáltak az első világháborút lezáró békék következményei. Talán pontosabb lett volna úgy fogalmazni, hogy ezek az átgondolatlan, egyedül a nagyhatalmi törekvéseket tükröző és gyakorta igazságtalan békék, illetve az általuk kijelölt európai határok szolgáltak a második világháború egyik meghatározó okául Európában, így érthetően Hitler és a náci Németország törekvéseire is befolyással voltak. Amint mondani szokták, a Párizs környéki békék kidolgozói gyakorlatilag a szerződések szövegébe kódolták az újabb konfliktusok kialakulásának elkerülhetetlenségét.

Senkitől nem várható el hasonló helyzetben, hogy objektivitását feladva minősítsen, s ilyen-olyan jelzőket aggasson tényekre és személyekre, az összefüggésekre rámutatni azonban kötelesség, s ha valaki nem teszi, az ugyanolyan részrehajlás a részéről, mintha nyíltan ítélkezne. Szackij eljárása ebből a szempontból hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen azt írja, hogy „A legagresszívebb revizionistaként Magyarország lép fel”, de nem fűzi hozzá, hogy gyakorlatilag nem is történhetett volna másként, hiszen az első világháború legnagyobb vesztese, az elcsatolt területek nagyságát és azok lakosságát tekintve a Magyar Királyság volt, ahol szinte minden harmadik magyar nemzetiségű ember országa határain túlra került 1920-ban. Persze, ha a szerző mindezt, akárcsak a csupasz tényeket ismertetve leírja, bizonyos mértékig máris indokolttá teszi az olvasó szemében a magyar revizionista törekvéseket, ezért inkább megkerüli a kérdést.

Hallgatásának oka már a következő mondataiból egyértelművé válik, hiszen azt írja, hogy „a magyar követelések fő tárgya – s egyúttal a nagyhatalmak diplomáciai manővereinek objektuma – ismét Karpatszka Ukraina területe lesz”. Ezzel az egyszerre több torzítást és tévedést is tartalmazó egyszerű mondattal – a mindeddig a történelmet tisztelő emberként fogalmazó szerző – sajnos egy pillanatra visszasüllyed provinciális legendagyártó kortársainak szintjére. Kezdjük azzal, hogy semmiképpen sem lehetett Kárpátalja „a magyar követelések fő tárgya” ebben az időszakban, hiszen vidékünk a trianoni szerződés által Magyarországtól elcsatolt területek közül – Burgenlandot leszámítva – a legkisebb volt. Csak miután a bécsi döntés alapján a határon túlra szorult magyar lakosság döntő hányada visszatért az anyaországhoz, kerülhettek előtérbe a Magyarországtól 1920-ban elcsatolt egyéb területek, köztük Karpatszka Ukraina csehszlovák fennhatóság alatt maradt része. Szackijnak ezt az ominózus mondatát tehát kizárólag az a törekvés magyarázhatja, hogy szerette volna felértékelni cikke tárgyát, Karpatszka Ukrainát.

Itt jegyeznénk meg, hogy a szerző jobbára tévesen használja a Karpatszka Ukraina megnevezést a Kárpátalján a vizsgált időszakban létezett autonóm képződmény vonatkozásában. A kárpátaljai régió neve Csehszlovákia tartományaként Podkarpatská Rus volt, s ezen a néven kapott autonómiát is – még mindig Csehszlovákia részeként – 1938 őszén. A Volosin-kormány által bevezetett Karpatszka Ukraina megnevezés így legfeljebb az 1939. március 14-én, Csehszlovákia összeomlását követően kikiáltott, s tulajdonképpen mindössze egyetlen napig létezett független kárpátaljai miniállam vonatkozásában lehet érvényes.

Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a szerző megfogalmazása szerint Karpatszka Ukraina ismét, tehát nem első ízben vált „a magyar követélések fő tárgyává”, illetve „a nagyhatalmak diplomáciai manővereinek objektumává”. Csak gyaníthatjuk, hogy mire gondolhatott ebben az esetben Pavlo Szackij. Ismeretes, hogy az ukrán történészek egy csoportja máig afféle ősi szláv földként tekint Kárpátaljára, s ebből a megfontolásból helyenként Karpatszka Ruszként, amolyan középkori államalakulatként emlegetik. Ennek az elképzelésnek – különösen Karpatszka Ukrainát emlegetve Karpatszka Rusz helyett, ahogyan Szackij teszi – ugyan semmilyen történelmi alapja nincs, arra azonban alkalmas a felvetés, hogy a kilencedik századi magyar honfoglalókat megszállókként állítsák be a XIV – XVII. században beszivárgó ruszin lakossághoz képest, s a Magyar Királyság területét ősi ukrán földnek kiáltsák ki.

A cikk a továbbiakban kitér Magyarországnak azokra a kísérleteire, hogy 1938. november 10-e, azaz a bécsi döntés után Karpatszka Ukraina fennmaradó részét is megszerezze. Ezzel összefüggésben az írás újdonsága, hogy már nem csupán a magyar revizionista törekvéseket ecseteli, de a korábbiaknál erőteljesebben hangsúlyozza a lengyel diplomácia törekvését Karpatszka Ukraina elválasztására Csehszlovákiától, amelybe Romániát is megpróbálják bevonni. Pavlo Szackij kitér egyebek mellett arra is, hogy a bécsi döntéssel egy időben Lengyelország és Magyarország egyeztetett egy esetleges Csehszlovákia elleni támadás lehetőségéről, amelyben Lengyelország vállalta volna, hogy visszatartja a fegyveres fellépéstől Csehszlovákia kisantantbeli szövetségesét, Romániát.

Sajnos a szerző szinte kizárólag Karpatszka Ukraina szemszögéből vizsgálja a korabeli eseményeket, s egyedül annak alapján ítél meg országokat, hogy azok miként viszonyultak egy akkor még csak nem is önálló autonóm képződményhez.

„Emlékezetes, hogy 1926-ra Lengyelország és Románia katonai konvenció révén szövetséget hoztak létre, amely a potenciális ellenségek, a Szovjetunió, Németország, Magyarország és Bulgária ellen irányult. A lengyel vezetés véleménye szerint a müncheni konferencia után eljött az ideje kizárólag a Szovjetunió ellen összpontosítani a közös erőfeszítéseket. A blokk szovjetellenes irányultsága lehetővé kellett, hogy tegye Lengyelország számára annak a politikai helyzetnek a megszilárdítását, amelyre München után tett szert (Varsó megkapta a maga „részét”, Teschen vidékét).

Magyarország csatlakozása a tömbhöz szovjetellenes alapon – lengyel-magyar határral – biztosította volna Lengyelország, mint a legnagyobb létszámú és leginkább hadra fogható fegyveres erővel, a legjelentősebb gazdasági potenciállal és a leghosszabb Szovjetunióval közös határszakasszal rendelkező ország számára a tömbön belüli dominanciát. Ezen kívül Karpatszka Ukraina beolvasztása Magyarországba megfosztotta volna Romániát a közös határtól kisantantbeli szövetségesével, Csehszlovákiával. Abban a szövetségben Románia egyenrangú partneri viszonyban állt valamennyi résztvevővel, valamint garanciákkal rendelkezett arra az esetre, ha területi követelések veszélye fenyegetné Magyarország részéről. A kisantant biztosítékának elvesztése Románia egyetlen garantálójává Lengyelországot tette volna. Tehát Magyarországnak és Romániának Lengyelország szatellitjeivé kellett válnia az új közép-európai geopolitikai konstrukcióban.

Azonban nem úgy történt, ahogyan képzelték” – írja Szackij, s az általa felvázolt konstrukció jól mutatja a szerző gondolkodásának „önmagába fordultságát”, s azt az érthetetlen – és talán öntudatlan – gyanakvást, ellenségkeresési kényszert, amely sok ukrán kollégáját is jellemzi.

Láthatjuk például, hogy a szerző teljességgel figyelmen kívül hagyja Lengyelország és Magyarország korabeli szövetségkereső törekvéseinek tényleges indokait, amelyek lényege, hogy Németország és a Szovjetunió szorításában vergődve megpróbálták megőrizni szuverenitásukat. Ugyanígy hagyja figyelmen kívül Szackij Magyarország esetében Budapestnek azt a törekvését, hogy szétszakítsa a kisantantnak a nagyhatalmak által köréje font gyűrűjét, s Lengyelországgal olyan szövetségesre tegyen szert, aki nem viszonyul ellenségesen a trianoni szerződés revíziójára irányuló törekvéseihez. Kárpátalja egész területének visszavétele, a közös lengyel-magyar határ megteremtése elsősorban ezért volt rendkívül fontos Lengyelország és Magyarország számára egyaránt, s ehhez képest csak másodlagosak lehettek a Szackij által emlegetett nagyhatalmi aspirációk vagy területszerzési szándékok. Sajnálatos módon a szerzőnek eszébe sem jut, hogy ebben az esetben ne potenciális agresszorokként tekintsen Magyarországra és Lengyelországra, hanem mint a létükért küzdő nemzetállamokra.

A szerző a továbbiakban hosszasan, s a fentiekben jelzett prekoncepciókkal boncolgatja a bécsi döntés következtében kialakult helyzetet, illetve igyekszik magyarázattal szolgálni arra, mi érdeke fűződhetett Németországnak Karpatszka Ukraina létéhez, miért akadályozta meg Magyarországot 1938 novemberében a terület elfoglalásában. Tekintettel az 1939 márciusában történtekre, azaz a magyar csapatok kárpátaljai bevonulására Csehszlovákia felbomlását követően, elég megállapítani ezzel kapcsolatban, amit végeredményben maga Szackij is elismer, hogy Berlint nem az ukrán nemzetállam megteremtése melletti tisztán emberbaráti elkötelezettsége, hanem önös politikai megfontolásai vezérelték, amikor önmérsékletre intette Magyarországot Kárpátalja vonatkozásában.

Annál érdekesebb, miként láttatja a szerző a Karpatszka Ukrainában akkoriban uralkodó állapotokat.

„A Karpatszka Ukraina területi egységének és nemzetiségi autonóm státuszának sérthetetlenségébe vetett naiv hit aktív államépítésre ösztönözte a kormányt. Gyors ütemben haladt az ukrán nemzeti tőke koncentrációja. A választás Karpatszka Ukraina parlamentjébe és önkormányzataiba, amelyre 1939. február 12-én került sor, gyakorlatilag az UNO (Ukrán Nemzeti Egyesülés) régióbeli politikai dominanciája melletti vagy elleni voksolás volt, amely a választást népszavazássá alakította arról, hogy alakuljon-e a vidéken német mintára egypártrendszer. Ezen kívül Karpatszka Ukraina megállapodást kötött az OUN-nal (Ukrán Nacionalisták Szervezete – a szerk.) a vidék védelmében való együttműködésről. És végül 1939. február 10-én Karpatszka Ukrainát az ukránok nemzeti egyesülésének központjává kiáltják ki” – írja egyebek mellett Szackij.

A fentiek alapján tehetünk néhány fontos megállapítást a kérészéletű kárpátaljai törpeállam vonatkozásában, amelyről nemcsak Szackij, de rendszerint történészkollégái is „megfeledkeznek”. A legszembeötlőbb, hogy Karpatszka Ukraina nem volt demokrácia, kicsit kiforgatva a szerző szavait: a kárpátaljaiak dönthettek arról, hogy támogatják-e az akkori hatalompártot vagy sem. Ez annak idején nem volt ritka jelenség Európában, így azonban nem tudhatjuk, valójában milyen támogatottsága volt a régióban az autonómiának és a függetlenségnek.

Jelzésértékű, hogy a huszti kormányzat éppen egy nyugat-ukrajnai, galíciai ukrán nacionalista szervezettel, az OUN-nal állapodott meg Karpatszka Ukraina védelméről. Ez utalhat arra, hogy a miniállam tősgyökeres ruszin lakossága nem kívánt feltétlenül meghalni az új hazáért, de azt is érzékelteti, hogy mekkora befolyással rendelkezett az országban egy tulajdonképpen külföldi szervezet. Szackij cikke vége felé Olekszandr Pahirját idézve 230 szicsgárdista áldozatról ír az 1939. márciusi magyar bevonulás kapcsán, arról azonban már nem tesz említést, hogy a zömében szeminaristákból és cserkészekből álló, kiképzetlen és hiányosan felfegyverzett „haderőt” tulajdonképpen ezek a bizonyos nyugat-ukrajnai jövevények terelték a magyar puskák csöve elé.

Szackij fejtegetését olvasva az embert mindvégig nyugtalanítja a kérdés, vajon mit igyekszik bizonyítani a szerző. A választ a kérdésre a cikk legvégén kapjuk meg.

„Hogy ne kelljen minduntalan a haladásra ösztökélni a makacs szamarat, az állatot az orra elé függesztett répával ösztönzik. Ez után fut, anélkül azonban, hogy a hajtó belegyezése nélkül megehetné. Ilyen „szamarakká” váltak Hitler közép-európai országai. Sem a kinyilvánított biztonsági és területi integritási garanciák, sem a meghirdetett kölcsönös segítségnyújtási és gazdasági együttműködési elvek nem voltak képesek a két háború közötti időszakban egyesíteni Közép-Európa országait. Eléjük akasztotta Hitler a „répát” az új területek meghódításának perspektívája képében, s Berlin az európai diplomácia központjává vált, az európai államok diplomatáinak többsége sorban állt a diktátor előszobájában. Az autonóm Karpatszka Ukrainának a föderatív Csehszlovákiában való létezésére vonatkozó illuzórikus német garanciák államépítésre ihlették az ukrán nemzeti mozgalmat. A romantikusok annak ellenére szükségesnek és történelmileg megalapozottnak látták az ukrán államiságot, hogy létezésének valamennyi biztosítéka kizárólag a képzeletükben létezett. Ezen kívül Karpatszka Ukraina léte csak Németországnak és Csehszlovákiának állt az érdekében. Ám Csehszlovákia további fennmaradása nem állt Németország érdekében, és a közép-európai határok sérthetetlenségének illuzórikus német garanciái, melyek Münchenben és Bécsben születtek, csupán elterelő manőverek voltak Franciaország és Nagy-Britannia számára” – írja Szackij, majd alább így folytatja: „Az 1930-as évek végén Németország egy meglehetősen eredeti politikai játszmába kezdett, melynek lényege az volt, hogy minden ellenérdekelt országot kétoldalú biztonsági és megnemtámadási szerződésekkel kötött gúzsba. Amikor azután valamennyi szomszédállam a német terv vonzásába került, a Birodalom hozzálátott, hogy mindegyikük esetében külön-külön megszegje a beígért garanciákat. Karpatszka Ukraina a német politika terméke volt, vagyis addig volt rá szüksége a Reichnek, amíg a szomszédos államok kétoldalú szerződések általi gúzsbakötése visszafordíthatatlanná nem vált, s egyúttal nem lett elkerülhetetlenné az újabb nagy háború is.”

Pavlo Szackij elemzése abból a szempontból kétségtelenül érdekes olvasmány, hogy bizonyos vonatkozásokban rávilágít Karpatszka Ukraina kialakulásának tényleges okaira és körülményeire. Bár konkrétan nem tér ki erre a szerző, soraiból mégis kiérezhető, hogy az ukrán államiságnak ez a csírája csak korlátozott mértékben tekinthető „helyi kezdeményezésnek”, inkább a nemzetközi politika és a nyugat-ukrajnai nacionalista szervezetek ténykedésének „gyümölcse”. Kár, hogy az ukrajnai történészek egy részéhez hasonlóan Pavlo Szackij sem meri egyenesen kimondani: ebben az esetben az a bizonyos répa, vagyis Podkarpatská Rus-Karpatszka Ukraina, valamint a szamár, azaz Magyarország és Lengyelország egyaránt a történelem áldozatai voltak.