Kopogtató: halj meg a lobogódért!
Menj önként! Vásárolj egyenruhát, felszerelést a saját pénzedből! Nem készítettünk fel megfelelően arra, ami odakint vár, de egy percig se hezitálj! Ha szorult helyzetbe kerülsz, ne várj segítséget, csak magadra számíthatsz. Ha meghalsz, akkor hős lesz belőled, és – tudod – a hősök örökké élnek…
Amikor tudomást szerzek egy katonai veszteségről, már gépiesen kezdem írni a mondatot: újabb kárpátaljai áldozat Kelet-Ukrajnában. Harci feladatai teljesítése közben, a terrorellenes műveletek helyszínén életét vesztette a huszonegy éves Szerhij Hladkij, a huszonkét éves Balázs Zoltán, a huszonhárom éves Volodimir Cirik, a harminchat éves Lőrinc Sándor, a tizenkilenc éves Sztanyiszlav Kis… Zakatolnak a nevek a fejemben, pörögnek az arcok a szemem előtt, és a szívem legmélyéig jár át a keserűség.
A háború kárpátaljai vetületeivel foglalkozva több mint egy tucat, a kelet-ukrajnai frontot megjárt katonával készítettem riportot az elmúlt évek alatt. Volt, aki önként vállalkozott az ország védelmére, mások a harcok kirobbanása előtt álltak szerződéses katonának a kedvezőbb anyagi juttatás reményében, míg volt, akiket mobilizáltak. Az érzés, amely mindannyiszor hatalmába kerített a beszélgetések alatt, hogy valami jóvátehetetlenül eltörött ezekben az emberekben. Sokkolt, amikor arról beszéltek, hogyan rakták ki őket fűtetlen sátrakba a legnagyobb mínuszok idején a mező közepére, hogy szakadt le a lábukról a csizma, és jártak papucsban. Hetekig nem kaptak élelmet, és kilométereket kellett utazniuk életüket kockáztatva az ivóvíz után. Rengeteg az alkoholista, nem bízhatnak a civilekben, és a parancsnokságokon dolgozók csak a könyvekből ismerkedtek a harcászattal.
Látva egy huszonhárom éves fiatalt, aki a könnyeivel küszködve emlékszik vissza arra, hogy embert kellett ölnie az életben maradásért; a hazafit, aki nevelőotthonba adta gyermekeit arra az időre, míg ő keleten harcolt; hallgatva a csupaszív, mozgósított katonát, aki az átélt borzalmakról és az ideg-összeroppanásairól beszélt, akaratlanul is gyűlölet lett úrrá rajtam. Gyűlölöm ezt az értelmetlen háborút, amely közvetve vagy közvetlenül több ezer ember életét dönti romba.
– A háború megváltoztatja az embert – mesélte révetegen egy nehéz körülmények között élő fiatalasszony. Mindkét csuklója átkötve. A fásli alatt hatalmas vágások éktelenkedtek. – Mióta hazajött az uram, teljesen kifordult magából. Nincs olyan nap, hogy ne legyen részeg. Azelőtt soha nem emelt volna rám kezet, de most már nem tudja kontrollálni magát. Vissza akart menni a frontra. Mindig mindegyik vissza akar menni… Megfenyegettem, hogy kiugrom az ablakon. Kinevetett. Összetörtem a tükröt, és felvagdostam az ereimet.
A beszélgetés után megígértem a házaspárnak, hogy keresem még őket, de – életemben talán először – nem álltam az adott szavam. Lassan egy év telt el, de még mindig hiányzik a kellő bátorság és lelkierő, hogy a történetük végére lássak.
Beszélgettem férjüket elvesztett asszonyokkal, vőlegényüket gyászoló lányokkal és fiukat sirató édesanyákkal is. Vigasztalta őket, hogy hős lett a szerettükből? Köszönik szépen, ezerszer is lemondanának a dicsőségről, csak egyszer láthatnák újra elesett családtagjukat. Volt, aki hónapokig élt kétségek között, reménykedve, hogy fia talán rabságba esett, mások hetekig jártak hullaházról hullaházra, míg felkutatták hozzátartozójuk holttestét. Egy lánytestvérnek a szeparatisták által feltöltött videóból kellett szembesülnie azzal, hogy imádott bátyja nem tér haza élve…
Négy nap leforgása alatt újabb három kárpátaljai családnak kellett szembenéznie a legrosszabbal ezen a héten.
– Nem lehet szavakba önteni az érzést, amit akkor élsz át, amikor egy hároméves kisgyermeket látsz sírni az apja koporsója fölött – írta egy nagyszőlősi önkéntes Balázs Zoltán temetését követően. Olekszij Kalabiskát két gyermeke gyászolja, Hladkij Szerhij pedig még maga is gyermek volt csupán.
– A békét kéne megnyernünk, nem a háborút – mondta az egyik katonaismerősöm, akivel a lehetséges jövőbeni forgatókönyveket latolgattuk. – A béke megteremtéséhez azonban mi vajmi kevesek vagyunk, s míg egyesek hasznot húznak a fegyverkezésből, addig nem lesz vége a gyilkolásnak. Számukra az emberélet nem más, mint falra húzott strigula, egyszerű járulékos veszteség.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma