Mitől lett város Beregszász?

Hiába állítják nagy meggyőződéssel magyarországi borászok, hogy országukban nagyszerű borok teremnek, ha minderről a világ még vajmi keveset tud, vagy esetenként ezt a tényt nem hajlandó tudomásul venni. Hiába emlegetjük mi, itteni lokálpatrióták, hogy a Beregardótól Kovászóig húzódó, közel 50 km-es hegyláncolaton található dűlők már évszázadok óta finom „lánghullámú nedűvel” ajándékozzák meg az ott szorgoskodó gazdát, ha minderről a Kárpát-medencében élő magyarok alig kaptak hírt. A földrajzi közelség és talajaink hasonlósága alapján hiába állítjuk, hogy legjobb boraink vetekednek a világhírű tokaji borokkal, ha ennek felemlegetése csak mosolyt csal a még oly udvarias és tisztelettudó vendég arcára. De hát hol rontottuk el? Miért nem emlegetik és sajnos nem is emlegették soha a történelmi beregszászi borvidéket a legismertebbek között? Ezért is, mint oly sok mindenért, Trianon lenne a felelős? Vagy már ennél jóval korábban eldőlt minden? Mielőtt a fenti kérdésekre megpróbálnánk megkeresni a választ, nézzük meg, mit is takar a történelmi borvidék kifejezés. Lexikonjaink szerint a történelmi borvidék olyan táj, több községet magába foglaló, kisebb-nagyobb földrajzi egység, ahol országos viszonylatban évszázadok óta híres bort termelnek. Egy-egy történelmi borvidék jellemzője, hogy főbb tulajdonságaiban hasonló jellegű bort illetve borokat állítanak elő, amit a nagyjából azonos talaj- és éghajlati viszonyok mellett egy-két jellemző szőlőfajta vezető szerepet biztosít. Nos, nem is kellene tovább mennünk, mert a beregszászi, és a vidékünkön jegyzett másik borvidék, nevezetesen a szerednyei, mindezeknek az elvárásoknak sohasem tudott és nem is akart megfelelni. Márpedig az egyre inkább globalizálódó világunkban szocializálódott kedves mindnyájunknak könnyű belátni – így volt ez régebben is –, a nagybani piac az olyan egységes jellegű árut igényli, amely az év minden napján, az évszaktól szinte függetlenül rendelkezésre áll. A Tokaji Aszú, a Móri Ezerjó, a Debrői Hárslevelű, a Badacsonyi Szürkebarát stb. így válik – a Kárpát-medencében legalábbis – általánosan ismertté. Akár csak az Egri Bikavér, mely ugyan 4-5 szőlőfajtából készül, ám az alapanyag egy-két fajta eltéréssel mindig ugyanaz. A Beregszászi Borvidék Egyesület 2001-es megalakulásakor ugyan megnevezte a zászlós borát – ezt a kitüntető címet a Királyleányka nyerte el –, ám mindez nem azért történhetett meg, mert vidékünkön az európai fajták közül a Királyleányka ültetvények foglalják el a szőlővel beültetett táblák legnagyobb részét, hanem csupán azért, mert belőle, több más fajta mellett, nagyszerű bor készíthető. S valljuk be, bizony ugyanilyen nehéz lett volna a választás száz vagy százötven esztendővel ezelőtt is, mivel például gróf Schönborn Ervinnek, a vidék legnagyobb szőlőbirtokosának az ültetvényein nem kevesebb, mint 220 bor- és csemegeszőlő fajta termett. Erről számol be a kortárs Lehoczky Tivadar az 1870-es – 80-as évekből. Vidékünk egyik legnagyobb tudósa azt is leírja, hogy az 1878-ik évben a Schönbornbirtokon fehér borfajtából 43, veresekből 11 és csemegeszőlőből 166-ot számoltak össze. Ne higgyük, hogy a kisebb szőlőbirtokosok ne törekedtek volna ugyanúgy a változatosságra, mint a tehetősebb ültetvénytulajdonosok. Ezzel szemben másutt a szőlőbirtokosok tudatosan a vidéken legjobban termő és a legjobb minőségű szőlőfajtákhoz ragaszkodtak. Bár a beregszászi hegyláncolaton több mint kétezer hektár szőlőt tartottak nyilván a múlt század 20-as–30-as éveiben, a cseh érában, a legtöbb gazda félhektárnyi vagy annál is kisebb szőlőterülettel rendelkezett. Ez pedig több ezer gazdát jelent. Az egységesítés szóba sem jöhetett. Ezzel szemben Tokaj-Hegyalján vagy az Egri Borvidéken ekkor már számos nagybirtok alakult ki, melyek a piaci elvárásoknak megfelelően csökkentették az áttekinthetetlennek tűnő szőlőfajták választékát és ilyenfajta igazodásra kényszerítették a kisebb szőlőtáblákkal rendelkező gazdákat is. Például úgy, hogy a szőlő őszi felvásárlásakor a vidéken favorizált fajtákért többet fizettek. A csemegeszőlő esetében viszont a fajták változatossága többnyire előnnyel járt. Hisz e szőlők mindegyike nem csupán egyedi zamat- és ízvilággal rendelkezett, hanem az eltérő érésidő azt is lehetővé tette, hogy a termelők augusztus elejétől október közepéig, végéig jelen legyenek a különböző piacokon. Az 1880-as–90-es években a vidékünket átszelő vasútvonalaknak köszönhetően a szőlő már gyorsan eljuthatott a tőlünk mind keletre, mind nyugatra fekvő nagyvárosokba. Visszakanyarodva Magyarország történelmi borvidékeihez. Az első rendszeres áttekintés még 1833-ban elkészült. Nem volt könynyű dolga a szerzőnek – Schamps Ferencnek hívták az illetőt – hisz Árva, Turóc, Liptó, Szepes, Sáros, és Máramaros megyék kivételével – ahol az éghajlati viszonyok kedvezőtlenek a szőlő termesztésére – Magyarország többi vármegyéjében – összesen 64-et tartunk nyilván – termeltek bort. Érdekes, hogy az első összeíráskor vidékünket meg sem említik. De miközben Schamps Ferenc tudós uram nem vesz rólunk tudomást, aközben a neves statisztikus és geográfus, Fényes Elek például így ír szőlészettel és borászattal foglalkozó településeinkről: Szerednye: szőlőhegye nagy, s mind ízére, mind különös zamatjára nézve országszerte híres bort terem. Nagymuzsaly: szőlőhegye kitűnő bort terem. Bene: szőlőhegye igen jó bort terem. Munkács: vidéke gyönyörű, s három oldalról is viruló szőlőhegyek környezik. Salánk: erdeje igen nagy, szőlőhegye van. Ungvár: szőlőhegye nagy kiterjedésű, de meszes bort terem. Beregszász: nagy kiterjedésű szőlőhegye híres bort terem, aszút is csinálnak. 1880-ban a Földművelésügyi Ipar és Kereskedelmi Minisztérium által elkészítették a borvidékek első hivatalos beosztását, amely megjelölte a szőlőterület nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér és a vörös. Ez a beosztás kevésbé vette figyelembe a kialakult hagyományokat, mereven a közigazgatási egységekhez ragaszkodott. De tizenöt év sem telt el, és a csaknem mindent elpusztító filoxéra után, 1893-ban elkészült a borvidékek új beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amely egyes vidékeken a mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét, és biztosítani az egy-egy borvidéken termelt borok azonos karakterét. Nos, mint látjuk, a Beregszászi Borvidéket illetően ez nem sikerült. A 18 borvidék közül kilencedikként a Szerednye-Visznyait, tízedikként a Munkács-Nagyszőlősit jelöli meg. A már idézett Lehoczky uram – a kor avatott ismerője – maga is kiváló szőlész és borász, kicsit másként tudja. Ő az 1881-ben kiadott, Bereg Vármegye című monográfiájában a Tiszán inneni kerülethez tartozónak említi az Alsóbereg-Ugocsai szőlővidéket. 1856-ban a leginkább elterjedt szőlőfajták a következők voltak: Furmint, Beregi rózsás, Ezerjó, Olaszrizling, Sauvignon, Sevillon, Purcsin, Oportó, Cabernet, Merlot, Verdot. Az 1875 táján összeállított listán már a következő szőlőfajták a legnépszerűbbek: Furmint, Rózsás bakator, Járdovány, Szerémi zöld (feljövőben), Juhfark, Budaikék, Hárslevelű, Rizling, Muskotály, Sárfekete. Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy vidékünk szőlősgazdáinak csökönyös piacellenessége miatt vettek ilyen fordulatot a dolgok. A nagy- és dédszülők elbeszéléseiből is tudjuk, hogy vidékünkön elsősorban a családi szükségletek kielégítését tartották szem előtt, a gazda számára az volt a legfontosabb, hogy augusztustól kezdődően egészen késő őszig friss szőlő kerüljön az asztalra. Borból pedig többnyire nem szűrt anynyit, hogy a különböző fajtákat célszerű lett volna külön feldolgozni. Ma úgy mondanánk, hogy a beregvidékiek jelentős része az önellátásra rendezkedett be, és csak a termékfelesleg került a piacra. Mindamellett tény az is, hogy sokan kifejezetten piacra termeltek, de főként csemegeszőlőt, hogy ezzel is kiegészítsék a családi költségvetést.

Kovács Elemér

Forrás: karpatinfo.net