Moszkvában háborút vizionálnak
Az ember nem győz csodálkozni azon, hogy a Moszkva- vagy orosz-párti sajtó milyen operatívan reagál az ukrajnai belpolitikai események alakulására és az azokra érkező külföldi reakciókra, milyen virtuozitással alkalmazza a maga történelmi-politikai kliséit az adott helyzetre, s milyen villámgyorsan leszivárognak írásaik a média és a világháló érrendszerén keresztül az olyan isten háta mögötti helyek olvasóihoz is, mint amilyen Kárpátalja.
Ezúttal egy eredetileg a voprosik.net portálon megjelent, de a kárpátaljai ua-reporter.com által is átvett írásra hívjuk fel az olvasó figyelmét, amely Kárpátalja magyar fegyveres erők általi megszállását sem zárja ki az ukrajnai belpolitikai válság következményeként. A cikket tekinthetjük akár amolyan nem hivatalos orosz reakciónak is arra, hogy Ukrajna nyugati szomszédjai az utóbbi napokban végre egyre többet foglalkoznak az itteni belpolitikai helyzettel.
„Miután a román sajtó arról írt, hogy amennyiben tovább romlik az ukrajnai helyzet, Bukarestnek gondoskodnia kell a bukovinai és odesszai románok biztonságáról, akár a hadsereget is bevetve az általuk lakott térségekben, hasonló hangok hallatszanak a kárpátaljai magyarok köréből is. Beszámolók szerint védelmükre Budapest kész csapatokat küldeni Kárpátalja megye területére” – olvashatjuk a Magyarország igénye ukrán területekre címmel megjelent írásban, amely valójában párhuzamosan tárgyalja a magyar és a román területi „igényeket”.
Ha az olvasó esetleg nem értené, honnan szerzi értesüléseit a cikk ismeretlen szerzője, azt tanácsolom, hogy próbaképpen olvasson bele a különféle portálokon, blogokban és a közösségi oldalakon e tárgyban naponta megjelenő elképesztő mennyiségű bejegyzésbe és írásba, s egykettőre meggyőződhet róla, hogy manapság bármit, sőt annak az ellenkezőjét is meg lehet indokolni általuk. A fentebb idézetthez hasonló írások egyébként sem tudományos megalapozottságukért kedveltek, vagy azért, mert lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal látják el minden szavukat a szerzőik. Ami mindazonáltal egyáltalán nem jelent egyet azzal, hogy aki efféle cikk megírására adja a fejét, az felkészületlen, tájékozatlan vagy műveletlen volna. Ellenkezőleg. Most bemutatandó írásunk anonim szerzője irigylésre méltó felkészültségről tesz tanúbizonyságot amellett, hogy mesterien válogatja és használja fel a tényeket állításai alátámasztására. Íme egy kis ízelítő.
„A Jevromajdannak jól érzékelhető radikális-galíciai mellékíze van, márpedig Kárpátalja és Galícia viszonya hagyományosan csapnivaló. Még az első világháború idején és közvetlenül azután egymást érték a galíciai szamosztyijnyikok (kb.: önállóságiak – a szerk.) Ugorszkaja Rusz – Kárpátalja történelmi megnevezése – ukránosítására tett kísérletei. Ugorszkaja Rusz 1920 és 1938 között Csehszlovákia része volt. Prága szintén a ruszinok ukránosítására helyezte a hangsúlyt, és szintén igénybe vette a galíciai nacionalisták szolgálatait.
1939-ben Kárpátalján, amely korábban nem ismerte az »Ukrajna« kifejezést, a hitlerista bérenc Avgusztin Volosin erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött Karpatszka Ukraina bábállam. Kezdetét vette a vidék ukránosításának következő szakasza. Szó szerint néhány nappal később Hitler Kárpátalját (»Karpatszka Ukrainát«) magyar szövetségesének, Horthy Miklósnak »ajándékozta«. Leonyid Kucsma 2002-ben rendeletével az Ukrajna Hőse címet adományozta Avgusztin Volosinnak. A kárpátaljai ruszinok számára ez nyílt sértés volt – ők emlékeznek arra, miként működött Volosin náci rezsimje idején Ugorszkaja Ruszban a Dumen koncentrációs tábor, ahová azokat vetették, akik nem kívántak ukránosodni, és ha kellett, mindhalálig kitartottak a ruszin név mellett.
A jevromajdanos dúlás Kijevben, és a többi ukrajnai régió destabilizálására tett kísérletek oda vezettek, hogy a kárpátaljaiak már kordonokat állítottak fel a galíciai határon, hogy megakadályozzák a szélsőségesek bejutását. Egyesek Kárpátalja helyett Podkarpatszka Rusz kikiáltását követelik, vagyis azt, hogy a vidék kapja vissza ősi nevét.”
Gondolom, nem volt nehéz kitalálni, hogy itt azon Kárpátalja történelmét elferdítő koncepciók egyikével van dolgunk, amely a vidéket ősi szláv földként kezeli. Ez a koncepció főként abban különbözik a jelenleg akár hivatalosnak is tekinthető ukrajnai ukrán koncepciótól, hogy Kárpátalját nem „ősi ukrán” területként határozza meg, hanem – orosz mintára, vélhetően moszkvai történelemgyártók nyomán – keleti szlávként. E megközelítés lényege és célja az lehet, hogy igazolja: a kárpátaljai szlávoknak semmi közük a galíciai ukrán nacionalistákhoz, az itteni szlávság azokhoz az ősi és közös szláv gyökerekhez, kultúrához ragaszkodik, amelyeknek megtestesítője és letéteményese a mindenkori orosz birodalom.
Sajnos bennünket, magyarokat mindkét említett koncepció elnyomókként kezel, néha amolyan ötödik hadoszlopként a szláv tengerben, és semmiképpen sem őslakosokként. Ezzel együtt érthető, bár sajnálatos, hogy a kárpátaljai magyarság egy része számára ez a nagyorosz koncepció valamivel „szimpatikusabb”, mivel legalább a Kárpátok hágóin túlról érkezett ukrán nacionalisták tényleges kárpátaljai szerepére, a Volosin-féle bábállam lényegére rámutat.
Miután mindezt tisztáztuk, fel kell tennünk a kérdést: mi köze mindennek az állítólagos magyar fenyegetéshez?
„Ebben a rendkívül összetett, a Majdan keltette indulatok által felfokozott hangulatban Magyarország szembetalálja magát a kísértéssel, hogy végérvényesen magának szerezze meg, amit mindig is a sajátjának tartott – Kárpátalját (Ugorszkaja Ruszt), elszakítva azt a mai Ukrajnától. A határ menti kárpátaljai területeken az etnikai magyarok képezik a többséget a lakosságon belül. Ők hosszú évek óta Budapest gyámsága alatt állnak. Azt is meg kell jegyezni, hogy történelmileg a ruszinok (magyaroroszok) viszonya a magyarokkal kedvezőbben alakult, mint mondjuk a galíciai orosz népé Lengyelországgal.
A magyarok alatt a ruszinoknak lehetőségük volt ruszin iskolákban taníttatni a gyermekeiket (a demokratikus Ukrajnában nincs erre lehetőségük), nyíltan megvallhatták nemzetiségüket. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a ruszin-magyar kapcsolatok története mentes lett volna a feszültségektől. A szláv népek (ruszinok és szlovákok) magyarosításának politikája a magyar politika elmaradhatatlan attribútuma volt.
Ennek eredményeként a ruszinok között megjelent az értelmiségnek egy sajátos rétege – a magyarónok. Ők vér szerint ruszinok, szellemiségüket tekintve azonban magyarok voltak. A magyarok számára előnyös volt megakadályozni, hogy a ruszinok ukránokká változzanak, s egyúttal megtiltani számukra az Oroszországhoz való közeledést. A »magyarorosz« kifejezésben a magyarok mindig az első összetevőre, a »magyar« -ra helyezték a hangsúlyt, megfogalmazva a magyar állam igényét Ugorszkaja Ruszra.
A Jevromajdan óriási veszélye abban áll, hogy megteremti Ukrajna széttagolásának feltételeit, és többek között lehetőséget nyújt Budapestnek arra, hogy megkísérelje helyreállítani a »történelmi igazságot« – visszaszerezni Ugorszkaja Ruszt.
Mekkora a magyar invázió valószínűsége? Kárpátalja stratégiailag fontos olaj- és gázszállítási csomópont, melynek ellenőrzése lehetőséget ad az Oroszországból Európába irányuló energiahordozó-szállítási útvonalak térképének átrajzolására. A tét nagy, s előfordulhat, hogy a magyaroknak még nagyon sokáig kell várniuk, amíg a körülmények újra ennyire kedvezően alakulnak (az ukrán rendvédelmi rendszer részleges paralízise, a végletekig kiéleződött ellentétek Ukrajna nyugati és délkeleti része között, a hivatalos Kijev túlzottan óvatos magatartása, a szélsőségesek támogatása Brüsszel és Washington által).”
A szerző fantáziája a továbbiakban végérvényesen elszabadul, s katonákról, a térség átrajzolt térképéről vizionál.
„Magyarország a NATO tagja, és minden »béketeremtési« akciót (a kárpátaljai magyarok »megmentésére« irányuló akció ilyen jellegű lesz, ha egyszer sor kerül rá) köteles egyeztetni szövetségbeli partnereivel. Vajon rászánja-e magát Washington, hogy a hozzájárulását adja ehhez, amennyiben Janukovics elnök ellenáll az »utca« nyomásának, s az Európai Unióval kötendő társulási szerződés előkészítésének leállítása után ismét a Vámunióhoz való közeledés lesz a cél?
Megérett-e az elhatározás a nyugati fővárosokban, hogy szélsőséges eszközökhöz, akár Ukrajna felosztásához folyamodjanak megakadályozandó egy keleti szláv erőközpont (Moszkva–Minszk–Kijev) megjelenését, s evégett Ukrajna egy részének a sorompó szerepét szánják, amely elválasztaná az eurázsiai térséget az EU-tól, s egyben aláásná az integrációs folyamatokat a posztszovjet Eurázsiában?
Jelenleg nincs válasz ezekre a kérdésekre, de Ukrajna destabilizálásának gyakorlata miatt már napirendre kerültek. A sorompó szerepére kiválóan megfelel Nyugat-Ukrajna, s ha »lecsípik« róla Ugorszkaja Ruszt, a legruszofilebb nyugat-ukrajnai megyét, és Budapestnek adják át, Európa közepén egy új politikai-területi képződmény jön létre, amelyben a ruszofób ideológia dominál.
Magyarországnak ebben az esetben csak annyit kell tennie, hogy folytatja a »magyaroroszok« kinevelésének politikáját, integrálva őket a magyar kulturális-politikai térbe. Kárpátalja feltételezett Magyarországhoz csatolása egy újabb nagy lépése lenne a NATO keleti »bővítésének«. A terület nagyságát tekintve ez egy szerény földdarab, de egy efféle szerzemény stratégiai értéke mérhetetlenül nagy.
Ilyen esetben nem ülnek majd ölbe tett kézzel a ruszinok sem, akik sohasem feledték általános orosz gyökereiket, s akik mindig is csak az általános orosz civilizáció keblén tekintették lehetségesnek a megmaradásukat. Ha a magyarok Budapest irányába billennek el, a ruszinok többsége Moszkva és Kijev irányába billen szövetségesként számítva rájuk. A ruszinok körében már bejelentették, hogy Nyugat-Ukrajna leválása esetén Kárpátalja Kijevvel marad.”
Ezúttal sem maradhat el a magyar radikálisokkal és a budapesti soviniszta- irredenta erőkkel való rémisztgetés.
„Míg az Észak-Bukovinára és Dél-Besszarábiára vonatkozó román igények hangoztatása egyelőre a sajtóra korlátozódik, Magyarországon már a politikai szférában is megmutatkozik az erre irányuló aktivitás. A nacionalista körök Budapesten nem pusztán mérlegelik Kárpátalja országukhoz csatolását annak 150 ezres magyar lakosságával együtt, de pártvonalon a kapcsolatfelvételre is sor került e tekintetben. A legaktívabb ebben a vonatkozásban a radikális Jobbik párt, amely szoros kapcsolatokat alakított ki a kárpátaljai magyarok vezetőivel.
A párt küldöttsége még 2013 októberének végén részt vett egy társadalmi-politikai fórumon a kárpátaljai Beregszász városában. A fórum résztvevői, köztük Vona Gábor, a Jobbik (a »Jobbik Magyarországért«) párt vezetője, és Kovács Béla magyar európai parlamenti képviselő hangsúlyozták, hogy Ukrajna európai integrációjának folyamata lehetetlen az ország regionalizációja, egészen pontosan a magyarok lakta Tiszamelléki járás kialakítása nélkül Kárpátalja megyén belül. E lépés jogi alapját az EU regionalizációs törvényének kell képeznie, amelyet Brüsszel máris elkezdett ráerőltetni az EU-tagjelöltekre, elsősorban Szerbiára.
Szóba kerül a magyar csapatok esetleges bevonulása is Kárpátaljára.
A nyugat-ukrajnai nacionalisták megszokták, hogy az európai integrációban az eszközt lássák, amellyel Ukrajna elszakítható Oroszországtól. Azonban az, hogy ebben az esetben magától Ukrajnától is elszakadhatnak a nyugati megyék, kellemetlen felismeréssé válhat a számukra.
Ukrajna »újraformattálásának« mind hangosabb követelése Budapesten és Bukarestben annak az állami ideológiának a következménye, amely meghirdeti a területek »összegyűjtését« értelemszerűen Magyarország és Románia körül. A magyar esetben a középkori Szent István-i Korona területén élő magyarok támogatására meghirdetett ambiciózus kormányprogramról van szó. A magyar történelmi hagyomány a XI. század elején uralkodó I. Istvánt tekinti »a magyar földek egybegyűjtőjének«. A Szent István Koronája alá tartozó földek a középkorban az Adriától Bukovináig (már megint Bukovina!) és Bécstől Erdélyig terültek el.„
A cikk egy némileg váratlan fordulattal zárul.
„A vizsgált problémának egy általános regionális vetülete is van. Igyekezvén kijátszani ma az »ukrán kártyát«, a magyar és a román nacionalisták alábecsülik az olyan jelentős konfliktusok veszélyét, amelyekben saját országaik is érintettekké válhatnak. Például a Jobbik párt nemcsak Ukrajna, hanem Románia irányában is aktív. 2013 nyarán Vona Gábor, a párt vezére a magyarlakta erdélyi városban, Joseniben (Gyergyóalfalu – a szerk.) pártja nevében ígéretet tett, hogy küzdeni fog a magyar autonómia létrehozásáért Erdélyben, s még azt is kifejezésre juttatta, hogy kész magára vállalni a felelősséget egy esetleges fegyveres konfliktusért Bukarest és Budapest között.
Felszólította Orbán Viktor magyar miniszterelnököt, hogy Budapest vállaljon védnökséget az erdélyi magyarok felett »a magyarok romániai autonómiája« létrehozásának céljából. Hasonló felhívással állt elő Tőkés László, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács elnöke, az Európai Parlament volt alelnöke, az 1989. évi romániai forradalom aktív résztvevője.
Osztozkodni kezdvén a nyugat-ukrajnai földeken, bizonyos politikai körök Magyarországon és Romániában könnyen azon vehetik észre magukat, hogy nemcsak Bukovina miatt alakul ki konfliktus, hanem Erdély miatt is. Ha pedig figyelembe vesszük Magyarország és Szlovákia kapcsolatainak bonyolult történetét, a kölcsönös területi követelések szövevénye, amelyet sűrűn áthat a történelmi emlékezet, könnyen kiterjedhet az EU és a NATO egész keleti szárnyára…”
Lám csak, az orosz cselszövés már Erdélyt és a szlovák-magyar viszonyt is elérte. Ráadásul kicsit úgy hangzik az egész, mint egy rejtett fenyegetés…
Hét
Kárpátalja.ma