Remény és realitás

Úgy egy hete azt írtam e rovatban – némi költői túlzással és erősen általánosítva –, hogy a kárpátaljai átlagember a forradalmi hevülés helyett inkább a hrivnya árfolyamát és a zavargásokról érkező híreket lesi, hogy idejében tudjon reagálni, ha szükséges.

Azóta sajnos beigazolódott, hogy van miért aggódnunk, hiszen most már több mint kilenc hrivnyát kell fizetnünk egy dollárért, és nincs rá garancia, hogy ennyivel megúsztuk a válságot.

Ismerősöm nyugtalanul tudakolta a napokban, hogy mit gondolok, meddig tart a válság, mit csináljon a megtakarított pénzével, romlik e még a hrivnya? Az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, mi várható, hiszen harmadik hónapja gyakorlatilag megjósolhatatlanul követik egymást az események. És valóban: ki gondolta volna november végén a lanyhuló tüntetőkedvet látva, hogy februárban még mindig állnak a barikádok Kijevben? Ki gondolta volna december elején, hogy Viktor Janukovics elnök szélnek ereszti a kormányt egy hónappal azután, hogy megkapta Oroszországtól a hőn áhított kölcsönt, amely elodázta az ország csődjét, s amelyről mindenki azt állította, hogy végérvényesen megszilárdítja az államfő helyzetét?

Mégis – faggatott tovább kitartóan ismerősöm –, ugye számíthatunk arra, hogy végül meghozza eredményét a sok tüntetés és tiltakozás? Egy pillanatig értetlenül néztem rá, hisz a nemzeti beállítottságú magyar férfi finoman fogalmazva soha nem volt híve az ukrán nemzeti erőknek, amelyek a barikádokat védik. És akkor hirtelen megértettem, hogy mi nyugtalanított napok óta: többen, köztük apolitikus és realista emberek faggattak ugyanilyen furcsán reménykedve arról, vajon eléri-e célját a kijevi meg az ungvári „forradalom”. Faggattak, mert reménykedtek, hogy azt mondom, győz a „forradalom”, és minden jóra fordul. Megértettem, hogy ők valójában nem az ukrán ellenzéknek szurkolnak, hanem a rendnek, a nyugalomnak, a biztonságnak, a békének, egy jobb jövőnek.

Ugyan mit válaszolhatnék nekik? Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy semmi nem utal olyan demokratikus fordulatra az országban, amelynek következtében végre magunk mögött hagyhatnánk az egymásba érő politikai válságok korát.

Valahol legbelül mindenki, ukrán polgártársaink is érzik, hogy nincs minden rendben, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk. De miért is hinnénk, hogy hirtelen jobbra fordul a helyzet, amikor a tüntetéseken és a parlamentben ma jobbára ugyanazok szónokolnak, akiknek már a legutóbbi választásokkor sem volt túl sok hitelük, s akik ráadásul nemegyszer ugyanazokkal az eszközökkel igyekeztek megragadni a hatalmat, mint ellenlábasaik?

Az egresi Jaroszlav Roszpopa többek között így ír Volodimir Mocsarnik blogjában a zakarpattya.net.ua-n: „A kijevi és ungvári zavargások következménye a választások lesznek, pontosabban a PÉNZ részvétele a választásokon mindenfelé, így nálunk is, Nagyszőlős vidékén. Oleg Ljubimov úr felszólalásából (a nagyszőlősi ellenzéki tüntetések egyikén – a szerző) hiányzott a lényeg: ha a következő választásokon a munkácsi csapat pénzt fog adni a »szavazatok felvásárlására«, elutasítom. Hasonló lépést várok el I. I. Busko csapatától. Nekünk választóknak szintén meg kell ígérnünk, hogy nem fogadunk el pénzt a szavazatunkért, a Régiósok lelkiismeretére apelláló plakát mellett szükség van egy plakátra valamennyi választó lelkiismeretéről! Amikor a pénznek aktív szerep jut a választásokon, eltorzított eredményt kapunk, amelyet utóbb majdannal, tüntetéssel, ostrommal stb. akarózik megváltoztatni. Mindannyiunknak el kell utasítani a Választások + Pénz = Hatalom képletet, mint helytelent és bűnöset! … Választások minden szinten, népszavazás bármilyen kérdésben – ezek a demokrácia hathatós eszközei. Muszáj megtanulnunk élni velük, máskülönben zárva marad előttünk az Európába vezető út”.

A probléma megfogalmazása egyértelmű és érzékletes, már csak az a kérdés, hogy az idealista és elkoptatott szólamok („muszáj megtanulnunk…” stb.) mellett vagy helyett mikor teszünk konkrét lépéseket a vágyott cél felé, ami elsősorban és mindenekfelett a törvények betartását, a demokrácia intézményeinek zavartalan működését kell, hogy jelentse. Ha jobban megnézzük, ma az ellenzék és az utcai tiltakozók követeléseinek többsége a hatalomváltásra vonatkozik, s nem a demokratikus rend megszilárdítására. Márpedig amíg ez utóbbi tekintetében nem történik előrelépés, bármilyen majdan, forradalom, utcai harc és emberáldozat értelmetlen.

A törvényeken alapuló demokratikus rendre való törekvés nélkül úgy kell tekintenünk a mostaniakhoz hasonló zavargásokra, mint a társadalom elkerülhetetlen, újra és újra megismétlődő működési hibáira. Mint amikor a rozoga gépkocsiban melléváltunk, mire a motor egy halálsikollyal megadja magát a sorsnak, s mi ott állunk az út szélén, várva, hogy a mellettünk elszáguldó járművek szerencsésebb tulajdonosai megszánjanak bennünket, de hazaérve nem vesszük a fáradtságot, hogy elsajátítsuk a sebességváltást, mielőtt újra a volán mögé ülnénk. (elnézést a gyengécske hasonlatért.)

Ha beletörődnünk nem is kell, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ezeknek az „üzemzavaroknak” az árát minden esetben mi, polgárok fizetjük meg. Efféle, a szó szoros értelmében vett fizetség a társadalom gyatra működéséért az infláció elszabadulása, amely felemészti a megtakarításainkat, a létbiztonságunkat fenyegeti, amint az is, hogy egyre több az erőszak az utcákon. Nevezhetjük ezeket az ukrajnai élet járulékos veszteségeinek, csak az a kérdés, meddig vagyunk hajlandók – vagy képesek – megfizetni ezt az árat?

Amint élesedik a politikai küzdelem, az egymásnak feszülő ellenfelek egyre kevésbé válogatnak az eszközökben. A folyamat jól érzékelhető a sajtóban is. Egyes kárpátaljai portálokon ismét elszaporodtak a ruszin nemzetiségi törekvéseket támogató vagy éppen bíráló írások. Mások a galíciai ukrán nacionalisták inváziójával fenyegetik a nemzetiségek közötti béke oázisaként emlegetett Kárpátalját, akik állítólag azért igyekeznek beszivárogni a megyébe, hogy a lembergihez és a kijevihez hasonló zűrzavart keltsenek.

Minket, kárpátaljai magyarokat sem kerülhetnek el ilyen lázas időkben a politikával mérgezett médianyilak. A zakarpattya.net.ua szerint például nem vagyunk eléggé forradalom, pontosabban majdanpártiak. Legutóbb Olekszandr Havros A kárpátaljai magyarok már nem szeretik a diktátort című írásában azt is a szemünkre vetette, hogy a demokratikus ukrán pártok helyett mostanáig azokat támogattuk, akik valójában titkon gyűlölik azt az Európát, ahová pedig annyira vágyunk.

„Ennek magyarázatát elemzők abban látják, hogy nem fogadják el (t. i. mi magyarok nem fogadjuk el – a fordító) az ukránságot mint olyat. Ez időnként meglehetősen éles formában nyilvánul meg. (…) A magyarok, akik talán a legszélesebb körben élhetnek nemzetiségi jogaikkal Ukrajna valamennyi kisebbsége közül (még saját politikai pártjaik is vannak!), állandóan elégedetlenek valamivel, s hovatovább egyre többet követelnek. Mivel a magyar radikálisok nem kívánják megérteni, hogy az ukrán állam nem ideiglenes, hanem hosszú távú projekt, semmibe veszik az ukrán többséget Kárpátalján (80 százalék), és nem kívánják elfogadni ezt nyilvánvaló és befejezett tényként. A magyar vezetők dús fantáziájában ott kísért a kárpátaljai magyar autonómia szelleme, sőt tán még annak a Nagy-Magyarországnak a feltámadása is, amely az első világháború után szűnt meg létezni. Ezért a kárpátaljai magyarok szövetségesei nem az ukrajnai demokratikus pártok lettek, amelyek deklarálják az európai utat, hanem azok, akik küzdenek az ukránság ellen. Mint, lám, a Régiók Pártja, amely igyekszik kiszorítani az ukrán államnyelvet a mindennapi használatból” – háborog Havros.

A fenti idézetben nemcsak, sőt nem elsősorban az a szomorú, hogy a szerző egy lezser gesztussal a Régiók Pártja támogatói közé sorolja a teljes kárpátaljai magyarságot, ami pedig ugyancsak távol áll az igazságtól, hanem hogy képtelen egyenjogú partnerként tekinteni ránk. A soraiból kiérezhető gyanakvás – és talán elfojtott gyűlölet? – nem arra vall, hogy barátokat keres körünkben, s irányunkban megfogalmazott ajánlata sem szövetségre, hanem a feltétel nélküli követésre, a behódolásra vonatkozik. Ki nem mondja, csupán érezteti, hogy szerinte nekünk magyaroknak fel kellene adnunk a jogainkért folytatott küzdelmet, bele kellene törődnünk, hogy mindenben az ukrán nacionalisták akarata érvényesül. Márpedig ez nem egyéb, mint a nagy orosz birodalmi mentalitás „Kisorosz” változata. Havros és a hozzá hasonlóan gondolkodók-érzők sajnos nem látják, hogy ezzel a mentalitással Ukrajna sohasem válhat teljes értékű nemzetté, legfeljebb a nagy szláv testvér örökké kisebbségi komplexussal küzdő szomszédjává.

Szomorú látni, hogy Havros úr és elvtársai képtelenek megérteni: az európaiság mindenekelőtt az európai értékek elfogadását és alkalmazását jelenti, s nem a zászlócserét. Időnként az az ember benyomása, ők most úgy masíroznak – legalábbis hitük szerint – Európa felé, hogy közben nem vesznek tudomást az európai megoldást igénylő problémákról, s készek bárkit eltaposni, aki nem lép velük egyszerre. (Kicsit úgy, ahogyan egykor Sztálin iparosított, Hruscsov gabonát termesztett vagy Brezsnyev baráti segítséget nyújtott Afganisztánnak.) Ráadásul az ország történetének eddigi két évtizede is egyértelműen azt mutatja, hogy az európaiság nem olyasvalami, amit a barikádokon néhány hét alatt ki lehet vívni, vagy rendeletileg kötelezővé lehet tenni – főleg nem mások akarata ellenére.

Ki kell ábrándítanom hát mindazokat, akik a problémák azonnali és végleges megoldását, a békét, a haladást remélik az utcai tiltakozók és a parlamenti ellenzék győzelmétől: a nyugalom, amit a kormányellenes erők esetleges sikere hozhat, jó esetben is csak ideiglenes, átmeneti lehet, mert az Európába vezető út még rendkívül hosszú, buktatókkal teli, kenőpénzzel, ravaszsággal, vagy toporzékolással nem rövidíthető le, s arra sincs garancia, hogy az ország valaha is célba ér.