Akinek az emléke előtt Kossuth Lajos is tisztelgett

Szűkebb pátriánkban nyilván nem él olyan magyar, aki ne hallott volna báró Perényi Zsigmondról, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc legismertebb kárpátaljai vértanújáról. Rá gondolva, sokak előtt felsejlik nagyszőlősi mellszobra, melynek talapzatán márványba vésve sorakoznak Kossuth Lajos szavai: „Te kimagasló alak, ki korodban oly egyedül állasz, leborulok emléked előtt, mesterem.” De ki is volt ez a személyiség, akinek az emléke a fenti sorok leírására késztette legnagyobb forradalmunk vezéralakját?

Egy nagy múltú família sarja

A Perényi család a Dobos nemzetségből származott. II. András királyunk 1240-ben e nemzetség egyik tagjának, János fia Dobos Orbánnak adományozta a felvidéki, Abaúj vármegyei Perén községet, s az új földesúr utódai az általuk birtokolt helység nevét vették fel vezetéknevükül. A köznemesi család az Anjou-korban emelkedett a főúri famíliák sorába, s a történelmi Magyarország egyik legjelentősebb nagyúri dinasztiájaként kapcsolódott be Hungária sorsának alakításába.

A főúri família a „török világ” viharaiban birtokai jelentős részét elvesztette, ám még a XVIII. század végén is tekintélyes uradalmakkal rendelkezett Zemplén, Abaúj, Ung, Bereg és Ugocsa vármegyékben (1399 óta Nagyszőlős is az ő városuk volt). A forradalom majdani mártírja, báró Perényi Zsigmond a család klasszicista stílusú, beregardói kastélyában nyitotta rá szemét a világra, az újabb kutatások szerint 1783. november 18-án (korábban 1782-re datálták a megszületését). Édesapja, Perényi István főispánként irányította Nyitra és Ung vármegyék életét, édesanyja pedig a szintén arisztokrata származású Horváth Éva bárónő volt. A szülők – a kor főúri szokásainak megfelelően – házitanítót fogadtak a kis Zsigmond mellé, aki alapfokú ismeretekkel vértezte fel tanítványát, majd a lassan felcseperedő gyermeket beíratták a Nagyszombati Nemesi Konviktusba, ahol elvégezte gimnáziumi szintű tanulmányait. Ezt követően – édesapjához hasonlóan – ő is hivatali pályára lépett, jogi ismereteket szerzett a Kassai Jogi Akadémián, s 1805-ben Bereg vármegye főjegyzője, majd kilenc év múltán a vármegye alispánja lett. Látva a vidék elmaradottságát, igyekezett megjavítani a közlekedési viszonyokat, hogy ezzel segítse elő a gazdaság fejlődését. Emellett tőle telhetően mindent megtett az adók terhét viselő jobbágyok és polgárok helyzetének könnyebbítéséért, s egyre jobban átlátta a jogegyenlőtlenségen alapuló, tekintélyelvű, megcsontosodott, fejlődésképtelenné vált hűbéri rend tarthatatlanságát. A minden újítást mereven ellenző, az „alkotmány” szó puszta hallatán is felháborodó I. Ferenc császár-király birodalmában viszont mindenki gyanús volt, aki új módon gondolkodott. Királyi biztost küldtek az alispán nyakára, aki politikai vizsgálatot indított ellene. S bár a vizsgálat eredményeként kiderítették, hogy azért mégsem kell a kufsteini várbörtönbe zárni, az önérzetében sértett báró lemondott hivataláról, s átmenetileg visszavonult a közélettől.

Kolerajárvány, reformországgyűlések, politikai perek

A birtokain gazdálkodó Perényi – kihasználva az 1820-as évek gyapjúkonjuktúráját – fejleszteni kezdte juhtenyészetét, emellett timsógyárat alapított, s mivel szívügyének tartotta a magyar mezőgazdaság korszerűsítését, már megalakulásakor bekapcsolódott az Országos Magyar Gazdasági Egyesület munkájába. S ki tudja, visszatér-e a politikához, ha nem fordul egyet a történelem kereke.

Az udvar ugyanis megsértette a rendi alkotmányosság elvét, és országgyűlések összehívása nélkül, rendeletekkel kezdte kormányozni Magyarországot, hogy egyszerűbben behajthassa a felemelt adókat, és könnyebben vihesse császári katonáknak a magyar legényeket a Habsburg-elnyomás ellen harcolni merészelő olasz szabadságharcosok leverésére. Az alkotmányossághoz ragaszkodó vármegyék ellenállása azonban rákényszerítette a császári kormányzatot, hogy 1825-ben ismét összehívja az országgyűlést (vagy ahogy akkoriban, latinosan nevezték: a diétát), s ezzel – akarata ellenére – felnyissa a zsilipeket a reformországgyűlések forradalmat elősodró folyama előtt.

Perényi Zsigmond – aki újból Bereg vármegye alispánja lett – az országgyűlés tagjaként bekapcsolódott a diéta munkájába. A magyar rendi gyűlésekről tudnunk kell, hogy kétkamarások voltak: a felsőtáblán (a felsőházban) tanácskoztak a főurak, valamint a vezető egyházi személyek: püspökök, érsekek, az alsótáblán (az alsóházban) pedig a vármegyék és a szabad királyi városok követei, köznemesek, illetve polgárok. Perényi – mivel báróként az arisztokrácia tagja volt – természetszerűleg a felsőtáblán politizált, s a főrendi ellenzék egyik vezéralakja lett, mely az alsótábla ellenzéki képviselőivel együtt – egyre komolyabb reformtörekvéseket hangoztatva – igyekezett rávezetni Magyarországot a jogegyenlőségen alapuló polgári állam felépítésének az útjára. Egyelőre azonban a rendi alkotmányosság visszaállítása volt a cél, és sikerült is újból törvénybe iktatni, hogy adót és újoncokat csak az országgyűlés ajánlhat meg, az uralkodó pedig nem kormányozhat rendeleti úton.

A rendi gyűlés után Perényinek állami hivatalt ajánlottak fel, előbb az ún. rendszeres munkálatokat megvitató országos bizottságban való részvételt, majd – a Helytartótanácsnál – a katonaság ellátásával foglalkozó tartományi bizottság aligazgatói tisztségét. S mivel (sajnos, tévesen) úgy látta, hogy a kormány visszatér az alkotmányosság útjára, el is fogadta az ajánlatokat.

1831-ben kitört a magyar történelem legsúlyosabb kolerajárványa. Pár évvel korábban Indiából érkező karavánok hurcolták be Oroszországba a betegség kórokozóit, melyeket az 1830–1831-es lengyel szabadságharcot eltipró cári csapatok szállították tovább Közép-Európába. Magyarországot Galícia felől érte el a járvány, mely végigsöpört a Felvidék megannyi vármegyéjén, köztük szűkebb pátriánk közigazgatási egységein is. Perényi Zsigmondot királyi biztosként küldték ki a Galíciával szomszédos országrészbe, hogy próbálja megakadályozni a betegség terjedését, melynek kórokozóját még a korabeli orvostudomány sem ismerte, a gyógyítása pedig gyerekcipőben járt. Így hiába léptettek életbe járványellenes intézkedéseket, nem tudták elejét venni ezrek és ezrek halálának. Csak borzalmas hónapok múltán lobbant el a kór lángja…

A betegség mellett pedig a császári abszolutizmus is támadásba lendült. Az 1832–1836-os országgyűlésen Perényi – az ellenzék tagjaként – az utóbbival szemben védte a rendi alkotmányosságot. Emellett szorgalmazta a közteherviselés törvénybe iktatását, azt, hogy ne csak a jobbágyok és a polgárok, hanem a nemesek is fizessenek adót. Támogatta a Lánchíd építését, illetve azt, hogy a rajta áthaladó nemesek éppúgy fizessenek hídvámot, mint a nem nemesek. Az utóbbit végül sikerült is elérni, így legalább ebben az egy kérdésben áttörték a kiváltságosok és a nem kiváltságosok közötti falat.

Perényi Zsigmondot – ellenzékisége ellenére, hivatali, jogi szakértelmének köszönhetően – még az országgyűlés ideje alatt beiktatták Ugocsa vármegye főispáni tisztségébe, és kinevezték a legfelsőbb korabeli bírói fórum, a Hétszemélyes Tábla bírájává. Ebben a minőségében vett részt a felségsértésért perbe fogott nagy hatású reformer, Wesselényi Miklós báró, valamint a Törvényhatósági Tudósítások c. lapjában reformeszméket terjesztő, s ezért ugyancsak letartóztatott Kossuth Lajos fellebbviteli tárgyalásán. S védte is a vádlottakat, de a „bekeményítő” császári kormányzat ellenében nem tudott csodát tenni…

A forradalom viharában

1848 tavaszán a forradalmaktól átmenetileg megrettent udvar felhagyott a reformtörekvések sorozatos elgáncsolásával, s az áprilisi törvények – úgy tűnt – megnyitják az utat a polgári jogállam felépítése előtt. A forradalom ugyancsak fontos célként tűzte ki Magyarország és a külön nagyfejedelemségként kezelt Erdély újraegyesítését, s a Batthyány-kormány Perényit miniszteri biztosként a Kolozsváron megtartott erdélyi országgyűlésre küldte, ahol komoly háttértárgyalásokat folytatott a kérdésben, mert bár az erdélyi magyarok egyöntetűen kiálltak az unió mellett, a románoknak és a szászoknak komoly fenntartásai voltak az egyesüléssel kapcsolatban. Perényi Zsigmondnak jelentős szerepe volt abban, hogy az erdélyi országgyűlés kimondja az uniót, s ő dolgozta ki annak módját, miként lehet beolvasztani az erdélyi kincstári szerkezetet az egységes magyar pénzügyminisztériumba.

A forradalom – amellett, hogy életbe léptette a törvény előtti egyenlőséget – nem törölte el a nemesi címeket, s továbbra is működött a felsőház, melyben továbbra is szép számban képviseltették magukat a jogegyenlőségnek nem éppen örülő főrendek. A felsőház másodelnökévé kinevezett Perényi érvelésének köszönhetően azonban a főrendiház is megszavazta az alsóház által elfogadott, az önvédelmi harcra való felkészüléshez elengedhetetlenül szükséges pénzügyi, illetve hadügyi törvényjavaslatokat. A szabadságharcot irányító Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) tagjaként is részt vett az önvédelmi harc szervezésében, sőt novemberben, Kossuth betegsége idején, az OHB helyettes elnökeként ő vezette a testületet.

Miután a magyarországi császári fősereg nagy decemberi offenzívája miatt Pest-Budát fel kellett adni, s a kormány jogkörét ellátó Országos Honvédelmi Bizottmány eldöntötte, hogy a hadi helyzet miatt Debrecenbe teszi át a székhelyét, Perényi javaslatára fogadták el, hogy az országgyűlés is kövesse mindkét házával, mert csak az országgyűlés tudja legitimálni, törvényessé tenni az OHB tevékenységét. Perényi Zsigmond formailag Debrecenben is másodelnökként tevékenykedett, ám mivel Majláth György, a főrendiház elnöke Pesten maradt, mindegyik ülést ő vezette le. Megjegyzendő, hogy nagyon sok képviselő – félelemből vagy a Habsburgokkal való megegyezés vágyától vezérelve – nem követte Debrecenbe a kormányt, a felsőház tagjai közül pedig még többen hiányoztak, s csak páran maradtak távol igazoltan, nagy részük egyszerűen nem vállalt közösséget a szabadságharccal. Akik viszont azonosultak a forradalommal, 1849. április 14-én, a két ház közös ülésén igent mondtak a Habsburgok trónfosztására, Perényi Zsigmond indítványára hivatalosan is megszavazták a detronizálást. Maga a báró a főrendiház formailag másodelnökeként, gyakorlatilag viszont a testület elnökeként írta alá a Függetlenségi Nyilatkozatot.

A bukás után a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás ügyével a legteljesebb mértékben azonosuló főurat 1849. október 24-én Pesten kivégezték. Szobra viszont áll, s nemcsak a lelke, hanem az emléke is él. (Források:Keresztyén Balázs: A Perényiek és báró Perényi Zsigmond élete, emléke Ugocsában, Fekete Sándor: Haza és haladás, Wikipédia)