„Az árvízi hajós”

Budapesten, a Ferenciek templomának a falán Holló Barnabás képzőművész domborműve örökíti meg az 1838-as, borzalmas pesti árvíz hősének alakját. Az utcákat elöntő, zúgó áradatban már szinte teljesen elmerült, összeomlás előtt álló házak padlásablakaiból rémült emberek nyújtják ki segélykérő kezüket. S a hömpölygő habok hátán hozzájuk is siklik egy csónak, melynek orrából szálfatermetű férfi emeli ladikjába a szerencsétlenség megszenvedőit, hogy biztonságos menedékre szállítsa őket. A nemes szívű, körszakállas dalia egy szörnyű napon és egy szörnyű éjszakán órákon át hajózott az ár dúlta városban, mentve embertársait. A közvélemény pedig „az árvízi hajósnak” nevezte el ezt a férfit, a reformkor kiemelkedő közéleti személyiségét, báró Wesselényi Miklóst.

Hatévesen lóháton

A majdani reformer 1796. december 30-án, a Habsburgok által Magyarországtól különválasztott nagyfejedelemségként kezelt Erdélyben, családja zsibói kastélyában nyitotta rá szemét a nagyvilágra. Édesapját, id. Wesselényi Miklóst – hatalmas termete és szilaj természete miatt – „zsibói bölényként” emlegették. Ez a különcködő allűröktől sem mentes, heves vérmérsékletű, ugyanakkor a magyar kultúrát bőkezű mecénásként támogató, mélyen hazaszerető főúr egy ízben szabályosan megostromolta erősen Habsburg-párti birtokszomszédja gorbói kastélyát, amiért négy év fogságot szenvedett el Kufstein félelmetes várbörtönében. Hitvese, Cserey Heléna tizenegy gyermekkel ajándékozta meg, ám közülük csak ifj. Wesselényi Miklós érte meg a felnőttkort, aki már hatéves kisfiúként nem mindennapi kalandon esett át. A ló-neveléshez nagyon értő, messze földön híres ménest tartó édesapja egy ízben lóhátra ültette gyermekét, majd kijelentette: „Egy Wesselényinek félni nem szabad!”, és ostorával rácsapott a ménre, mely sebesen vágtatni kezdett. A korához képest fejlett, erős legényke azonban jól belecsimpaszkodott az állat sörényébe, és szerencsésen megúszva a vágtázást, visszatért a félelemtől félájult édesanyja karjaiba.

Id. Wesselényi Miklós testileg erőssé, szellemileg pallérozottá nevelte neve, testalkata és birtoka örökösét. Megtanította birkózni, úszni, lovagolni, már kilencévesen vadászatra vitte. Házitanítóként pedig előbb Tőkés János, majd a kiváló pedagógus, Pataki Mózes foglalkozott a gyermekkel, aki szellemileg is korán éretté vált. Amikor 1806-ban édesapját nevezték ki Szi­lágy vármegye főispánjává, id. Wesselényi Miklós szeme fényét is magával vitte a beiktatási ünnepségre, aki tízéves létére rövid, de értelmes beszédet vágott ki a jelenlévő nemes urak előtt, megfogadva, hogy kiváló honfia lesz nemzetének.

Édesapja elhunytát követően az uradalmat megöröklő főúr a gazdasági ismeretek mind teljesebb elsajátítására is törekedett, melyben kitűnő mestere lett Kelemen Benjámin gazdatiszt, a zsibói birtok későbbi jószágigazgatója, aki mintagazdasággá tette a Wesselényi-uradalmat. Az ő vezetése mellett nevelődött kitűnő mezőgazdasági szakemberré a fiatal báró, aki a selyemhernyó-tenyésztés egyik magyarországi propagálója lett, és mezőgazdasági tanfolyamokat szervezett a birtokán élő parasztok számára, korszerű földművelési, illetve állattenyésztési ismeretekre oktatva őket.

Aki keményen „beolvasott” a császári kormányzatnak

1820-ban barátságot kötött gróf Széchenyi Istvánnal, aki hozzá hasonlóan célul tűzte ki a társadalmi fejlődés nyűgévé vált hűbéri rend eltörlését, a polgári fejlődést és nemzeti függetlenséget. Együtt járták be Nyugat-Európát, melynek fejlett közállapotait látva még jobban rádöbbentek hazájuk elmaradottságára, s elhatározták, hogy mindent megtesznek az áldatlan helyzet orvoslásáért. Wesselényi előbb saját háza táján látott munkához, eltörölte a robotot – a jobbágyoknak az urasági földeken végzett ingyenmunkáját –, az úrbéri járadék egy részét (a jobbágyok az általuk tulajdonolt földek birtoklása fejében úrbért fizettek földesuruknak, aminek számos változata létezett: robot, terménnyel (dézsmával), pénzzel vagy ajándékokkal való fizetés). Majd az elsők között szabadította fel jobbágyait, amit később más, haladó gondolkodású erdélyi nemesek is követtek.

Hogy bekapcsolódjon a magyarországi politikai életbe, birtokot vásárolt a Magyarországhoz tartozó Szatmár vármegyében, így az 1830–1836-os magyar rendi gyűlésen már a felsőtábla (vagyis a főrendi ház) tagjaként politizált, s a főúri ellenzék egyik vezéralakja lett. Követelte az örökváltságot, vagyis azt, hogy a jobbágyok – mérsékelt összeg befizetése fejében – érhessék el önmaguk és leszármazottaik személyi szabadságát. Szót emelt az újoncozási túlkapásokkal szemben, Magyarország és Erdély több városában nyílt beszédekben támadta a katonafogdosás túlzott mértékét, s egyenesen felszólította a megyék tiszti karát, hogy ne engedelmeskedjenek a császári kormányzat törvénytelen rendelkezéseinek. Ezt ma polgári ellenállásnak neveznék…

Közben Erdélybe – melynek nemesei évek óta várták az 1811 óta szünetelő országgyűlés (latinosan: diéta) újraindítását – az udvar a rendi alkotmányosság helyreállítása helyett teljhatalmú polgári és katonai biztost nevezett ki Wlassich Ferenc horvát bán személyében. Ezért Wesselényi hazasietett Erdélyországba, s megannyi városban nagy hatású szónoklatokat tartott a bécsi vezetés törvénytelen lépése ellen. Az erdélyi ellenállás hatására a kamarilla visszavonta intézkedését, és 22 évi szünet után megnyitották az erdélyi országgyűlést, melyen Wesselényi követelte Magyarország és Erdély újraegyesítését, emellett ő és ellenzéki társai olyan erővel támadták az elnyomó Habsburg-rendszert, hogy a kormányzat feloszlatta a diétát.

Még tartott az országgyűlés, amikor Kolozsvárott kisebb felkelés tört ki, amit a császári katonaság véresen eltiport. Erre az ellenzéki vezető egy megyegyűlési beszédében – hazafiak vérének kiontásáért – keményen és vakmerő nyíltsággal nevezte bűnösnek nemcsak a katonákat, de a mögöttük álló udvart is. Az erdélyi fővárosban alapított nyomdájában pedig a cenzúra megkerülésével adatta ki az országgyűlésen elhangzott beszédeit, téziseit, az országgyűlés jegyzőkönyvét. A nyomdát „természetesen” bezáratta a hatalom, de Wesselényi egész politikai tevékenységével együtt szerepet játszott az 1848-as forradalomhoz vezető társadalmi erjedésben. S még nagyobb hatású volt a szintén a cenzúra megkerülésével, külföldön kiadott, majd Magyarországra becsempészett, Balítéletekről c. könyve, melyben síkraszállt a jobbágyrendszer felszámolásáért. Majd Szatmár vármegye közgyűlésén – nem tagadva, hogy a nemesség is a jobbágyság zsírjából él – elsőként jelentette ki nyíltan, hogy maga a kormányzat is a jobbágyság kiszipolyozásával tartja fenn magát, és szokatlan merészséggel támadta a kormányt, többek között az óriási adókért, melyeket csontjuk velejéből kell kipréselniük a parasztoknak, akik gyakran éhséggel küszködnek. S az állami vezetés csak azért ölti magára köznépoltalmazói álarcát, hogy a nemeseket sakkban tartsa egy jobbágylázadás rémével, melytől oltalmat kínál a földbirtokosoknak – cserébe a nemzeti függetlenségről való lemondásért…

A meghurcolt hős

Mindez már „túl sok” volt a hatalomnak. 1835-ben két pert is indítottak ellene: Erdélyben a cenzúra semmibe vételéért, Magyarországon pedig – a szatmári megyegyűlésen elhangzottak kapcsán – hűtlenségért, noha Wesselényi vigyázott rá, hogy ne tegyen felségsértő kijelentést, és ne uszítson lázadásra. Az udvar azonban nem törődött „holmi jogi finomságokkal”, hanem példát akart statuálni. Azért az évekig elhúzódó perben a báró szabadlábon védekezhetett, miközben a vármegyék és a magyar országgyűlés is felháborodva tiltakoztak, tiltakozott a szólásszabadság megsértése ellen. S még tartott az eljárás, amikor 1838 elején Pestre rátört a város 4245 háza közül 2281-et romba döntő árvíz. Wesselényi Miklós március 14-én, majd a 15-re virradó éjszakán százakat szabadított ki az ár által fenyegetett otthonaikból, megmentve őket a haláltól. Ám a hősies életmentő bárót – a közvélemény felháborodása ellenére – mégis elítélte a császári bíróság. Három év börtönt kapott, pedig idegláz és szembetegség támadta meg, fél szeme világát már elvesztette, s a másik szemét is vakság fenyegette. Mégis a budai várbörtönbe hurcolták, ám Metternich császári kancellár felismerte, hogy ez a nyilvánvaló kegyetlenség csöppet sem használ az udvarnak, így a hatalom nagy kegyesen megengedte, hogy a morva-sziléziai gyógyüdülőbe, Gräfenbergbe utazhasson, 1840-ben pedig az új országgyűlés nyomására kegyelmet kapott. A lassan teljesen megvakuló férfi szobalányként magával hozta egy helybeli takács lányát, Anna Luxot, akit a konzervatív körök felháborodására feleségül is vett, s két fia született tőle.

Majd következett 1848 forradalma. Április 30-i, nyilvános pozsonyi beszédében gyújtó, forradalmi hangot ütött meg, fegyverbe szólítva mindenkit a fenyegetett szabadság védelmében. Az utolsó erdélyi rendi gyűlésen sikerrel emelte fel szavát Magyarország és Erdély egyesítése, illetve az erdélyi jobbágyfelszabadítás érdekében. Majd az új, polgári magyar országgyűlés főrendiházi képviselőjeként a felsőház az ő javaslatára fogadta el Kossuth indítványát 200 ezer katona kiállításáról és 40 millió forint megajánlásáról. A szabadságharc kezdeti sikertelenségei miatt azonban elveszítette hitét a győzelemben, s a betegségtől is gyötört férfi – családjával – visszautazott Gräfenbergbe. Csak 1850-ben tért haza, de tüdőgyulladást kapott, s április 21-én, Pesten távozott az árnyékvilágból.

(Források: Németh Sándor: Haza és haladás, Wikipédia)