Hat őrült uralkodó

Megeshet, hogy a hatalom megrészegít, vagy a felelősség súlya nyom össze, néhányszor azonban egészségügyi magyarázata van annak, hogy miért beszél egy fának, miért hiszi magát állatnak, vagy miért dudorássza végig a sorsát eldöntő ütközetet egy király. Összeállításunkban hat uralkodót mutatunk be Nabukodonozortól kezdve Caligulán át Saroltáig.

A vadállatias Nabukodonozor

A történelem egyik legelső, őrültnek mondott uralkodója II. Nabukodonozor (Nabú-kudurri-uszur) babiloni király (i. e. 604-562) volt, akinek uralkodása idején a hatalmas közel-keleti birodalom virágkorát élte. Erre az időszakra tehető a zsidók babiloni fogságának kezdete, s az őrültségéről szóló, legjobb tudomásunk szerint egyetlen forrása is az izraelitákhoz kapcsolódik. Az ószövetségi Dániel könyve szerint a babiloni királyt maga Isten büntette meg, ugyanis az uralkodó túlságosan felmagasztalta magát.
„Neked szól a szózat, Nebukadnezár király! Elveszem királyi hatalmadat. Kitaszítanak az emberek közül, a mező vadjai közt lelsz tanyát, s füvet legelsz, mint az ökrök. Hét időszak múlik el így fölötted, míg belátod, hogy a Fölséges uralkodik az emberi királyság fölött, és annak adhatja, akinek akarja.” Még ugyanabban az órában beteljesedett a jövendölés Nebukadnezáron: kivetették az emberek közül, füvet legelt, mint az ökrök, az ég harmata addig öntözte testét, míg szőre olyan hosszú nem lett, mint a sas tolla, és körmei, mint a madárkarmok” – olvasható Dániel 4. könyvében.

A mítosz szerint Nabukodonozor elméje megzavarodott, és hét éven keresztül a vadonban élt, mint egy vadállat. A keresztény teológusok többféleképpen látják ezt az „őrültséget”: Origenész szerint nem csak a teste alakult át, az elméje is megváltozott, míg Tertulliánusz úgy vélte, csak a testi transzformáció kényszerítette a királyt a vadonba, egyes zsidó rabbik szerint pedig az uralkodó és egy ökör szelleme „cserélődött fel”. Néhány mai tudós elképzelésének megfelelően természetes okai is lehettek Nabukodonozor betegségének, mégpedig a klinikai lycantropia nevű ritka pszichológiai jelenség, amikor az ember állatnak képzeli magát. Néhány pszichológus szerint azonban a király őrülete az előrehaladott szifilisz okozta paralitikus demenciával magyarázható.

A szadista Caligula

Az Augustust követő második római császár, Caligula úgy vonult be a történelembe, mint egy szadista, különc, őrült megalomániás: annyira nem volt épelméjű, hogy a lovának ajándékozta palotáját a szolgák kíséretével együtt, de tervei voltak arra is, hogy a szeretett paripa megkapja a császár utáni legmagasabb tisztséget is, s consul lesz. A kutatók szerint valójában az állattal való kivételes bánásmód érdes társadalmi gúny volt a császár részéről: Caligula azt akarta ezzel bemutatni, hogy a lova ugyanannyira megérdemli a luxust, mint a buta, együgyű római arisztokraták.

A császár uralkodása kezdetén még mint közkedvelt uralkodó jelent meg, s kompromisszumokra törekedett az első hónapokban. A népszerű magisztrátusi választási rendszert újra bevezette, miközben nagylelkű pénzbeli segélyeket osztogattak parancsára Róma szegényeinek és a katonáknak. Első nagy, a szenátushoz intézett beszédében elítélte elődje népszerűtlen intézkedéseit, s ígéretet tett a jobb kormányzásra. A ravasz szenátorok megígértették vele, hogy a beszédet évente meg kell ismételnie.
Mindezek ellenére Caligula megítélésekor a kegyetlenkedésekre, a túlzásokra (legfőképpen Suetonius munkássága nyomán, aki egy évszázaddal később írta meg a császár klasszikus életrajzát) és a klinikai elmebajra gondolunk, amit kiszámíthatatlan rohamok, szorongás, álmatlanság és hallucinációk kísértek. Hosszasan lehetne sorolni a példákat, amikor azt állította magáról, hogy isten, s gyakran tart négyszemközti megbeszéléseket Jupiterrel, illetve az éjjeleket a Hold istennőjével tölti.

Legendás volt pazarló életmódja és szeszélyes szadizmusa. Suetonius szerint egy apát egyszer arra kényszerített, hogy végignézze saját fia kivégzését, majd meghívta magához egy ebédre. A szarvasmarha értékének emelkedésekor a börtönlakókkal kezdte etetni vadállatait. Egy alkalommal, amikor felgyógyult betegségéből, ragaszkodott ahhoz, hogy egy lojális híve, aki fogadalmat tett az isteneknek, miszerint saját életét ajánlja fel, ha a császár túléli a kórt, tartsa be ígéretét, s ölje meg magát.

A dudorászó VI. Henrik

A már az első születésnapja előtt Anglia trónjára kerülő VI. Henriket gyengeelméjűként jegyezte fel a történetírás. 24 éves korában feleségül vette az érett, erős akaratú, szenvedélyes és mindössze 15 éves Anjou Margitot. A százéves háború ekkor még javában dúlt, s a francia király nagybátyja, VII. Károly csak azzal a feltétellel adta áldását unokahúga és az angol király frigyéhez, ha cserébe az angolok átengedik Maine és Anjou területét. Ez hatalmas áldozat volt, hisz a több évszázados harc nyeresége forgott kockán. A házassági áldozat magyarázható azzal, hogy amikor VI. Henrik elvette Anjou Margitot, elmeállapota már nem volt stabil, ám lehet, hogy csak a lány szépsége kápráztatta el.
Az uralkodásban kevésbé erős személyiségnek bizonyuló Henrik 1453-ban teljes idegösszeomlást kapott, ami két dologgal magyarázható: ebben az évben lett vége a több mint száz éven át dúló háborúnak, s ekkor született meg az angol királyi pár egyetlen gyermeke, Edward is, akiről az a hír járta, hogy nem az uralkodó fia. A trónörökös érkezése miatt Plantagenet Richárd yorki herceg, aki addig a korona várományosa volt, fellépett a király ellen. Ekkor tört ki az ún. rózsák háborúja, amely során a York-ház és a Lancaster-dinasztia küzdött az angol trónért.

A király 18 hónapon át nem tudott megszólalni, sőt a végtagjait sem volt képes megmozdítani, ami katatón skizofrénia pszichomodoros zavaraira utal. Henriket 1461 tavaszán lemondatta és bebörtönöztette unokatestvére, Yorki Edward, aki aztán IV. Edward néven lett uralkodó. Az elborult elméjű Henrik „végigdudorászta”, énekelte és nevetgélte a sorsát és uralkodását megpecsételő második St. Albans-i csatát 1461-ben. A király és a királyné végül Skóciába ment, hogy megszervezzék a restaurációt, Henriket azonban IV. Edward seregei 1465-ben elfogták, s a Towerbe zárták.

Őrült Johanna

Az Aragóniát és Kasztíliát egyesítő Ferdinánd és Izabella leányaként született Johannát 17 éves korában adták hozzá a női nem nagy tisztelőjéhez, a kifejezetten jóképű, szívtipró Habsburg Fülöphöz, akiről már életében anekdoták keringtek az afférjairól. Ezzel szemben Johanna szigorú, vallásos szellemben nőtt fel, sok időt töltött a templomban és a források szerint erkölcsös életet élt.

Egyes beszámolók szerint azonban még a hivatalos ceremóniát sem várták ki, Fülöp felszólított egy papot, hogy adja össze őket, majd a sebtében összecsapott esküvő után a házasok visszavonultak és a másnapi, nagy pompával megrendezett menyegzőn már feltűnően nyugodtak és boldogok voltak. A két eltérő jellemű és vérmérsékletű embert házasságuk elején szenvedélyes szerelem fűzte egymáshoz, ami uralkodói körökben meglehetősen ritka jelenségnek számított. Házasságuk tíz éve alatt szám szerint hat gyermekük, két fiuk és négy lányuk született. Fülöp azonban hamarosan visszatért házassága előtti kicsapongó életmódjához, Johanna erre eltávolított az udvarból minden szemrevaló fehérnépet, s egyre gyakoribbá váltak az őrjöngésig fokozódó veszekedések.

1500-ban Johanna lett a spanyol trón örököse, s így felértékelődött a Habsburgok szemében, akik általa kívánták megszerezni a nagyhatalommá váló ibériai államot. Habár a férje, az apja és fia, a későbbi V. Károly egész életében ellene dolgoztak, egészen 1555-ben bekövetkezett haláláig hivatalosan ő volt a spanyol királyi felség, pedig 1516-tól társuralkodói rangban, ám a nagyvilágtól elvonultan uralkodott fia mellett. Őrültségének hangoztatása az intrikák sorába illeszkedett.

A spanyol nép által A szerelem bolondja/Őrült szerelmes (La Loca d’amor) néven emlegetett Johanna elmeállapota csak akkor fordult valóban válságosra, amikor 1506-ban Szép Fülöpöt elveszítette. A fiatal férfit egy hirtelen és gyors lefolyású betegség, „forróláz” vette le a lábáról, és szinte természetes, hogy a német területeken azonnal megindult a szóbeszéd: a felesége mérgezte meg. Ez azonban nem túl valószínű, hiszen a krónikások borzadva számoltak be arról, hogy Johanna nem volt hajlandó kiadni Fülöp bebalzsamozott holttestét, hálószobájában őrizgette, sőt a korabeli pletyka szerint a hitvesi ágyba is maga mellé fektette.

A fának beszélő III. György

Az 1760-ban trónra kerülő III. György az egyik legismertebb elmeháborodott király volt. Az uralkodót 1788-tól súlyosbodó rosszullétek gyötörték, amelyek végül képtelenné tették feladatai ellátására. Betegségének mibenlétéről máig vitatkoznak történészek és orvosok, a legelterjedtebb vélekedés szerint a porphyriának nevezett örökletes anyagcsere-betegsége volt (a kór nevét jellemző tünetéről, a bíborvörös vizeletről kapta), mások szerint bipoláris depresszióval küzdött, megint mások szerint arzénnal mérgezték meg. Ez utóbbi ráadásul összefügg a porphyriával, ugyanis a méreg megakadályozza az ún. haem, az oxigén testben való áramoltatásáért felelős gén kialakulását, ami porphyriát eredményezhet.
A kór tüneteként a király hol a végletekig nyájas volt (egyszer például Kedves Lordjaim és barackocskáim megszólítással fordult a felsőházhoz), hol pedig olyan dührohamok fogták el, hogy kényszerzubbonyt kellett ráadni. A legenda szerint hosszasan diskurált egy fával, amelyről azt hitte, hogy az a porosz király, máskor egy párnahuzatot gyermekeként dédelgetett, s elültetett egy marhaszeletet, mert azt hitte, hogy az a fán terem.

Mexikó bomlott elméjű császárnéja

Nehezen lehetne hányattatottabb, „idegenebb” sorsot elképzelni, mint amilyen Mexikó Habsburg császárnéjának, Saroltának jutott. Az I. Lipót belgiumi király és Viktória brit királynő unokatestvérének leányaként született hercegnő 17 éves volt, amikor 1857-ben feleségül ment Miksa osztrák herceghez. Eleinte Milánóban éltek, ugyanis Miksa a Habsburg Birodalomhoz tartozó Lombard-Velencei Királyság helytartója volt, azonban két évvel később a liberális szellemű herceget Ferenc József leváltotta, így a Trieszti-öbölben lévő, híres Miramare kastélyban telepedtek le, amelyet Miksa építtetett.

A Habsburgok és III. Napóleon francia császár közötti együttműködés eredményeként francia intervenciós csapatok lepték el Mexikót, elüldözték a korábbi liberális elnököt, Benito Juarazt, s 1864-ben Miksa lett a közép-amerikai ország császára, Sarolta pedig a császárné. Hároméves országlásuk idején megtanultak spanyolul, támogatták a liberális földreformot, s az őshonos indián közösségek érdekeit is szem előtt tartották, aminek eredményeként a mexikói nép nagy részét megnyerték, azonban a konzervatívokat eltaszították maguktól, akik egyre csak szőtték a terveket a megbuktatásukra.
1866-ban – a polgárháború után fellélegző és külpolitikailag ismét aktív – Egyesült Államok a negyven évvel azelőtt megfogalmazott Monroe-elvre hivatkozva nem tűrte, hogy európai hatalmak befolyásolják az amerikai államokat, így egy blokád segítségével elérte, hogy a francia csapatok elhagyják Mexikót. A császári pár egyedül maradt. Sarolta még ebben az évben Európába utazott, hogy a pápától, valamint a francia császártól támogatást szerezzen, azonban a kudarcok, valamint férje iránti aggodalom miatt elméje megbomlott, és mély depresszióba süllyedt. A Mexikóban rekedt Miksát végül bekerítették a köztársaságpártiak, hívei pedig elárulták, így a kivégző osztag elé kellett állnia, ahol állítólag ezek voltak utolsó szavai: „Szegény Sarolta!”

A belga királyi család több orvost is felkért, hogy vizsgálják meg Saroltát, azonban mindegyik ugyanazt a diagnózist állapította meg: a nő elmebeteg. S minden valószínűség szerint valóban az volt, a Miramare-kastélyban, majd pedig a belga Tervuren-kastélyban élő Sarolta haláláig szentül hitte, hogy Mexikó császárnéja, a férje pedig hamarosan hazatér hozzá. Állítólag ágyában egy babát tartott, amelyet Maxnak nevezett el. Hat évtizeddel élte túl férjét, végül 1927-ben, 86 évesen hunyt el.