Mitől lesz valaki teljesítménykényszeres?

Egy színötös iskolai bizonyítvány alighanem minden szülőt büszkeséggel tölt el, a szakember ugyanakkor arra figyelmeztet, nem szabad mindenáron tökéletességbe hajszolni a gyermeket még a tanulásban sem. A jeles eredmény ugyanis nem minden.

„Rendkívül teljesítményközpontú világban élünk, és gyakran állítunk olyan kihívásokat a gyerekek elé, amelyeknek még nem képesek megfelelni. Sem mentálisan, sem fizikálisan” – hívta fel a figyelmet Bodnár Csilla pszichoterapeuta, gyermek-szakpszichológus. Hozzátette, hogy hétéves kor előtt egyáltalán nem lenne szabad abszolút elvárásokat támasztani a kicsikkel szemben, az értékelésüket pedig ezt követően is fontos lenne egyénre szabottan kialakítani. „Ne az osztályzat legyen a fontos, hanem hogy a gyerek önmagához képest fejlődjön!” – jegyezte meg.

Túlzott elvárások és majomszeretet

Gyakori hiba a szülők részéről, hogy túl nagy hangsúlyt fektetnek a teljesítményre gyermekük nevelése során. E téren éppúgy nem szerencsés, ha egy társasjátékban mi magunk is beszállunk a rivalizálásba (a győzelmet előtérbe helyezve a játék öröme helyett), mint ha egy kisiskolástól minduntalan a piros pontokat és ötösöket követelnénk, holott elképzelhető, hogy a gyengébb osztályzatok ellenére a gyermek szeretne fejlődni, és tesz is ezért. A tévedés tehát abban rejlik, hogy a szülő nem a szándékot és az arra épülő cselekvést jutalmazza, hanem kizárólag az eredményt.

Persze, az arany középút megtalálása ilyen esetekben is fontos, nem szabad átlendülni a ló túloldalára. „Nem szerencsés az sem, ha bármit is csináljon a gyerek, szülőként feltétel nélkül minden esetben megjutalmazzuk. Ő is tudja ugyanis, hogy amit elért, nem igazi eredmény, és így nincs is benne valódi öröme, magában pedig bizonytalan énképet alakít ki. Az ilyen gyerekek rendszerint vagy folyton bizonyítani akarnak, vagy egyfajta elkerülő viselkedéssel igyekszenek elejét venni annak, hogy kiderüljön, hogy valamiben esetleg ügyetlenebbek. Általában ők szoktak az -osztály bohócai« lenni ebből kifolyólag” – mutatott rá Bodnár Csilla. Amennyiben pedig az elkerülő viselkedés sem óvja meg a gyereket a megszégyenüléstől, azaz attól, hogy kénytelen legyen feltárni a hiányosságát, úgy sarokba szorítva érzi magát, ami dühreakciót vált ki. A harag ilyenkor jellemzően nem önmagára, hanem a feladatra irányul – a felelősséget áttolva azt nevezi majd hibásnak, csalásnak, megoldhatatlannak.

A szakpszichológus elmondta, gyakran tapasztalja úgy is, hogy az irreálisan magas elvárások olyan gyermekeket érintenek, akik életkorukhoz képest nagyobb termetűek, gyorsabban nőnek társaiknál. Emiatt idősebbnek nézik őket, így mind viselkedésben, mind a teljesítményhelyzetekben többet követelnek meg tőlük, mint életkoruk alapján indokolt lenne. Mindez persze folyamatos frusztrációt eredményez, amit idővel egyre nehezebben viselnek, esetleg már eleve visszautasítanak bizonyos helyzeteket. Szintén gyakran tetten érhető a frusztrálódás valamilyen fogyatékossággal élő gyerekek esetében, akik ugyancsak azért élnek át újra és újra kudarcot, mert nem képesek valamilyen velük szemben támasztott elvárásnak megfelelni. Emiatt könnyen türelmetlenebbé válhatnak, akár társaikkal szemben is gonoszkodóbbnak tűnhetnek.

„Nem játszom vele, mert nem jó tanuló”

Jellemző helyzet a teljesítménykényszeres gyerekekre, hogy a szülők nem foglalkoznak eleget az érzelmi életükkel a hétköznapokban, és kizárólag a teljesítményük szolgáltat beszédtémát. „Hogy a gyerek kedves, szeretetteljes, jó szándékú vagy adakozó-e, nem annyira fontos, mint az, hogy éppen aznap milyen jegyet kapott az iskolában. Hogy vagy? Ki a barátod? Mit csináltok az iskolában? Mitől félsz? Mi okoz neked örömet? Ezek a kérdések ritkán hangzanak el, helyettük a -hányast kaptál?«, -megcsináltad már a házi feladatot?«, -ülj már le tanulni, hiába beszélek neked?«, és ezekhez hasonló mondatok kerülnek előtérbe nap mint nap. Mindennek pedig az lesz az üzenete a gyerek felé, hogy csak akkor szeretik, ha ötösöket szerez, vagy ha szó nélkül, fegyelmezetten leül tanulni” – fogalmazott Bodnár Csilla.

E ponton érdemes leszögezni, hogy a gyermekkori kötődési mintákban gyökerező teljesítménykényszer a burnout, azaz a kiégési szindróma melegágya. Ez egy meglehetősen súlyos kórkép, amelyet egyebek mellett pszichoszomatikus tünetek, érzelmi és kapcsolati zavarok jellemeznek. Persze fontos hozzátenni, hogy a fejlődési út nagyon hosszú odáig, amíg egy ember felnőtté válik, ezalatt pedig bizonyos kapcsolatokban, kötődésekben átélhet olyan korrekciós élményeket, amelyek segítenek elkerülni a nemkívánatos végeredményt. „Ebben az értelemben talán mondhatjuk azt, hogy a teljesítménykényszer ellentétét a jó emberi kapcsolatok jelentik” – összegezte a pszichológus.

A szakember kifejtette, hogy a közelmúltban is volt egy jelzésértékű beszélgetése egy 8-9 éves kisfiúval, aki saját bevallása szerint nem szerette az egyik osztálytársát. „Mikor megkérdeztem, mi ennek az oka, azt válaszolta, hogy a másik gyerek buta, rossz tanuló. Majd megkérdeztem, hogy egyébként jószívű-e az osztálytársa, amire ő azt felelte, hogy igen. Ugyan ezt követően már egyetértésre jutottunk abban, hogy csak azért, mert -buta« a másik, még lehet vele barátkozni és játszani, ez az eset is jól példázza, hogy már igen fiatal korban is milyen szerves részét képezheti a teljesítményközpontúság egy osztályközösség értékrendjének.”

Egyéni képességek, egyéni értékelés

„Természetesen az elvárásoknak, amennyiben azok az életkornak megfelelőek, mindenkire nézve azonosaknak kell lenniük, de nem az eredményt kell értékelnünk, hanem az utat, amit a gyerek megtett” – szögezte le Bodnár Csilla. Nem kell mindenkinek ötös tanulónak lenni, az is lehet érték, ha egy gyermek hármast ér el, mert adott esetben máshonnan indul, mint a társai. „A reális értékelés nem azt jelenti, hogy egyre lejjebb visszük az elvárásokat, hanem azt, hogy a szándékot és a ráépülő cselekvést értékeljük. E tekintetben kifejezetten hasznos és informatív lehet, ha a tanulók nem jegyet kapnak, hanem százalékban határozzák meg a fejlődésüket. Mindemellett a társadalmi megszokások nem különösebben támogatják az ilyesmit. Hiába vannak például olyan iskolák, ahol használják a százalékos értékelést, azt tapasztalom, hogy a szülők a kapott eredményeket mindig lefordítják érdemjegyekre” – tette hozzá.

Egy másik általános probléma, hogy a mai iskolarendszer nem értékeli a praktikus intelligenciát. Vannak ugyanis olyan gyerekek, akik az elméleti tanulás útján, könyvekből nehezen tudnak előrébb lépni, ha viszont megmutatnak nekik valamit, esetleg cselekvés során tudnak elsajátítani egy-egy készséget, akkor kifejezetten ügyesek. Ezek a gyerekek általában nagyon segítőkészek, praktikusak, ha hagyják őket, akkor nagyon rugalmas a gondolkodásuk is, kreatívak, de az elméleti tantárgyak elsajátításában nem túl jók. Számukra a régi szakiskolák jó lehetőséget jelentettek, hiszen az ott zajló oktatás egy-egy hét elmélet és gyakorlat váltakozására épült, így a tanulók korrigálni tudták korábban gyakori kudarcélményüket.

„Kifejezetten fontos lenne, hogy a gyerekek megkapják a lehetőséget arra, hogy a praktikus életben is megmutathassák önmagukat, valamint arra, hogy kialakítsák, mihez van igazán affinitásuk, és miben tudnának a leginkább fejlődni. Ezt a tehetséggondozó iskolák ma is képesek megadni az oda bekerülő tanulóknak, az átlagos gyerekek rendelkezésére azonban sokkal kevesebb lehetőség áll e téren” – emelte ki a szakember.

Mit tehetünk szülőként?

Bodnár Csilla szerint fontos, hogy a kisgyerekeket engedjük szabadon játszani, és éppen csak annyira irányítsuk őket, amennyire valóban szükséges. Jellemző hiba, hogy a szülők egyfajta iskolás helyzetet állítanak a gyermekük elé attól félve, hogy csemetéjük esetleg lemaradt a fejlődésben valamilyen téren, akár az egyik ismerős kortársához viszonyítva. Erre viszont általában egyáltalán nincs szükség. A gyerekeknek velük született igényük, hogy megismerjék a világot. Éppen ezért iskolás korig az lenne a leglényegesebb, hogy hagyjuk őket a saját valóságukban kibontakozni. Az a gyerek ugyanis, aki saját irányításából hozza létre a képességeit, valóban örömét is leli a feladathelyzetekben. A szülő feladata, hogy mindehhez biztosítsa a megfelelő környezetet, nem pedig, hogy olyan elvárásokat támasszon gyermeke felé, amelyeknek még nem képes megfelelni. Hétéves kortól aztán már lehet egységes elvárásokat állítani – de más és más értékelési szinten!