„MZ/X, jelentkezz…”: Rádióamatőrök Kárpátalján

A rádió feltalálása idején csodaszámba ment, később hosszú évtizedekig az emberek mindennapjainak szinte nélkülözhetetlen részévé vált. Aztán lassan népszerűségében „lekörözte” a tévé, manapság pedig mindkettő fölébe kerekedik az internet. Annak idején a rádióműsorok szerkesztői, vezetői nagy népszerűségnek örvendtek, a készülékek mesterei pedig megbecsült szakemberek voltak. Sokan azonban nem szakmájukból, hivatásukból fakadóan foglalkoznak a rádióval, hanem pusztán személyes érdeklődésből, anyagi érdek nélküli tevékenységük az önképzésre, műszaki fejlődésére és a szakmai információcserére irányul. Ők a rádióamatőrök. Tevékenységük igen sokrétű: vannak, akik szórakozásnak tekintik, vannak, akik sportnak és vannak, akik a technikai háttere iránt érdeklődnek. Számukra a határ szó szerint a csillagos ég: vannak, akik a Föld körül keringő űrállomásokkal is kommunikálnak. De többségüket inkább a kíváncsiság, az új ismeretségek lehetősége vezérli, amelynek eléréséért néha egész szabadidejüket is feláldozzák. Ez a sokrétű tevékenység a hobbija a beregszászi Hiszem Tibornak és Író Sándornak, akikkel ennek a nem mindennapi foglalatosságnak az érdekességeiről beszélgettünk.

– Mikor, miként kezdett érdeklődni a rádiózás rejtelmei iránt? – kérdeztük először Hiszem Tibortól.

– Már egészen kicsi gyermekkorom óta élénk érdeklődést mutattam az elektromosság, valamint a különböző műszaki cikkek – így a rádió – iránt. Elsőként a lámpás rádiókészülékekkel ismerkedtem meg, de ekkor még csupán az adások hallgatása kötött le. 1962-től típusváltás következett be, ekkortól kezdtek el ugyanis szélesebb körben elterjedni a tranzisztoros rádiók. Ekkor döntöttem el, hogy fejleszteni fogom magam. Később édesapám – aki szintén szerette a technikát – fülhallgatót is szerzett, s ő volt az, aki a rádiózás elméleti alapjaiba is bevezetett. Később közösen detektoros rádiót építettünk. Az ilyen készüléknek a legfontosabb kelléke a detektor, ami sokféle lehet, pl. dióda. De ha ez nincs, akkor tranzisztor is használható. Mi édesapámmal diódát használtunk. Fontos elem még a tekercs, a nagy ellenállású hangszóró vagy fülhallgató, valamint az antenna. Amit akkor csináltunk, elég primitív munka volt, de sikerült, s a megfelelően elhelyezett antennának hála sikerült fognunk az ungvári rádiót. Ez a siker megadta a lendületet a jövőre nézve.

Addig is azonban megismerkedtem a morzeábécével. Akkoriban Beregszászban számtalan más településhez hasonlóan szintén működött a Szovjet Hadsereg és Flotta Önkéntes Társadalmi Szervezete, a DOSZAAF. Ennek kötelékében dolgozott a szervezet egyik legismertebb helyi munkatársa, Alekszandr Kolosz, aki morzézni tanította a gyerekeket. A hat-hét éves gyerekek igen gyorsan sajátították el a morzeábécét. Az oktató csapatot alakított, s az akkori Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban megrendezett távírászversenyeken majdnem mindig győztek. Noha morzéztam, a távírászat nem nyerte el a tetszésemet, így megmaradtam a rádiónál.

A katonaság után komolyabban eltökéltem, hogy saját adóvevőm lesz. Megpróbálkoztam az építéssel, ami nem volt egyszerű akkoriban. Célul tűztem ki, hogy építek valamit, ami „megszólal.” Később a barátaimmal összefogtunk, s közösen próbálkozva fejlődtünk. Ez azért is fontos volt, mivel akkoriban csak az kaphatott rádióhasználati – mai szóval élve rádióamatőr – engedélyt, aki előzőleg az építési engedélyt is megkapta. Ehhez viszont össze kellett szerelni egy készüléket, melyet Ungváron, az illetékes hivatalban be kellett mutatni, s ezt követően adták csak meg a már említett használati engedélyt. Megjegyzendő még, hogy az építési engedélyhez viszont ajánlás kellett egy párthű személytől. A már említett Alekszandr Kolosz adott számomra ajánlást, majd ennek birtokában megkezdődött az építés. A geológusoktól sikerült használt adóvevőket szereznünk, melyeket kicsit átépítettünk s „felturbóztunk”: készítettünk antennát és erősítőt. Amikor mindez működött, akkor következett a gyakorlat: beszélgettünk, hívogattuk egymást. De mivel még nem mutattuk be a készüléket Ungváron, így nem volt használati engedélyünk – és legfőképpen hívójelünk –, egyelőre más hívójelét használtuk. Sutka Laci barátom volt a jótevőnk, ő adta nekünk kölcsön a hívójelét, mely a beceneve – vagyis Laci – volt. De kikötötte, hogy mindenki, aki dolgozik, szigorúan ezt a hívójelet használja. Egy darabig éltünk ezzel a lehetőséggel, végül aztán mi is megkaptuk a használati engedélyt és a hívójelünket. Kaptunk még egy előírást, hogy a különböző frekvenciasávokon mettől meddig van megengedve a munka a különböző üzemmódokban (telegráf, mikrofon stb.) és teljesítménnyel.

Életünk egyik szép fejezete kezdődött el ekkor: hajnalig tartó beszélgetések, az izgalom, hogy kivel fogunk találkozni az éterben. Ha valakivel sikerült kapcsolatba lépni, bejegyeztük egy naplóba. A napló hasznos dolog, később vissza lehet belőle emlékezni: utólag úgy gondolom, a mai fiatalok egyik nagy hibája, hogy nem vezetnek naplót.

– A Szovjetunión kívül más államokkal is lehetett kapcsolatot létesíteni?

– A legtöbb állammal, ahol rádióamatőrök tevékenykedtek, szabad volt a kapcsolatfelvétel, de persze voltak kivételek. Pl. kikötötték, hogy Izraellel és Dél-Afrikával tilos összeköttetést teremteni. Ennek ellenére érkezett Izraelből hívás, mégpedig egy Munkácsról oda kivándorolt rádióamatőrtől, vele többször is létrejött rövid rádiókontaktus. Volt ugyan minden megyében egy rádióállomás, amelynek az amatőrök beszélgetését kellett figyelnie, de az itt dolgozók sem vették ezt annyira komolyan.

– Körülbelül hány összeköttetést sikerült teremtenie?

– Attól a naptól kezdve, hogy amatőrködöm, 2000-ig számoltam, de utána már nem jegyeztem tovább…

Író Sándornak 2001-től hobbija a rádiózás.

– Egy eredetileg gyári, EFIR márkájú készüléket használok – mondja Sándor. – Az éterben való „hallgatózáson” kívül a hobbim még a rádiótechnikával való kísérletezés: néha átépítem a készüléket. Kísérletezem a „modernizálással”: persze a készülék néha rosszabb lesz, viszont próbálkozni kell, végül is ezért vagyunk rádióamatőrök.

A készülékem hatótávolságát nem tudom pontosan, de Munkácstól keletre az Urál hegység környéke, nyugaton Izland, délen az afrikai Marokkó, északon pedig a Szentpétervár–Norvégia vonal. Pedig csak egy 50–60 vattos készülékről van szó.

– Miről folynak a beszélgetések az éterben?

– Családról, munkáról, időjárásról, no meg persze magáról a rádiózásról. Egymástól tanulunk különböző technikákat is. Van olyan „ismerősöm”, akinek már az egész élettörténetét ismerem. De legjobban a legnehezebben létrejött összeköttetéseknek örülök. Pl. vannak olyan sávok Oroszországban, ahol csak néhány másodpercig lehetséges a kapcsolat. Ha addig eljutok, hogy attól a valakitől megtudom a nevét és a települést, ahol dolgozik, már boldog vagyok.

Mint megtudjuk, a leggyakoribb kommunikációs nyelv az orosz, a magyar és az angol. „Néha megdöbbentő helyekről érkezik magyar szó – mondja Sándor. – Volt olyan eset, hogy egy németországi állomással beszéltem, és rácsodálkoztam, hogy magyarul szóltak vissza. Olyan is előfordult, hogy skandináviai vagy kijevi állomásról magyarul válaszoltak. El lehet mondani, hogy a rádiózásban a magyar is világnyelvnek számít.”

Aki rádióamatőrré kíván válni, annak első – és legfontosabb – tennivalója egy jó rádió beszerzése. A készülékek ára kb. száz dollártól kezdődik, a határ a csillagos ég. „Egy átlagos készülék ára negyvenezer forint – mondja Sándor. – De egy Tarpán élő barátom legutóbb 140 ezer forintért vett olyan gépet, mely tartalmazza az összes amatőr sávot, valamint az URH-t is.”

Kárpátalja kapcsán megtudjuk, hogy kb. százötven a regisztrált rádióamatőrök száma, ebből kb. hetven az aktívan tevékenykedő. A magyarok száma kb. tíz fő. Az amatőröknek egyesületük van, melyet 1957-ben alapítottak, 2007-ben megünnepelték ennek ötvenéves évfordulóját.

Végezetül Sándor elmondja még, hogy azért néha kellemetlenségek is adódnak. „Volt, hogy azt állították, miattam ment tönkre valakinek a tv-készüléke, s olyan is előfordult, hogy amikor megszűnt az adás, engem okoltak. Egyszer már az SZBU-nál is feljelentettek, hogy Amerikának kémkedek. A kiszálló nyomozók aztán jót nevettek: látva a technikámat, belátták, mekkora képtelenség, hogy az internet és a mobiltelefon korában egy „titkosügynök” második világháborús technikával küldjön jelentéseket…”

Fischer Zsolt

Kárpátalja