Vidékünk sokoldalú kutatója

Az Adriai-tenger melléke igen messzire esik szülőföldünktől, ám a történelmi Magyarország északkeleti részéből kihasított, jelenleg Kárpátaljának nevezett terület múltjának – ezen belül őstörténetének – a feltárásában minden korábbi és későbbi kutatónál nagyobb eredményeket ért el a Horvátországban született, de élete nagy részét Munkácson leélő, jogászi végzettségű, ám elsősorban régészként és történészként híressé vált Lehoczky Tivadar.
Aki ásatásai és történelmi kutatásai mellett – igazi polihisztorként – nagymértékben hozzájárult a vidék élővilágának, valamint az itt élő ruszinok, magyarok, szlovákok, németek népköltészetének, néprajzának a megismeréséhez, illetve a megismertetéséhez is.

Már gimnazistaként lebilincselték a múlt emlékei

A Lehoczkyak a XIII. századig tudták visszavezetni a családfájukat. A családi hagyomány szerint a sokoldalú tudós első ismert ősei az 1241-1242-es nagy tatárjárás idején, a magyar vereséggel végződő muhi csata után segítséget nyújtottak a Batu kán csapatai elől menekülő IV. Béla királyunknak, őrszolgálatot teljesítettek mellette, a vész elmúltával Magyarországot romjaiból újjáépítő uralkodó pedig hálából nemesi rangra emelte őket, s a felvidéki Turóc vármegyében kaptak birtokokat. A leendő kutató szüleit azonban messzire sodorta a szél: Lehoczky Tivadar – Lehoczky János és Gottir Anna gyermekeként – az Adriai-tenger partján fekvő kikötőváros, Fiume (ma: Rijeka) közelében, Fuzsine községben látta meg a napvilágot 1830. október 5-én, ahol édesapja magyar királyi kincstári erdészeti felügyelőként dolgozott (Horvátország perszonálunió formájában – a mindenkori magyar uralkodó egyúttal horvát király is volt –, Fiume pedig közvetlenül Magyarországhoz tartozott). A família azonban nemsokára visszaköltözött a Felvidékre, s a családfő magas hivatali állásokat töltött be a liptóújvári kincstári uradalomban, míg csak 1837. október 21-én el nem indult a minden élők útján.

Özvegy édesanyja ezt követően egyedül nevelte gyermekét. Előbb Rózsahegyen laktak, csaknem színtiszta szlovák környezetben, ahol mind az elemi iskolában, mind a piarista gimnáziumban szlovák nyelven folyt az oktatás, s a kis Tivadar itt sajátította el ezt a nyugati szláv nyelvet, melynek később nagy hasznát látta népköltészeti gyűjtései során. Gimnazista kisdiákként gyakran felkereste a közeli, romos likavai várat, melyet a XIV. században emeltek a Vág folyó fölé magasodó hegycsúcsok egyikén, s az 1700-as években indult romlásnak. A múlt üzenetét őrző, romantikus hangulatot árasztó középkori falak pedig fellobbantották benne a történelem iránti vonzalom szikráját, mely „szerelem” egész életén át elkísérte. Rózsahegyen végezte el a gimnázium első két osztályát, majd édesanyja beíratta a magyar tannyelvű rozsnyói gimnáziumba, hogy anyanyelvű közegben folytassa tanulmányait. 1847-ben felvételt nyert a Kassai Jogi Akadémiára, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tisztító vihara azonban őt is magával sodorta. Belépett a honvédseregbe, ahol előbb a gyalogsághoz került, majd tüzértiszti kiképzést kapott, s hadnagyként, ütegével végigküzdötte a szabadságharcot. Eleinte a Felvidék védelmében harcolt Schlick császári tábornok Galíciából betörő hadai ellen, többek között részt vett a budaméri, illetve a kassai csatában, később pedig a főhadszíntérre vezényelték. S jellemző módon még az ütközetek között is arra használta fel minden szabad percét, hogy bepillantson egy-egy falu, vidék múltjába, az ott élők szokásaiba, életmódjukba. 1849 nyarán, a függetlenségért vívott harc elbukásakor a bánsági Facsetnél feloszlatták a hadtestét, hogy a tisztek és a közkatonák elkerüljék a hadifogságot, a tömlöcbe vettetést vagy a császári hadseregbe való besorozást, mely a volt honvédok számára egyenértékű volt a börtönnel. Végigbujdosva a fél országot, hazatért, 1851-ben befejezte az akadémiát, törvényszéki hivatalnoki állást vállalt, 1862-től 1865-ig főszolgabíróként dolgozott Bereg vármegyében, 1865-ben pedig a Schönborn grófok tulajdonát képező munkácsi és beregszentmiklósi (csinagyijevói) hitbizományi uradalom főügyésze lett. A Latorca-parti városba költözött, s itt élte le hátralévő éveit.

Barangolások térben, időben és a népköltészetben

Lehoczky Tivadar már fiatal jogászként – szekereken vagy „az apostolok paripáján”, azaz gyalogszerrel – bejárta a Felvidéket és Erdélyt, gyűjteni kezdte a múltra vonatkozó okiratokat, régi használati és dísztárgyakat, s utazásairól időről időre írásokat jelentetett meg a Magyar Hírlapban, a Vasárnapi Újságban, valamint a Szépirodalmi Közlönyben. Érdekelni kezdte a történelmi Magyarország különböző népeinek a folklórja és néprajza. A német, a latin, a görög és a szlovák nyelv elsajátítása után ruszinul is megtanult, bejárta Bereg vármegye hegyvidéki falvait, megfigyelte a ruszinok életmódját, lejegyezte az általa igencsak megkedvelt nép táncait, hagyományait, dalait, gyönyörködve az utóbbiak sajátos dallamvilágában. Sokszor napokat töltött el a ruszinok körében, részt vett a lakodalmaikon, az egyházi ünnepeiken, s hatalmas gyűjtő- és műfordítói munkája eredményeként 1864-ben Sárospatakon kiadta Magyar-orosz népdalok c. gyűjteményét, majd 1877-ben A magyar-orosz nép közmondásai és példabeszédei c. művét (az utóbbi fél évszázad során jórészt elukránosított kis szláv népet akkoriban rutén vagy magyar-orosz néven emlegették). 1896-ban, a millenniumi kiállítás alkalmából pedig őt kérték fel a beregi ruszin ház felépítésével, berendezésével kapcsolatos kérdések tisztázására. Közben Tót népdalok címmel – Szeberényi Lajossal és Törs Kálmánnal együtt – megjelentette megannyi szlovák népdal magyar fordítását is. Ugyancsak tanulmányozta a Munkács környéki németek (svábok) folklórját, s természetesen a Bereg vármegyei magyar lakosság körében is eredményes népköltészeti, etnográfiai gyűjtő- és kutatómunkát végzett, lejegyezte például az Eskü, a Kígyós eredete, A tatárvágás, illetve A szépasszony dombja című helyi mondát.

Úgyszintén nagy eredményeket ért el a régészeti és a történelmi kutatások terén. Első ásatását 1863-ban, a királyházai Nyalábvár romjai között végezte el, s tanulmányt is írt róla. Honfoglalás-kori sírt tárt fel a Beregszász melletti Kis-hegyen, valamint Szolyvánál. A kis-hegyi sírban nyugvó ősmagyar harcos mellett a legkitűnőbb minőségű acélból készített, gazdagon ezüstözött és aranyozott egyélű kard hevert, fa nyelének maradványa alapján megállapította, hogy a markolatot ezüst szálakkal fonták be, s apró ezüst rozettákkal, illetve gombokkal ékesítették. A kard fa hüvelye pedig finom szövésű vászonnal volt bevonva, és mívesen megmunkált arany, ezüst lemezekkel, s a nyélhez hasonlóan ezüst gombokkal és rozettákkal ékeskedett. Emellett ezüst süvegcsúcsra, hét, acélból vert nyílhegyre, továbbá a harcos viseletéhez és a lószerszámokhoz tartozó vastárgyakra (például kengyelekre) bukkant. A szolyvai ásatás során feltárt, ugyancsak lovas-temetkezési helyen bőrbevonatot talált a vászonnal betakart kardhüvely alsó végében, a csak részben megmaradt, háton fekvő csontváz kezei a mellen összekulcsolva feküdtek, míg a derék táján aranyozott, öntött, ezüst tarsolylemez hevert. S feltűnőnek találta, hogy a harcos mellett egy összetört, fekete cserépedény, körülötte fél makk alakú, belül üres, öntött, füllel ellátott ezüst díszítmények kerültek elő a földből. A leleteket Lehoczky a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.

Feltárások a Lovacska-, a Gallis- és az Öbücs-hegyen

Talán legjelentősebb ásatásaira a Munkács melletti Lovacska-, Gallis- és Öbücs-hegyen került sor, ahol huszonnégy, a Kr. e. III–I. századból származó, vaskori kelta tanyahelyet, kultúrréteget kutatott át, s az európai hírű ásatási területről több mint ezer használati eszköz, illetve fegyver került elő, melyek (valamint a házhelymaradványok) alapján a kutató rekonstruálni tudta az egykor itt lakó kelták életét. A kelták a mai Délnyugat-Németország és Svájc területén fekvő őshazájukból rajzottak ki a Kr. e. I. évezredben, pár száz év alatt pedig hatalmas térségeket népesítettek be, a Brit-szigetektől a Kárpát-medencéig, a Pireneusi-félsziget északnyugati csücskében található Galíciától (mely nem tévesztendő össze a hasonnevű ukrajnai régióval) a Kis-Ázsia közepén elterülő ókori Galatiáig. A Munkács melletti hegyeken – mint arra a lelőhelyek fekvése utalt – hajlékaikat úgy készítették, hogy a meredekebb, jobban védhető fekvésű lejtőkön kiegyengetett teraszokat alakítottak ki, belsejüket úgy egy méternyire kimélyítették, s azokban sövényfonatokból vagy hajlított falapokból kunyhószerű házakat róttak egybe, melyeket konyhákként és lakóhelyekként használtak, mögöttük pedig a hegyoldalba üregeket vájtak, s azokban képezték ki az éléskamrákat. A valószínűleg földdel és gyeppel betakart tetőkön kürtők nyíltak, alattuk alakították ki a tűzhelyeket. Az utóbbiak fölött falábakon álló fa- vagy vasrudak voltak keresztülvetve, róluk pedig kampók csüngtek alá, s ezekre akasztották fel – láncokkal – a főzésre szolgáló bográcsokat. Otthonaik megvilágítására pedig csinosan kidolgozott, agyagcsészeszerű, behajlított karimájú mécseseket használtak.

Műhelyeket is feltárt: kovácsokét, kerékgyártókét, vargákét, szíjgyártókét stb., kalapácsokkal, fejszékkel, szekercékkel, bőrvágó késekkel, illetve kisebb-nagyobb ollókkal, melyek a feltárásuk és a megtisztításuk után – több, mint kétezer év elteltével – ruganyosak és jól mozgathatók voltak (a kelták remek vas- és acéleszközöket készítettek). Akkoriban a Latorca a magaslatok lábaitól nem messze kanyargott, ezért nem az időről időre elöntött ártereket, hanem a lejtőket művelték meg hosszú, keskeny ásóikkal és ugyancsak hosszúkás, szárnyas kapáikkal, majd sarlókkal aratták le a gabonafélékből álló termést. Kaszákkal is rendelkeztek, ám ezek ún. harci kaszák voltak, ezek mellett pedig – a feltárások tanúsága szerint – kardokkal, tőrökkel, lándzsákkal, nyilakkal és harci szekercékkel fegyverezték fel magukat, ha meg kellett védeniük otthonaikat. A mezőgazdaság mellett kereskedelemmel is foglalkoztak, messzi földekről származó, borostyánból, ezüstből, aranyból készült ékszerek, üvegtárgyak, pénzérmék is kerültek itt elő a földből.

A vaskorszak tanulmányozása mellett bronzkori leleteket is a felszínre hozott, s behatóan foglalkozott vidékünk, illetve egész Magyarország történetével. Megannyi tanulmányán kívül erről tanúskodik Adatok hazánk archaeologiájához különös tekintettel Beregmegyére és környékére, Adalékok Beregszász történetéhez, Beregmegye és a munkácsi vár 1848–1849-ben című könyve, valamint főműve, az 1880–1882-ben Ungváron kiadott háromkötetes Bereg vármegye monographiája, melynek első kötetében Lehoczky bemutatta a vármegye földrajzát, valamint történelmét az őskortól 1880-ig. A másodikban a vidék élővilágáról, gazdaságáról, iparáról, kereskedelméről. az akkor itt működő egyházakról, a kultúra és a közoktatás történetéről, a Beregből elszármazott írók, művészek életéről, az itt élő, különböző nemzetekhez tartozó emberek népszokásairól (magyar, ruszin és német lakodalmi szokásokról) olvashatunk, német (sváb) népdalokkal ismerkedhetünk meg, magyar fordításukkal együtt. A harmadik kötet pedig Bereg vármegye településeinek a történetét taglalja. A könyv értékét emeli, hogy sem azelőtt, sem azóta nem mutatták be ilyen pontosan, részletesen a ma Kárpátaljának nevezett terület egészét vagy annak egy bizonyos részét.

A polihisztor kutató 1915. november 5-én távozott a földi világból, ám magángyűjteménye vetette meg az ungvári Kárpátaljai Honismereti Múzeum alapját (a gyűjtemény több, mint ezer tárgya mára visszakerült a Latorca-parti városba, s a Munkácsi Vármúzeumban kaptak helyet). S ugyancsak a tudós emlékét őrzi a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola keretében működő Lehoczky Tivadar Intézet is. (Források: Lehoczky Tivadar:„Bereg vármegye monographiája”, Csatáry György: „A Lehoczky-hagyaték”, Wikipédia)