A biztonsági gyufa feltalálója

Napjainkban nem akad hétköznapibb eszköz a gyufánál, pedig kétszáz évvel ezelőtt még egy épphogy kifejlesztés alatt álló, igen veszélyes tűzszerszám volt, melyet csak az egyik legkiválóbb magyar vegyész, Irinyi János „szelídített meg” és tett általánosan használt árucikké.
A szélesebb közönség jóformán „csak” a biztonsági gyufa feltalálójaként ismeri a jeles kémikust, pedig jelentős elméleti munkásságot is kifejtett a vegytan területén, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc során pedig jelentős szerepet játszott a honvédsereg tüzérségi fegyverekkel és lőporral való ellátásában. Emellett Magyarországon elsőként ismerte fel a műtrágyázás fontosságát, sőt mezőgazdasági gépeket is szerkesztett. Ismerjük hát meg ezt a sokoldalú egyéniséget.

Hírnév – tizenkilenc évesen

1817. május 18-án a Bihar vármegyei Nagylétán a nemesi származású Jánossy Róza életképes fiúcsecsemővel ajándékozta meg férjét, id. Irinyi Jánost, a neves magyar mezőgazdászt. A leendő kémikus édesapja a helybeli Mandel-birtok tiszttartójaként vezette az uradalmat, s mivel nevének örökösét a jó kereseti lehetőséget nyújtó jogászi pályára szánta, az atyai kérésnek engedő fiú a helyi elemi iskola, majd a Nagyváradi Gimnázium elvégzése után jogot tanult a Debreceni Református Kollégiumban, noha már gimnazistaként is leginkább a vegytan érdekelte. Így jogi tanulmányai befejezése után beiratkozott a Bécsi Politechnikum kémiai tagozatára, ahol többek között a gyufával is kísérletező, erdélyi származású Meissner Pál vezette be a vegyészet világába.

Ebben az időben, a XIX. század első felében még mindig általános gyakorlat volt, hogy acéllap, kovakő és egy taplóféleség kiszárított, feldolgozott belső anyaga segítségével csiholtak tüzet. A kovakövet súroló irányban az acéllemezhez ütögették, s az ütések nyomán kipattanó szikrák belobbantották a taplóanyagot. Ám ez a folyamat nagyfokú odafigyelést és kézügyességet kívánt, s több percet is igénybe vett, ezért már a század elejétől kísérleteket folytattak a gyufa kifejlesztésére. 1805-ben Jean Chancel francia vegyész feltalálta az ún. mártógyufát, melynek fejét kálium-klorát, kén, cukor és gumi keverékével vonta be, ám a gyufaszál csak kénsavba mártva gyulladt meg, s igen tűzveszélyes eszköznek bizonyult. Bő tíz év múlva egy angol kémikus, John Walker már dörzsgyufát készített, melynek antimon(III)-szulfiddal, kálium-kloráttal, termésgumival és keményítővel bevont feje érdes felülethez dörzsölve lobbant be. Emellett más feltalálók is kísérleteztek a gyufával, fehérfoszfort is alkalmaztak a gyufafejben, ám mindezek a találmányok balesetveszélyeseknek bizonyultak, mivel robbanásszerűen kaptak lángra, s így gyakran okoztak tüzet. A szétfreccsenő gyúlékony anyagcseppektől égési sebeket is lehetett szerezni, ráadásul tűzgyújtás közben elviselhetetlen bűz csapott az ember orrába. Érthető hát, hogy több városban betiltották e primitív gyufák gyártását.

1836-ban a mindössze tizenkilenc éves Irinyi János – még politechnikumi hallgatóként – ugyancsak kísérletezni kezdett a gyufával. A gyújtófejhez használt foszfort meleg vízben feloldotta, a kicsapódó foszforszemcséket pedig ólom-szulfiddal és gumiarábikummal elegyítette. S mivel a fehérfoszfort – több korábbi feltalálótól eltérően – nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte össze, a gyufa robbanásmentesen gyulladt meg, így feltalálta a biztonsági gyufát, melynek még egy előnye volt: nem tartalmazott ként, s ezért rettenetes szag sem kísérte a meggyújtását. Találmányát szabadalmaztatta, ám hamarosan eladta a magyar származású bécsi Rómer István gyufagyárosnak, hogy fedezni tudja tervezett külföldi tanulmányait. Előbb kémiai előadásokat hallgatott a Berlini Egyetemen, majd – mivel a mezőgazdaság is érdekelte, s korszerű módszerek alkalmazásával akarta modernizálni a hazai földművelést – elvégezte a nagyhírű németországi Hochenheimi Mezőgazdasági Akadémiát.

Tanulmányok, gyufagyár, szaknyelvújítás

Berlinben az elméleti kutatások mellett kísérleteket végzett a savakkal és a lúgokkal, s 21 évesen megírta első tudományos értekezését, német nyelven, Über die Theorie der Chemie im Allgemeinen und Schwefelsaure inbesondere címmel. Művében a vegyészet elméleti kérdéseivel, főleg a savelmélettel foglalkozott, s bebizonyította, hogy az addig elfogadott nézetekkel szemben nem minden sav tartalmaz oxigént, egyes lúgokban viszont jelen van a nevezett elem. Hazatérve több tanulmányt jelentetett meg, a vegyületeket összetartó kémiai kötésekről, a vegyi anyagok egymásra hatásáról is cikkezett, míg A Konyári-tó c. értekezésében (az említett szikes tó szülőfaluja közelében terül el) a szikes tavakban képződő sziksó felhasználásáról, a szódának a szappankészítésben való alkalmazásáról és a szappangyártás technológiájáról értekezett. Emellett bemutatta a különböző szikes talajokat, s feljavításuk kérdésével is foglalkozott. Azt javasolta, hogy a bennük lévő szóda lúgos kémhatásának a közömbösítésére ne drága és ritka savakat, hanem olcsó és könnyen előállítható gipszet juttassanak a talajba. A gipsz ilyetén való felhasználása később általános gyakorlattá vált.

1840-ben gyufagyárat létesített Pesten, mely napi félmillió szál gyufát termelt, ám vetélytársai áskálódásai és a városi tanács akadékoskodásai ellehetetlenítették a munkáját, így négy esztendő elteltével kénytelen volt eladni az üzemet. Amúgy Irinyi gyufájának még mindig volt egy hátránya: ez is tartalmazta az erősen mérgező fehérfoszfort. A biztonsági gyufa végleges, ma is használt változatát csak 1855-ben szabadalmaztatta John Edvard Lundström svéd kémikus. A gyújtókeverék egy részét átvitték a gyufaskatulya oldalán lévő dörzsfelületre, a fehérfoszfort pedig felváltották a tíz évvel korábban felfedezett veszélytelen vörösfoszforral.

Az üzleti életbe tett „kirándulása” után Irinyi János visszatért a tudomány világába. Megírta A vegytan elemei című, háromkötetesre tervezett művét, s az első kötet 1847-ben napvilágot is látott Nagyváradon, ám mielőtt a folytatások is megjelentek volna, kitört az 1848-as forradalom, melynek sodrásában elodázódott a további kötetek kinyomtatásának a kérdése, a bukás után pedig a vereség által megviselt, soha többé nem publikáló Irinyi nem szorgalmazta a kiadásukat. Munkájában a kor legmodernebb felfogásában és a maga teljességében mutatta be az elméleti, illetve a szervetlen kémiát, ismertette a kémiai elemeket, valamint a belőlük képződött vegyületeket. A mű értékét növelte, hogy következetesen ragaszkodott az elemek, vegyi anyagok magyar megnevezéséhez, s a nyelvújítóként is ismertté vált tudós orvossal, Bugát Pállal és Nendtvich Károly vegyésszel együtt nagy szerepet játszott a kémiai szaknyelv megmagyarosításában, még ha kifejezéseik egy része nem is honosodott meg a szakmai és a köznyelvben.

Lőpor, ágyúk, röppentyűk

Irinyi János öccse, a hírlapíróként, műfordítóként, később országgyűlési képviselőként is tevékenykedő József a márciusi ifjak egyikeként szerepet játszott az 1848. március 15-i pesti forradalom előkészítésében és kirobbantásában, s az ő révén vegyész bátyja is közel került a Petőfi Sándor köré tömörült, társadalmi megújulást akaró fiatal értelmiségiek csoportjához. Velük együtt részt vett a 12 pont megfogalmazásában, a szabadságharc kitörése után pedig a Kossuth Lajos által vezetett, a kormány hatáskörét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) kémiai szakismeretét felhasználva „állította csatasorba” Irinyi Jánost. A függetlenségi harcot ugyanis nem lehetett megvívni lőpor és tűzfegyverek nélkül, ezek előállításához viszont vegyészi képzettséggel rendelkező személyek is szükségeltettek. A fegyvergyártás Pest-Budán, Magyarország legiparosodottabb városában indult be, a császári fősereg 1848. decemberi nagy támadása miatt azonban az OHB és az Országgyűlés Debrecenbe tette át a székhelyét, Nagyvárad pedig a fegyvergyártás központjává vált. Az Országos Honvédelmi Bizottmány Irinyi Jánost kinevezte a lőporgyártás és az ágyúöntés kormánybiztosává, illetve – őrnagyi rangban – a Nagyváradi Lőporgyár vezetőjévé. A gépeket kemény télben, mínusz 25oC-os hidegben szállították el a tiszántúli nagyvárosba – Szolnokig vasúton, a végállomástól pedig szekérkaravánokkal, s az elhelyezésük, a beüzemelésük is jelentős időt vett igénybe, így csak 1849. január 26-án indult be a termelés. Ám ezt követően a nagyváradi hadiüzemek óriási szerepet játszottak a honvédseregek felszerelésében, s az ott dolgozó szellemi alkalmazottak és munkások nagyban hozzájárultak a magyar seregek téli és tavaszi sikersorozatához. Irinyi még röppentyűket is gyártatott. Ezek a korai rakéták robbanófejből, a hozzá csatlakozó, puskaporral megtöltött hengerből, valamint stabilizátor-rúdból álltak (a henger töltete biztosította a tolóerőt), és háromlábú állványokról indították őket. Ám a bukást a fegyvergyárak sem akadályozhatták meg. A vereség után Irinyi János és József a hírhedt pesti börtön, az Újépület foglya lett, 1850-ben azonban amnesztiában részesültek.

Gazdálkodás a modernizáció jegyében

Az idősebbik testvér visszatért a Nagyléta melletti vértesi családi birtokra. Magyarországon elsőként ismerte fel a műtrágyázás fontosságát. Káliumot vont ki a fahulladék elégetése révén képződött hamuból, hogy kielégítse a talaj káliumszükségletét, s az istállótrágyával együtt forgatta bele a földbe a műtrágyát. Az elavult mezőgazdasági eszközök és módszerek felváltására igásállatok által vontatott szántó-, vető-, illetve boronagépet, kerekeken gördülő gereblyét szerkesztett, hogy fejlett, nyugati színvonalra emelje a birtokon folyó gazdálkodást. Majd elsőként készített vetést, szántást és boronálást együttesen végző gépszerelvényt. Ám a modernizáció végrehajtása érdekében – kellő nagyságú önálló tőke hiányában – jelentős hiteleket vett fel, s a viszonylag kis területű, százholdas birtokon a korszerűsítés ellenére sem tudott megtermelni annyi árut, amennyiből fedezni tudta volna a kölcsönöket a kamatjaikkal együtt, így csődbe ment. A debreceni Tisza Biztosító és Jelzálogbank szaktanácsosa, majd az ugyancsak Debrecenben működő István-gőzmalom igazgatója lett, miközben ötvenegy éves fejjel megnősült, feleségül vette Baranyi Herminát, akitől két gyermeke született, ám sajnos, egyikük sem érte meg a felnőttkort.

Irinyi János, az egyik legjelentősebb magyar vegyész felemás életpályát mondhatott magának. Kiemelkedő tehetségéhez sajnálatos módon nem társult megfelelő vagyoni háttér, mely mellett az általa feltalált biztonsági gyufa gyártásából nem Rómer István, hanem ő gazdagodhatott volna meg. Ha a szabadságharc győzelme esetén nem töri le úgy a vereség, hogy felhagyjon a tudományos publikációkkal, s ha egy jelentős uradalom van a kezében, modernizációs kísérletei meghozhatták volna gyümölcsüket. Ám így is jelentős mértékben öregbítette a magyar tudomány hírnevét. A gőzmalomból való nyugdíjba vonulása után vértesi birtokán élte le hátralévő éveit, s 1895. december 17-én hagyta el a földi világot. (Források: Britannica Hungarica, Magyar Tudóslexikon, Wikipédia).