A múltban? És talán a jelenben is?
A földinél 93-szor nagyobb tömegű, döntő részben szén-dioxidból álló, roppant sűrű légkörön keresztül csak kevés napfény szűrődik a felszínre, melyen így alkonyati félhomály terül szét. A nyomás 92-szer nagyobb, mint bolygónk felszínén, a szelektől hajtott kénsavfelhőkből pedig időről időre tömény kénsav zuhog alá, tovább perzselve az amúgy is kiégett, sziklás tájat, ahol az ólmot megolvasztani képes, + 460 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodik. Ez a Vénusz, Naprendszerünk második bolygója, melyen a savas környezet, az iszonyatos nyomás és a még iszonyatosabb hőmérséklet miatt elképzelhetetlennek tűnik bármiféle élet. Vagy mégsem?…
Minden csillagnak van ún. életzónája, egy olyan övezet, ahol az ott található bolygók hőmérsékleti viszonyai elvileg lehetővé teszik, hogy felszínükön cseppfolyós halmazállapotban is létezzen az élet fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges víz. Földünk a Nap életzónájának a kellős közepén, a Mars annak külső, a Vénusz pedig annak belső peremén kering. És mielőtt az 1960-as évek elején megkezdődött volna a bolygó radarokkal, az égitest körüli pályára állt űrszondákkal, valamint a felszínre ereszkedő leszállóegységekkel való kutatása, általános volt az a vélemény, mely szerint a Vénuszon a Földhöz hasonlóan burjánzik az élet, trópusi dzsungelek, párás esőerdők borítják a kontinenseket, s bár közelebb kering a Naphoz, mint a Föld, a hőmérséklet nem sokkal múlja felül az általunk megszokottat. Ám miután az optikai távcsövek számára átláthatatlan, sűrű légkörön átlátó radarok, illetve a leszállóegységekre szerelt kamerák feltárták, milyen is valójában bolygószomszédunk felszíne, azonnal tovaröppentek a vénuszi élettel kapcsolatos remények.
A közelmúltban azonban Leonyid Kszanfomaliti, az Orosz Tudományos Akadémia Űrkutatási Intézetének csillagásza meghökkentő írást jelentetett meg a Solar System Research c. tudományos szaklapban. Cikkében nem kevesebbet állít, mint hogy a Vénuszra aláereszkedő Venyera 13 űrszonda 1982 márciusában készített felvételeit tanulmányozva, felfedezett egy, a kamera látószögébe „belógó”, fülkagylószerű valamit, továbbá egy kerek testet és egy, a földi skorpiókhoz hasonlító élőlényt, s az egymást követő, különböző nézőpontokból készített fotók alapján úgy tűnik, mintha elmozdultak volna korábbi helyzetükből, kiemelkedtek, eltűntek. Tehát a talajon mozgó élőlényeket kapott lencsevégre a szonda kamerája. A hír akár áprilisi tréfa is lehetne, ha nem egy tudományos folyóiratban jelent volna meg. A nemzetközi tudósvilág pedig el is utasítja az enyhén szólva merész feltételezést, és a lencse fénytörési hibáival magyarázza a látottakat.
De ha magasabb rendű növényi és állati élet nincs is a Vénuszon, nem élhetnek ott a barátságtalan környezethez alkalmazkodott mikroorganizmusok? Bolygónkon az utóbbi évtizedekben – a kőzetek belsejében, a földkéreg mélyén, savas, forró vulkanikus hévforrásokban, vagy éppen a gleccserek, jégmezők jegében – megannyi, a szélsőséges körülményekhez kiválóan alkalmazkodott, ún. extremofil mikroorganizmust fedeztek fel, melyek közül többen is kibírják a földfelszínen uralkodó nyomás ezerszeresét, a savas környezetet, a magas hőmérsékleteket. Tehát kibírnák a Vénusz kénsavesőit, valamint a felszínen, sőt a kéreg mélyén uralkodó nyomást is. Gondot okoz viszont a +460 Celsius-fokos forróság, mivel a kutatások szerint +150 Celsius-fok fölött kezdenek szétesni az élőlények, köztük az extremofilek örökítőanyagai is, az élőlények tulajdonságait meghatározó DNS-molekulák. Így a tudósok óriási többsége kizárja a vénuszi élet lehetőségét – legalábbis a felszínén. Elképzelhetőnek tartják viszont, hogy a bolygó légkörének felső rétegeiben, ahol a földiekhez meglehetősen hasonló körülmények uralkodnak, nem hogy extremofilok, hanem közönséges mikrobák is élhetnek.
S még valószínűbb, hogy a távoli múltban létezhetett élet a Vénuszon, amikor még sokkal barátságosabb hely volt, mint ma. Michael Way, a NASA Goddard Űrközpontjának a kutatója a Geophysical Research Letters c. tudományos folyóiratban megjelent írásában a bolygó múltbéli állapotát igyekszik feltárni. Kutatótársaival együtt modellezték, hogy a Földdel egy időben, mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt született Vénusz milyen lehetett a lehűlése után, létezése első kétmilliárd évében. Figyelembe vették az amerikai Magellán űrszonda radarjával részletesen feltárt domborzati viszonyokat is, s arra a következtetésre jutottak, hogy bár a szárazföldek aránya nagyobb volt, mint a Földön, elegendő víz is volt a felszínén, és sekély óceánok hullámozhattak rajta. A Nap akkoriban 30 százalékkal halványabb volt, mint ma, s bár így is 40 százalékkal több napfény érte a Vénuszt, mint ma a Földet, de a bolygó lassú tengelyforgása miatt már akkor vastag felhőrétegek alakulhattak ki a légkörben, melyek napernyőkként árnyékolták a felszínt, ezért ott akár pár fokkal alacsonyabb hőmérséklet is uralkodhatott, mint a mai Földön. Volt energiaforrás – a Nap (de akár kémiai energiaforrás is szóba jöhetett) –, az élet számára kellemes volt a hőmérséklet, folyékony víz is akadt, így minden adva volt az élet fennmaradásához – már amennyiben megszületett. A napsugárzás erejének a növekedése miatt azonban nagyfokú lett a víz párolgása, egyre több, üvegházhatású vízgőz került a légkörbe, s a bolygó több ezer vulkánja is annyi, ugyancsak üvegházhatású szén-dioxidot lövellt az atmoszférába, hogy a „megszaladó” üvegházhatás kopár, forró sivataggá tette legközelebbi bolygószomszédunkat.
Lajos Mihály