Az etruszk rejtély: lüdiaiak, trójaiak vagy őshonos itáliaiak voltak?

A Kr. e. VIII. század végén Közép-Itáliában, a Tirrén-tenger partvidékén, illetve annak közelében újból virágzásnak indult több ősi város, köztük Tarquinia, Veii és Cerveteri, s megjelent egy új kultúra, az etruszk civilizáció, melynek képviselői, az etruszkok nagyszerűen értettek a csatornák, a gátak, a kikötők és az utóbbiakból kirajzó, a Földközi-tenger nagy térségeit bejáró vitorlás-evezős hajók építéséhez. A művészetek terén is maradandót alkottak: palotáikat és nagyjaik sírkamráit pompás freskók ékesítették, szobrászaik gyönyörű szobrokat formáztak, míg ötvöseik keze alól csodaszép ékszerek, valamint nemesfémekből készült díszes edények kerültek ki. A szépség pedig erővel párosult: városállamaik jól felfegyverzett hadseregekkel rendelkeztek. Ám képtelenek voltak összefogni közös ellenségeik ellen, ami végül is hanyatlásukhoz, majd beolvadásukhoz vezetett. S maguk után hagytak egy máig megválaszolatlan kérdést: honnan érkeztek?
Központi területük – az ősi Etruria – a mai Toscana volt, a Kr. e. VII. század pedig felemelkedésük jegyében telt el. Jobbára az ő hajóik ellenőrizték a Földközi-tenger nyugati medencéjét, ahol az etruszkok a mediterrán térséget ugyancsak széltében-hosszában bejáró görögök veszedelmes kereskedelmi és politikai vetélytársaivá váltak, s hatalmuk alá igyekeztek hajtani a hazájukhoz közeli szigeteket: Elbát, Korzikát és Szardíniát. A század végére Róma is az uralmuk alá került, sőt Rómától délre, Praeneste ősi városát is etruszk hercegek irányították.
Nagyarányú terjeszkedésük eredményeként még Nápolytól, az akkori görög városállamtól délre is övék lett egy part menti sáv, a Kr. e. VI. században pedig hatalmuk elérte a csúcspontját, különböző városállamaik seregei – észak felé vonulva – átkeltek az Appenninek hegyláncain, elfoglalták az észak-itáliai Pó-síkság jó részét, s a Pó folyó völgyétől a Nápoly mellett elterülő Campaniáig etruszkok uralták az „olasz csizmát”. Csak Dél-Itália nagyobbik része és az Appennin-félsziget keleti fele őrizte meg függetlenségét.
Felemelkedésük és terjeszkedésük során összetűzésbe kerültek az itáliai görög városállamokkal, s az ugyancsak felemelkedő észak-afrikai Karthágóval összefogva, Kr. e. 540 körül elűzték a görögöket Korzikáról, így övék lett a sziget keleti partvidéke. A szövetségnek azonban megvolt az ára: a karthágóiak is megvetették lábukat Szardínián, lezárva az etruszkok további déli terjeszkedésének az útját. Nem sokkal később Rómából kiűzték őket, Kr. e. 474-ben pedig az egyik legerősebb dél-itáliai görög városállam, Szürakusza hadiflottája Cumae-nél nagy vereséget mért egyik hajórajukra. Ezzel kezdetét vette lassú hanyatlásuk. A Kr. e. IV. századtól kezdődően a terjeszkedni kezdő rómaiak egyik városállamukat a másik után hódították meg, s bár háromszáz évvel később több etruszk és italicus város – egymással összefogva – még fellázadt Róma ellen, az összefogás már későn jött, felkelésüket leverték, s az etruszkok lassan beolvadtak a romanizálódó Itália néptengerébe…
De hol is ringott a bölcsőjük? Több jelenkori kutató őshonos itáliai népnek tartja őket, azt hangoztatva, hogy a régészeti leletek alapján Toscanában a bronzkortól kezdődően folyamatos kulturális fejlődés figyelhető meg, mely átível az etruszk korszakba, s nincs jele kulturális törésnek, mely egy új népesség beáramlására utalna. Ám az ókori görög és római történetírók, az etruszkok kortársai közül egyedül a halikarnasszoszi görög Dionüsziosz tartotta őshonos itáliaiaknak Etruria lakóit, a többiek mind keletről jött népként írták le az etruszkokat. A Kr. e. V. században élt, szintén görög Hérodotosz, „a történetírás atyja” lüdiai jövevényekként mutatta be őket, akik egy hosszú évekig elhúzódó éhínség miatt hagyták el őshazájukat a király egyik fia, Türszénosz vezetésével, itáliai letelepedésük után pedig a királyfiról nevezték el magukat, s mint a történetíró megjegyezte, ezért hívják őket türréneknek. A görög „türrén” kifejezés a latinban tyrrhenre módosult, s az ő emléküket őrzi az Appennini-félsziget, Korzika, Szardínia és Szicília által határolt Tirrén-tenger neve.
Lüdiáról pedig tudnunk kell, hogy ez az ókori ország Kis-Ázsia (Anatólia) nyugati felének a közepén alakult ki, majd a Kr. e. VII–VI. században meghódította szinte egész Nyugat-Anatóliát, az Égei-tengertől a félsziget közepén kanyargó Halüsz (mai nevén: Kizilirmak) folyóig, s csak a Kr. e. V. században bukott el a kelet felől terjeszkedő perzsák csapásai alatt.
Csakugyan lüdiaiak lettek volna az etruszkok? Nos, eddig egyetlen, az etruszkhoz hasonló nyelv nyomaira sem bukkantak rá Lüdia területén, sem máshol Keleten. A Kis-Ázsia északnyugati partjai előtt az Égei-tengerből kiemelkedő Lémnosz szigetén viszont olyan feliratokat találtak, melyek arra utalnak, hogy ott még a Kr. e. VI. század végén is egy, az etruszkhoz közelálló nyelvet beszéltek. Ugyanakkor igen kevés kapcsolat mutatható ki Itália többi, túlnyomórészt indoeurópai ősi nyelve és az etruszk nyelv között, ami arra utal, hogy Etruria lakói valóban idegen jövevények voltak az Appennini-félszigeten. A kérdést bonyolítja, hogy igen kevés etruszk nyelvemlék maradt ránk. Könyveik – szépirodalmi, tudományos, vallásos tárgyú műveik – ha voltak is, eltűntek. Csak ásatások során kerültek elő falakra, vázákra, temetkezési urnákra, egyéb tárgyakra írt vagy vésett rövid szövegek. Ezek a görög ábécé egyik korai változatán íródtak, s egytől egyig sírfeliratok vagy az isteneikhez intézett felajánlások. Az első esetben a halott nevét, rangját, származását, korát, az utóbbi esetben pedig a felajánló ember és az isten nevét tartalmazzák. Egy agyagtáblán temetkezési szertartás szövege olvasható, egy Egyiptomban feltárt múmia vászonpólyáján olvasható szövegről pedig kiderítették, hogy etruszk vallási naptár, melyet vászonra írtak, majd – ki tudja, kik és miért – csíkokra szabdalták, s egy múmia bepólyálására használták fel. Ma már ismerjük jó egynehány szavuk jelentését, nyelvtanuk azonban továbbra is ismeretlen, azt sem tudjuk, melyik nyelvcsaládhoz tartozott, bizonyos viszont, hogy egyetlen itáliai nyelvvel sem állt rokoni kapcsolatban. Önmegnevezésük pedig „mek” volt (etruszkoknak a rómaiak nevezték őket).
Még egy érdekesség: az egykor Kis-Ázsia keleti részén felemelkedő hettiták ta-ra-ú-i-sának vagy ta-ru-i-sának nevezték Tróját. Az egyiptomi írásokban is felbukkan a turusa népnév, és ebből alakult ki a görög türszénosz kifejezés (mint korábban láthattuk, Hérodotosz szerint Türszénosznak nevezték az Itáliába vándorolt lüdiaiak vezetőjét). S bár a korai történetíróknál gyakran találkozunk inkább legendás, mint szó szerint értendő leírásokkal, meglehet, hogy a legendás leírás mögött történelmi tény rejlik, csak éppen nem lüdiaiak, hanem trójai menekültek voltak az etruszkok ősei, akik a Kis-Ázsia északnyugati partvidékén fekvő városállamból menekültek el, amikor Kr. e. 1200 körül a mükénéi görögök elfoglalták és felégették Tróját, s hosszú vándorlás után szálltak partra az Appennini-félszigeten. Így történt-e? A kérdés – s az etruszkok eredetének kérdése – még válaszra vár…

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma